A múlt héten áttekintettük az akció- és fantasyfilmek játékokra leginkább ható alkotásait, valamint körüljártuk a témát, hogy mégis miért nem jók a videojátékok alapján készült filmek. Most viszont, hogy közeleg a halloween, a horror, a sci-f és a hétköznapi rémtettekről szóló gengsztertéma van soron.

Horror

Akció – fantasy – horror: ez a szentháromság korunkban. Bár jóval kevesebb horrorfilm készül, mint a műfaj reneszánsza, vagyis a hetvenes-nyolcvanas évek idején, a zsáner mai napig kedvence mind a filmkészítőknek, mind a rajongóknak. Játékok terén sincs ez másképp: a borzalmakat, a sokkot, a konstans félelmet sokkal közelebbről élhetjük át, ha virtuálisan mi magunk is az események irányítói, résztvevői vagyunk, mint sötét moziban vagy szobában ülve, a székünk karfájába kapaszkodva. Játékokban nem tehetjük ezt meg, mert egerünket vagy kontrollerünket markoljuk, és ha nem merünk megmozdulni a zabszemtől a fenekünkben, akkor majd a sötétben rejtőző dög megtalál, mint ahogy azt az Undying vagy az Amnesia: The Dark Descent című programokban tapasztalhattuk.

Holtak hajnala (1978)
Az eredeti Holtak hajnalában nem a zombik a valódi szörnyek,
hanem a káoszon uralkodó emberek

Persze az intelligensebb horrorok (démoni vagy kísértetfilmek) sokkal nagyobb erővel bírnak, lévén nem a sokkeffektusokra vagy az ijesztgetésre, hanem a folyamatos feszültségre, félelemre helyezik a hangsúlyt. Mégis, a mai napig él a film- és játékvilágban a zombifilmes (gore és splatter) trend. A sírból visszatérő, az élőket cafatokra szaggató, húszabáló zombik toposzát George A. Romero teremtette meg nagyszerű Élőhalott-trilógiájával, melynek legjobb darabja az önironikus Holtak hajnala. Az élőhalottak éjszakája (a széria első fejezete) még alacsony költségvetésű mű, csupán egy lerobbant házban játszódik, melyet ostromolnak a zombik.

A Holtak hajnala viszont megteremti a zombiapokalipszist, melyet megannyi film és játék másol le a mai napig.

A túlélők egy plázában barikádozzák el magukat, ahol tulajdonképpen az áruházat megszálló élőhalottak áldozatokká, míg a túlélők (élükön a hamarosan megérkező, agresszív motoros bandával) agyatlan fogyasztókká, vérszomjas ragadozókká válnak. Persze groteszk, undorító és látványos akciójelenetektől sem mentes Romero horrorszatírája, ám lényege mégis modellszerű társadalomkritikája, mely a káoszba forduló hippikultúrához és a Vietnam-katasztrófa után lábadozó Amerikához szól. Illetve hozzánk, amerikanizálódott konzumidiótákhoz, mind a mai napig.

Romerót sokan próbálták lemásolni, mindezidáig sikertelenül. Zack Snyder halovány remake-je, a tűrhető 28 nappal később, vagy a tavalyi harmatos Z Világháború a látványt és az undorkeltést tartotta meg a mester alkotásából, mely a játékoknak jól áll, a filmektől viszont passzív nézőként többet várunk. Játékosként azonban nagyon is élvezzük majd a film megtekintése után, hogy mi vagyunk a túlélők a Left 4 Deadekben, vagy a Dead Island 1-2-ben (melyek minden hibájuk ellenére kiváló örökösei Romero iróniától nem mentes művének).

Persze a horrornak számtalan változata létezik még, melyek hatottak a játékvilágra is. A kör sikere, és általában a dél-koreai és j-horrorok (japán kísértetfilmek) pozitív nyugati fogadtatása inspiráló volt a játékfejlesztők számára is. Élőhalott kislányt például trendi szerepeltetni horrorjátékokban Gore Verbinski 2002-es Kör remake-je óta, és kedvünk is támad egy kis F.E.A.R.-ezéshez, mely talán mai napig a legdirektebb átörökítője Szamara tragikus történetének. De a vámpírjátékokhoz is megjön a kedvünk, ha megnézzük a Pengét vagy egy Dracula-mozit. S az említett Amnéziához vagy a Penumbra játékokhoz is szívesebben nyúlunk, ha szeretjük az olyan túlélőhorrorkat, mint a Fűrész.

Sci-fi

Mondhatni a sci-fi a negyedik legnépszerűbb műfaj korunkban. Sőt, egyesek szerint a tavalyi év a „sci-fi éve” volt, minthogy záporoztak a tudományos-fantasztikus alkotások (Oblivion, Gravitáció, Europa Report, Pacific Rim), s várhatóan idén is jön még pár (ha mást nem, hát Christopher Nolan Interstellarját biztosan sokan várják). Játékokban a science fiction inkább egyéb játékműfajokkal (akció- vagy szerepjáték) lép házasságra, és többnyire történeti háttérként funkcionál, ahogy napjainkban egyre több film esetében is (A holnap határán, khm-khm).

Alien (1979)
Az 1979-es Alien az egyik legfontosabb alapfilm a sci-fi zsánerben,
hisz minden fontosabb toposz megjelenik benne

Az esszenciális sci-fi, mely egyértelműen az összes, űrben játszódó játékra valamilyen szinten hatást gyakorolt, Ridley Scott kultuszfilmje, a Nyolcadik utas: a halál, avagy az Alien. Az Alien első része még nagyon komor, sötét atmoszférával bír, igazi indusztriális, hideg, embertelen környezetként mutatja be az űrt és a sztori helyszínéül szolgáló űrhajót. Története nagyon egyszerű, mely abból is fakad, hogy alacsony költségvetésből, nem feltétlenül A-kategóriás presztízsfilmnek készült. Viszont ez a recept kiváló és működőképes a mai napig. A legénységet azonnal megszeretjük, és nem is sejtjük, hogy a csendes, racionális, hűvös, ráadásul nőnemű Ripley lesz majd a főszereplő. Scott erre alapozza az egész elbeszélést:

mivel nem emel ki senkit a legénységből, s akkoriban még Sigourney Weaver is harmadrangú, ismeretlen színésznek számított, a korabeli nézőknek fogalma sem volt róla, hogy ki éli túl a gyorsan növő, lesből támadó idegen lény terrorját

Akit egyébként alig láthatunk: mindössze 3-4, rövid beállításban borzonghatunk meg a nyáladzó, savat köpő alien láttán, a játékidő nagy részében pedig csak a jelenlétét érzékeljük, még az alaposan kibővített, rendezői változatban is. Éppen ezért válik olyan hatásossá ez a nagyon egyszerű sztori. Várjuk, hogy lecsapjon az idegen, aggódunk a vicces fekete fickóért vagy karizmatikus Dallasért, majd a végén a dögös Ripley-ért. Mindezt úgy, hogy fegyverük nincs (ami persze fura egy ekkora bányászhajón – de mindegy), egy-két lángszórót leszámítva. A hangsúly a túlélésen és a feszültségen van Ridley Scott mesterművében, melyet egyébként nemrég elcsíphettetek a budapesti Corvin Moziban, minthogy harmincöt év után újra vászonra tűzték a rendezői változatot.

Az Alient látva egyértelműen a Doom vagy a Half Life-sorozat, illetve a System Shock 1-2 ugrik be, fiatalabbaknak pedig a Dead Space-ek. Persze készültek jobbfajta adaptációk is, ilyen az Alien vs. Predator 1-2, vagy a magazin hasábjain még bemutatásra váró Alien: Isolation. A nem licencelt alkotások közül viszont legjobban a Doom 3 adja vissza az Alien-érzést. Igaz, az id horror-FPS-e inkább az Alien narratíváját és közegét továbbfejlesztő Event Horizon (magyarul: Halálhajó) alapszituációját viszi tovább, melyben szintén a pokolból jött lények mészárolnak egy bányászhajón. Mindkét film megtekintése után összekenjük alsógatyánkat/bugyinkat, de valahogy kedvünk is támadhat bosszút állni a legénységért, melyet a Doomban vagy a Half Life-ban minden további nélkül megtehetünk.

Persze sci-fikből is van jó pár kultuszfilm még, melyekből számtalan játék merített, illetve játék-alműfaj született.

A Terminátorokat például a Far Cry 3: Blood Dragon imitálja (bár készültek feledhető adaptációk). A Mad Max 2 nélkül nem biztos, hogy létezne Wasteland 2 vagy Fallout: New Vegas, ahogy a Szárnyas fejvadász is nagy hatással volt a Deus Exek által képviselt cyberpunk sci-fi világokra. S említést érdemel még a Westworld című sci-fi, melyben a hősök különféle, valóságban rekonstruált (filmes) világokba (vadnyugati és középkori közegbe) léphetnek be jó pénzért – akárcsak mi, játékosok a különféle virtuális játékvilágokba. Michael Crichton 1973-as sci-fije így nemcsak azért jó, mert izgalmas és eredeti az alapötlete, hanem mert gyakorlatilag megjövendöli a mai játékőrületet, és annak aspektusait.

Gengszter

A gengszterfilmek igazából a harmincas években, majd a hetvenes-nyolcvanas évek környékén voltak népszerűek, körülbelül ekkoriban termelte ki a műfaj a máig emlegetett klasszikusait. A játékvilágban igazából a Grand Theft Auto 3 indított el egy játékos gengszterhullámot, melynek egy kiemelkedő tagja van a GTA-címeken kívül: az első Mafia. (A Keresztapa-játékok inkább feledhetők, bár az első résszel viszonylag jól el lehet játszogatni. Az 1983-as Brian De Palma-filmet meggyalázó, 2006-os Scarface-t pedig inkább említeni sem kéne.)

Scarface (1983)
Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Tony Montana még egy
fészeknyi aliennél is félelmetesebb jelenség

Éppen ezért nem a Keresztapa-trilógiát vagy a Volt egyszer egy Amerikát emelem ki, melyek egyértelműen nagy hatást gyakoroltak a zseniális Mafiára, hanem a két, GTA-játékokat leginkább meghatározó A sebhelyesarcút. Az első film 1932-ben készült a kiváló Howard Hawks mesteri rendezésében, a második pedig fél évszázaddal később, Brian De Palma újraértelmezéseként a legendás Al Pacino főszereplésével. Mindkettőben egy Tony (Camonte / Montana) nevű kispályás senki a főszereplő, aki a legalacsonyabb sorból, különböző alvilági figurák arcátlan likvidálásával küzdi fel magát félisteni rangba – hogy aztán elinduljon lefelé a lejtőn, egy „A Világ a tiéd!” reklámfelirat alá megérkezve. Habár a két mű teljesen más stílusú (bár mindkettő rendkívül dinamikus, sodró lendületű --  Hawks műve még némafilmként forgott, De Palma alkotása pedig a nyolcvanas évek videoklipes vágásait tette meg fő szervezőelvvé), mégis egyaránt magukkal ragadnak központi antihősük miatt.

Camonte és Montana féktelen(ül bunkó) figurák, a nagybetűs Macsó megtestesítői, akik még a saját barátjukat is képesek agyonlőni, ha az tiszteletlenül bánik velük.

Illetve családjukkal, mert Camonte és Montana csak bandájukhoz és családjukhoz hűek, rajtuk kívül az egész világgal szembenállnak – míg az be nem hódol nekik. Hatalomszerzésük persze egyre nagyobb kutyákkal állítja szembe őket, akikkel végül nem tudnak már megküzdeni. Ám, mivel megalomániájuk (és De Palma filmjében mindemellett a drog) elvakítja őket, képtelenek felmérni az erőviszonyokat, így öngyilkos küzdelemben végül egy egész hadsereggel állnak ki (Hawksnál a rendőrség elitosztagával, míg De Palmánál egy kolumbiai drogkartellel). E kultikussá vált mészárlásjelenetek láttán pedig nekünk, játékosoknak is kedvünk támad „egy mindenki ellen” küzdelmet vívni.

Ezt szinte mindegyik GTA-játékban megtehetjük, de a Mafia végső leszámolása is erről szól, jóllehet, leginkább az idáig (sajnos) még nem remake-elt 2002-es GTA: Vice City adja vissza az 1983-as Sebhelyesarcú utolsó küzdelmét. Melyet ráadásul fel is fokoz, mivel ott „csak” egy gépkarabéllyal áll ki a száz gengszter ellen Tony – szemben a Vice Cityvel, ahol Tommy Vercetti golyószóróval tarolja le a villájába betörő riválisait.

A GTA-kban persze ezen kívül Martin Scorsese ironikus gengszterfilmjei köszönnek vissza sokszor. A kiváló Aljas utcák, de még inkább a Nagymenők vagy a Casino rengeteg motívuma és szereplője vált a Grand Theft Autók védjegyévé is.

Például a GTA 4-ben Niko és unokaöccse az Aljas utcák Harvey Keitel – Robert De Niro párosát idézik: mindkét kapcsolatban egy erős, mérsékeltebb gengszter menti ki állandóan a bajba keveredő, zűrös, inkább pitiáner partnerét.

A Mafia inkább a komolyabb hangvételű gengszterfilm-sagákból merít, mint a törvény jó és rossz oldalán álló testvérpár történetét elmesélő 1938-as Mocskos arcú angyalok című Kertész Mihály-filmből, A keresztapa-trilógiából, vagy Sergio Leone tragikus, megromló, árulásokkal teli barátság történetét elmesélő Volt egyszer egy Amerikájából. Mindegyik említett mű megtekintésekor mi is ballonkabátot akarunk viselni, spagettit vagy olasz pizzát zabálni, majd szájtörlés után felrakni kalapunkat, kibiztosítani Tommy Gununkat, és szitává lőni a rivális bandatagokat az „omerta” nevében.