Az utóbbi egy évben közel egy tucat, a nők helyzetét kiveséző cikk született és került fel a PGO-ra, és mindegyikben megvolt a közös pont: valahányszor az iparban dolgozó hölgyekről esett szó, vagy szimplán a rajongó lányok kerültek előtérbe, minden egyes alkalommal felmerült a fő- és mellékszereplő nők kérdése, valamint a játékokban való ábrázolásuk módja. Jómagam nem egy olyan játékkal játszottam, amelyben a gyengébbik nemhez tartozó protagonista állt az események központjában, és őszintén szólva nem sokszor esett meg velem olyan, hogy felháborodtam vagy megutáltam egy főhőst csak azért, mert véleményem szerint nem megfelelően építették fel a karakterét, legtöbbször inkább csak hiányosságokat fedeztem fel bennük. Mivel szabadidőmben gyakran foglalatoskodom írással, ezért tudok egyet s mást a karakterépítésről, személyiségformálásról, és éppen ennél a tapasztalatnál fogva le tudok vonni olyan következtetéseket, amiket mások kevésbé szoktak.

Így működnek a csajok

Lássuk először a papírformát: minden történet rendelkezik legalább egy főhőssel, aki többféle szerepet tölthet be a sztori szempontjából -- most ki is emelek kettőt ezek közül. Az egyik legalapvetőbb fajta az a karakter, aki csak a körülötte zajló történésekre reagál, miközben sodródik az árral, ám nincs különösebb motivációja; ilyen volt például Juliet Starling a Lolipop Chainsawban. Aztán ott vannak azok, akikre ugyanúgy illik ez a leírás, viszont rendelkeznek valamilyen esszenciális húzóerővel, ami pszichológiai szempontok, saját célok alapján lendíti őket tovább, teszem azt ártatlanságuk bizonyítása vagy életük rendbe tétele végett, ám amúgy magasról tesznek a világra -- lásd Alice-t az Alice: Madness Returnsben.

E két szereplőtípusnak nem kifejezetten kell a cselekmény központjában állnia, betölthetnek narratív szerepet is, tehát az ő szemükön keresztül láthatjuk az események alakulását ahelyett, hogy körülöttük forogna a világ; ők a néma protagonisták bármilyen FPS-ben vagy RPG-ben. Történet szempontjából nyilvánvalóan a második típusú főhős a legideálisabb, hiszen az ilyen karaktereknek szurkolnak a nézők és a játékosok. Az erős motivációhoz azonban személyiségjegyek kellenek, illetve háttértörténet és egyéb szálak, melyek támogatják a játékost a folyamatos előremenetelben -- ha ez nincs meg, akkor történet elveszti azon fizetőbázisát, amelyből az ipar él, mivel a játékosok nem fognak tudni azonosulni a hőssel, s ezáltal érdektelenné válik számukra a cselekmény.

Persze mindössze azért, mert maga a történet nem az igazi, még közel sem biztos, hogy a szereplők unalmasak vagy sablonosak lesznek. Az imént említett Juliet például annak ellenére, hogy a játék sztorijához semmit sem tesz hozzá azért, mert ő úgy akarná (azt az egy alkalmat leszámítva, amikor megmenti szerelmét a zombiinvázió kezdetén), rendelkezik egyfajta személyiséggel. Fura, idegesítő tini, minden külső és belső ismertetőjeggyel, amit egy pompomlányhoz társítani lehet. Oké, aláírjuk, hogy Juliet túlnyomórészt sztereotipikus tulajdonságok halmaza -- szőke, nagy a melle és olyan rövid az esze, mint a szoknyája --, de látszik, hogy ezzel a megjelenéssel és karakterjegyekkel a készítőknek egy paródia megteremtése volt a céljuk.

Kétség sem fér hozzá azonban, hogy a legnagyobb benyomást a mellékszereplők és a főgonoszok teszik a közönségre, mindegy milyen műfajról van szó. Gondoljatok bele: ha Piroska meséjéről beszélgetünk, akkor elsőre biztos nem az útról letérő kislány ugrik be, hanem a Gonosz Farkas, aki megette a nagyit. A lányok által kedvelt romantikus vígjátékokat pedig egyedül a humoros mellékkarakterek mentik meg a nézhetetlenségtől, és ez kérem TÉNY. Igazán kevés olyan eset van, ahol a főszereplő teszi a legnagyobb benyomást a közönségre, ráadásul női karakterek esetében ez fokozottan igaz. Akiket kapásból meg tudok említeni, az Bayonetta és az old school Lara Croft, akik nem személyiségüknek köszönhetően maradtak meg emlékezetünkben, sokkal inkább kihívó megjelenésük és bájaik miatt ragadtak meg bennünk.

A tökéletes nő

De mégis mi kell ahhoz, hogy egy olyan női karaktert alkossunk, aki esszenciájában is képes a nőiesség hordozására, és nem csak két, poligonokból összerakott dudor emlékeztet minket arra, hogy a szemünk előtt álló szereplő nem egy szép köntösbe öltöztetett Rambo-imitáció? Nos, ha igazán komolyan akarjuk venni a feladatot, akkor először körbe kell járnunk egy igen nehéz kérdést: mi egy nő szerepe a társadalomban? Könnyűnek tűnhet, ám mégsem egyszerű a válaszadás, hiszen a világ különböző pontjain, kultúráktól függően más-más felelet születne, de ez még hagyján, hiszen egyazon országon belül is rengeteg eltérő gondolkodású ember él -- egy városi és egy falusi ember is más választ adna a kérdésre, nem is szólva a nemek közti eltérésekről. Még én sem tudnék rá kielégítő felelettel szolgálni, pedig nőként születtem, és ebben tudatban lettem nevelve. Ellenben ha történelmi viszonylatból közelítjük meg a kérdést, jóval többre juthatunk.

A kezdetek kezdetén, ha hiszitek, ha nem, egy-egy törzs élén nem egy férfi állt, hanem egy asszony; ez később módosult, amikor az urak úgy döntöttek, hogy az életadó test tiszteletét az erő csodálatára cserélik. Ezt követően a nők szerepe jelentősen csökkent, és az egyszerűbb munkák elvégzése, valamint az utódpótlás feladata hárult rájuk. Ez évezredeken keresztül folytatódott, amíg el nem jött az iparosodás kora, majd végül a második világháború, amikor emberhiányban az asszonyoknak kellett a gyárakban helyt állnia, és átvenni a terhet uraik válláról. Aztán elkezdtek nadrágot hordani (úristen, jön az apokalipszis!), ami nem tetszett a férfiak uralta világ krémjének. Akkoriban rengeteg szabály kötötte egy tisztességes nő kezeit, tehát a szoknyák lecserélése merész lépésnek számított (és megjegyzem, hogy a kor szexualitásához mérve rendkívül nőietlennek is). Ezt az egyenjogúságért vívott harcot nevezzük emancipációnak. Az utóbbi évtizedekben két táborra szakadt az öntudatos nők bázisa: az egyik a modern felfogásúaké, akik karrier-beállítottságúak, és csupán másodlagos szerepet tölt be az életükben a család; a másik pedig a tradicionális, az előző ellentettje, tagjai számára a gyermekvállalás elsődleges, és a munka csupán létszükségleteket kielégítő pluszként van jelen. Ezen ismeretek tükrében mérlegeltük az ipar apraja-nagyját, és most elétek tárunk pár gyöngyszemet.

Az igazi szüfrazsettek

Összességében több olyan mellék- és főszereplő akad a játékvilágban, akik említésre méltóak. Itt van példának a Telltale Games The Walking Dead sorozatának kezdetben legkisebb mellékszereplője, Clementine, akit az első szezon során annyira megszerettek a rajongók, hogy a második széria főszereplőjévé vált. Clem kezdetben ártatlan, aranyos kislány, villámgyors észjárással és tele szívjósággal, ám ahogy a dráma fokozódik, ahelyett, hogy megtörne, inkább erős és érett gondolkodású fiatal válik belőle -- felnőttnek nem nevezném, mégis csak 12 éves.

Vagy ott van a sokak által elfeledett Rosa az Assassin’s Creed 2-ből. A hölgy néhány kirohanásával inkább egy srácra hajaz, mint nőre, de neki is megvan a maga feminin oldala. A játék könyvadaptációjában többet is megtudhatunk róla, hátteréről és arról, hogy milyen viszony fűzte Ezióhoz, és ezen plusz információ birtokában érthetjük meg igazán a karakter mélységét.

Hadd ejtsek még pár szót Tripről, a vöröshajú lányról az Enslaved: Odyssey to the Westből, aki véleményem szerint egy teljesen racionálisan és meglepően emberien működő mellékszereplő, s mint ilyen, üde színfoltot kölcsönöz a program világának. A játék elején látjuk rajta, hogy egyedül van és retteg, viszont nem hagyja, hogy a félelem eluralkodjon rajta. Amikor arra kerül a sor, hogy megmutassa, milyen fából faragták, megcsillogtatja tehetségét, és esze ágában sincs a sarokban sírdogálni. Ezt körülbelül úgy képzeljétek el, mint, a BioShock: Infinite-ben Elizabeth jelenségét, de Trip sokkal menőbb, mert szabadidős tevékenységről kapta a nevét vörös a haja. (bocs)

Aztán itt van még a BioWare talán legsikeresebb sorozatából ismert Shepard parancsnok, aki ugyan lehet férfi is és nő is, neme nem számít, és ez itt a kulcs. A feministák ezért küzdenek, hogy a két nem között valódi egyenrangúság szülessen, tehát ugyanannyi munkáért ugyanannyi fizetést járjon egy nőnek, mint egy férfinak, továbbá ne azért ne kapjon meg egy kompetens személy egy számára ideális állást, mert gyereket akar és később gyesre menne. A Mass Effect világában a női parancsnok, vagy ahogy a rajongók nevezik, FemShep, ugyanarra képes, mint férfitársa, és nem kivételeznek vele csak azért, mert nő. Ebben rejlik a széria szépsége, arról nem is szólva, hogy a Mass Effect-univerzumban nincsenek rivalizáló vallások, amik elválaszthatnának több milliárd embert és idegent egymástól. Csak az egyén számít.

Végezetül pedig megemlítek egy második Telltale-es szereplőt, aki a nemrég véget ért The Wolf Among Us első szériájának legkiemelkedőbb mellékkaraktere. Snow White -- vagy ahogy idehaza ismerik, Hófehérke -- áll talán a legközelebb a precízen megragadott modern nő elképzeléséhez. Kezdetekben szinte semmire sem képes egyedül, ettől függetlenül nem nyafog, igyekszik helytállni és helyesen cselekedni, a munkája pedig példaértékű. A sztori előrehaladtával rájön, hogy segítség nélkül is képes arra, amire korábban nem hitte volna -- persze nem árt, hogy ott van mellette Bigby Wolf, mivel ha a meggyőzéshez izomerőre van szükség, akkor azt a seriff elintézi.

Szerencsére az ipar számtalan más karakterrel operál, akik bőven felfértek volna a listára, mint mondjuk Ellie a kiváló The Last of Usból vagy Jodie a Beyond: Two Soulsból, ám most csupán ennyire jutott idő. Amennyiben van olyan, aki szerintetek méltatlanul kimaradt a felsorolásból, kérünk titeket, osszátok meg velünk a kommentek között. Kíváncsian várjuk, ti kikkel rukkoltok elő.