Tulajdonképpen ez egy Retroguru cikknek indult, de az nem tudtam egyetlen olyan képregény alapján készült videojátékot találni, ami egyrészt, elég öreg ahhoz, hogy már retro legyen, másrészt, érdemes is vele mélyebben foglalkozni. A képregény-adaptációk a videojátékok terén ugyanis elég gané minőségűek, igen kevés jó játék született, és azok is inkább a modern korban, például a Batman: Arkham…-széria (most jóhiszeműen tekintsünk el az Arkham Knight PC-s változatának botrányától).

Szóval ahelyett, hogy keresnék egyetlen korban és minőségben is a Retroguru rovathoz illő játékot, inkább összeszedtem tíz pocsék képregény-adaptációt a távoli és a nem oly távoli múltból. Lássuk is őket.

Marvel Nemesis: Rise of the Imperfects

A Nihilistic Software eme csodája PlayStation 2-re, Xboxra, GameCube-ra, DS-re és PSP-re jelent meg 2005-ben, az EA gondozásában. Az elgondolás nem volt rossz. A legnépszerűbb Marvel karaktereket eresztették rá a játék kedvéért kitalált Imperfectekre, egy újfajta mutáns fajra, mindezt egy verekedős-mászkálós csomagba bújtatva. Izgalmasnak ígérkező sztori, rengeteg játszható szuperhős, mi kellhet még? Nos, annál lényegesebben több mint amennyit a Marvel Nemesis nyújtott.

A dolog a kivitelezésen hasalt el. A játékmenet faék egyszerűségű volt, szó szerint csak sétálni kellett föl-alá az arénaszerű, ingerszegény, unalmas pályákon és leverni a gyökér AI-val bíró ellenfeleket – ráadásul szegény Imperfecteket eléggé tökéletlenül dolgozták ki, tényleg csak annyi szerepük volt, hogy edzenek kicsit a Marvel hősei. A történet sem bírt semmivel sem, ami miatt legalább a képregény-rajongók szerették volna, mi több, őket valószínűleg még irritálta is, hogy a legtöbb szuperhős nem használhatta képességeit.

Iron Man

2008-ban a Vasemberrel elindult a Marvel Cinematic Universe, de csak a moziban sikerült jól a start. A film videojáték adaptációját hiába adták ki a létező összes konzolra, hiába szerezte meg a SEGA Robert Downey Jr.-t (Tony Stark), Terrence Howardot (Rhodey Rhodes) és Shaun Toubot (Ho Yinsen), akkorát bukott, hogy ha Vasember páncélba csomagolják, akkor is fájt volna.

És talán éppen az volt a baj, hogy három színészt is leszerződtettek a mozifilmből, köztük annak sztárját, Robert Downey-t, ez elég sok pénzt felemésztethetett a költségvetésből. Ami maradt, abból csak egy ronda, hibáktól hemzsegő, szaggató, elavult játékmenettel bíró förmedvényt sikerült összehoznia a Behaviour Interactive-nak.

Thor: God of Thunder

Az MCU másik fenegyereke, Thor sem kerülhette el a balsorsát, és az kivételesen nem Loki, hanem szintén a SEGA képében csapott le rá 2011-ben. A fejlesztő ezúttal a Liquid Entertainment volt, akik főleg a God of War és a Devil May Cry alapján próbálták összeharácsolni játékukat, igencsak kevés sikerrel.

Még nem is kezdődött a dolog rosszul, annak ellenére, hogy grafikailag ez is ocsmány volt. A történetet a díjnyertes író, Matt Fraction jegyezte, az akciók elsőre lekötötték az embert, csak aztán hamar repetitívvé vált, és hiába voltak kombók, azoknak gyakorlatilag semmi haszna nem volt. Márpedig amikor Thor meglengette a kalapácsát a filmekben, az elég durva kombónak számított, még Hulk álla is lezsibbadt tőle.

X-Men Destiny

Ezt a mutáns akció-RPG-t kivételesen nem a SEGA, hanem az Activision adta ki, és a Silicon Knights készítette el. Szintén úgy indult, hogy akár jó is lehetett volna, hiszen három, a játékhoz kreált mutáns egyikének bőrébe bújhattunk, akivel választanunk kellett az X-men és a Mutánsok Testvérisége között.

Az első és legfontosabb gond az volt, hogy a választásunk baromira nem számított, mindig ugyanaz történt, csak mások statisztáltak az eseményekhez. A játék megítélését tovább rontotta a nehezen reagáló irányítás, a szerencsétlen kamerakezelés, az önismétlő, mozdulatokban és kombókban szegény akció, sőt, a fejlesztők még a karaktereket megszólaltató hangok terén is mellényúltak. Talán már írnom sem kellene, de grafikailag szintén lemaradt a 2011-es átlagtól, hozzávetőleg tíz évvel.

Ehhez a történethez hozzátartozik még egy kis jogi huzavona is: a Silicon Knights és az Epic Games ölre ment egymással a bíróságon a játékban jogtalanul használt Unreal Engine miatt. Természetesen az Epic győzött, így az Activision kénytelen volt töröltetni a játékot a PSN-ről és az XBLA-ról, az el nem adott fizikai változatokat pedig a bíróság utasítására megsemmisítették. Szóval, akinek megvan az X-Men Destiny, legalább annyit elmondhat, hogy van egy ritkasága.

Spider-Man and the X-Men in Arcades's Revenge

A SNES, Sega Genesis, Mega Drive, Game Gear és Game Boy konzolokra megjelent, a Pókembert és az X-ment is felvonultató játék igazi régiség, 1992-ben jelent meg. Ez sem volt éppen egy bonyolult program. Pókemberrel, Rozsomákkal, Ciklonnal, Gambittal és Küklopsszal kellett kijutni Arcade világából, a frappánsági díjra esélytelen Murderworldből, miközben minden egyes szereplő tisztára pofozza a saját pályáját.

Hogy hol bukott el a koncepció? Nos, ott, hogy a Software Creations szakijai valamiért úgy érezték, hogy az csak fokozza a játékkedvet, ha a szuperhősök egyetlen pofontól gyorsabban kifekszenek, mint Sanyi, a ló. Igen, még a hipergyorsan regenerálódó, kvázi halhatatlan Rozsomák is olyan gyorsan harapott fűbe, hogy azért a rajongók jobban haraptak, mint a Farkas névre. Mindehhez szinte kijátszhatatlan csapdák és instant halált okozó fejtörők társultak, így a játékosok olyan sokszor látták a loading képernyőt, hogy érthető okokból ráuntak – a képernyőre és a játékra egyaránt.

Catwoman

Hogy mi múlta alul a 2004-es, Halle Barry dögös hacukáját leszámítva minden téren pocsék Macskanő című filmet? Nos, annak játékadaptációja. Erről is talán annyi jót lehet elmondani, mint a filmről, jól fest benne a cicanéni. 2004-es, ZS kategóriás játékhoz képest a fejlesztők mindent megtettek, hogy legalább rajta legeltethessük a szemünket. Amire szükség is volt, mert másra nemigen lehetett nézni, annyira ronda lett a játék.

De volt itt még gyatra harcrendszer, pofátlanul lekorlátozott falmászási lehetőség (csak ott és akkor mászhattál felfele, ahol a program engedte), béna ostorhasználati lehetőség, pocsék átvezető animációk, azokat alulmúló kamerakezelés… Szóval, azt hiszem, veszitek a képet. A Catwoman, mit ad isten, a videojátékok palettáján is elhasalt.

Aquaman: Battle for Atlantis

Szegény Aquamannek sem volt szerencséje a videojátékok piacán. 2003-ban a Lucky Chicken Games úgy gondolta, hogy a sztorit képregényszerűen próbálja tálalni, ám ahelyett, hogy mondjuk a Max Payne mintájára ízléses képkockákkal mesélték volna el, a program motorját használták, ami csak azért volt gáz, mert ez a játék is iszonyú ronda volt – az egyéb hibákról nem is beszélve.

A szövegbuborékokból kilógó szövegek nem emelték a játékélményt, és ez még a kisebbik rossz. A kamerakezelés olyan szörnyűre sikerült, hogy Aquaman néha kiúszott a képből, ami eléggé megnehezítette a navigálást Atlantiszon. Mindemellett az épületek tök egyformák lettek, szóval úgy eltévedtek a játékosok, hogy expedíciót kellett küldeni a megmentésükre. Hab volt a tortán a borzalmas irányítás és az agyonbonyolított kombórendszer.

Batman: Dark Tomorrow

A Batman: Arkham…-játékok óta visszagondolni is szörnyű erre a borzadályra. A Hotgen még 1999-ben állt neki, de csak 2003-ban sikerült kihajítania Xboxra és GameCube-ra. A négyévnyi fejlesztés azonban nem látszódott meg a játékon, bugoktól és spontán összeomlásoktól szenvedett.

A játékosok legnagyobb ellenfele a kamera volt, ami mindent megtett, hogy Batman ezúttal ne győzedelmeskedhessen, szóval sokszor pozícionált olyan szögben, ahonnét irányíthatatlanná vált a denevér. Pedig az átvezető animációk remekül sikerültek, a sztori is jó volt (a Final Fantasy I, II, III és VII történetét jegyző Terada Kendzsi írta), mi több, a zene megalkotásában közreműködött a Royal Philharmonic Orchestra (olyan filmeknek szereztek zenét, mint a Híd a Kwai folyón), de az unalmas akciók és a még unalmasabb lopakodós részek még inkább leverték a játékosok amúgy is padlót fogott lelkesedését.

Superman Returns

Természetesen a leghíresebb szuperhős sem kerülhette el a sorsát, és több ízben is letámadta a videojátékok világát. És lényegében mindegyik alkalommal megbukott. Az egyik legnagyobb pofára esését nem Zodnak vagy Luthornak, hanem az EA-nak köszönheti. Az akkor éppen a mozikban futó Superman Visszatért meglovagolandó a fejlesztő-kiadó elkészítette annak (szokás szerint borzasztó) játékadaptációja Xboxra, Xbox 360-ra, PS2-re és Nintendo DS-re.

Tulajdonképpen egyetlen nagy baj volt vele: nélkülözött mindenfajta kihívást, így unalmasabb lett, mint egy csigákkal megrendezett gladiátorverseny. Superman élete ugyanis attól függött, hogy hány embert mentettünk meg és milyen gyorsan reagáltunk az aktuális problémákra. Ez papíron jól festhetett, de a gyakorlatban Superman halhatatlanná vált tőle, hiszen mindenkit meg lehetett menteni és mindenhová időben oda lehetett érni. Ami persze illik az Acélemberhez, ám egy játékhoz nem annyira. Emellett Metropolis sem tartalmazott semmi izgalmat, hiába röpködhettünk felette szabadon, plusz az irányítás sem volt éppen a toppon, és a harcrendszer is rosszul reagált kívánságainkra.

Superman: The New Adventures

Listánkon pont a szuperember szerepel kétszer, de nehéz lenne nem felvenni ide ezt a… Nos, ne szépítsük, ez nem a képregény-adaptációk sorában az egyik legrosszabb játék, ez a videojátékok történelmében az egyik legrosszabb program.

A Titus Software eme szörnyszülöttje, amire Superman 64-ként is szoktak hivatkozni, mit ad isten, Nintendo 64-re jött ki 1999-ben. Az egyetlen jó, amit elmondhattunk róla akkoriban, hogy nem volt kötelező megvenni. Ezen kívül úgy néz ki, mint amit szó szerint nem fejeztek be. A küldetések céltalanok, értelmetlenek és minden logikát nélkülöztek, a pályák hiányosak, dizájnert meg akkor láttak, amikor elsétált egy az iroda mellett. Igazából nem is ragoznám tovább, ez a videó ezer szóval felér:

Nos, ennyi, itt a lista vége. Persze lehetne még folytatni, ó, de még milyen sokáig. Sajnos elmondható, hogy sokkal több pocsék képregény-adaptáció van a videojátékok palettáján, mint jól sikerült program. Némelyik legalább élvezhető egy-egy elemének hála, mint például a Deadpool a humora miatt, de a javuk csak frusztráló, félkész, olcsón összerakott vacak, amik vitathatatlanul azért készültek, hogy minimális kiadással további pénzt húzzanak le a képregények rajongóiról.