A Star Wars prequel-trilógia olyasvalaki szemén át, aki imádja

Ajánlott cikkek:

• Minden Star Wars kapcsolat, amit talán nem vettél észre a Rogue One-ban
• Filmkritka - Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet

Igen, kedves olvasó, tudom, hogy már megint Star Wars és mozifilm, ez meg itt a PC Guru, de az a helyzet, hogy a hétvége mindenhol erről szól – még a külföldi játékos oldalak is meglehetősen sok anyagot hoznak le. Mi a különféle hírek helyett inkább nagyobb írásokkal kedveskedünk, amik remélhetőleg érdekesebbek, mint a bevételi találgatások, vagy a különböző noname színészek véleménye (apropó, Mark „Luke Skywalker/Joker” Hamilnek is tetszett a Zsivány Egyes). De nyugi, ezután már csak egy ilyen anyag lesz, aztán jövő héten elindul az Assassin’s Creed mozifilm hype-vonata.

Na, megint elkanyarodtam, vagyis, rá sem kanyarodtam a lényegi részre. Szóval, a kulcscímek: Baljós árnyak, A klónok támadása, A Sith-ek bosszúja. Azaz a prequel-trilógia. Az előzményfilmek. A három mű, amivel George Lucas megerőszakolta a Star Warst, gyerekkorunk kedvencét (állítják olyanok is, akik az 1. rész idején voltak 5 évesek…). Az a nagy büdös helyzet, hogy én egyáltalán nem így vélem. Sőt, vannak olyan aspektusai az előzményfilmeknek, amik miatt még kicsit jobban is szeretem a klasszikus epizódoknál. És ahogy a bevezetőben írtam, még most, a nyolcadik film után is A klónok támadása a kedvencem. Igen, az, amiben a szerelmi enyelgés van. Ja, és szeretem A klónok háborúja és a Lázadók című animációs sorozatokat, sőt, nagyon bejött Az ébredő Erő és a Zsivány Egyes is. Na, most, hogy valószínűleg már elég sok ortodox Star Wars-fan zsebében kinyitottam a fénybicskát (lézerbicska muhahahahaaa), hadd csavarjak még kicsit az idegeken.

A prequel generáció szülötte

Általános jelenség, ha öregebb rajongókkal vagy ifjabb prequel-heaterekkel hoz össze a sors, és elárulom azt, amit fentebb, hogy rám sütik: persze, mert fiatal vagy. Az vagyok, ez tény, három X-en túl még nem tartom magam öregnek, és hála az égnek, nem nézek ki 30-nak. És azt sem tudnám tagadni, hogy vannak olyan barátaim, akik abban az évben nézték meg A Jedi visszatért, amikor én születtem. Megjegyzem, ők is szeretik az összes filmet és animációs sorozatot.

Szóval határozottan nem vagyok a klasszikus trilógia generációja, ugyanakkor azok közé tartozom, akik nem sokkal maradtak le róla. 1990-ben láttam először Star Wars-filmet A Jedi visszatér képében. Szüleim már nem tudták megmondani, hogy ez a születésnapom előtt vagy után volt, így csak annyit mondhatok, hogy 4-5 éves fejjel csöppentem ebbe bele. Ennek hátulütője, hogy ekkoriban nekem elégnek bizonyultak a lézerkardok, az űrcsaták, a lézerpisztolyok és a fénykardpárbajok, s mire felfogtam az olyan fordulatok jelentőségét, mint az „én vagyok az apád”, az már teljesen természetes volt. Emiatt is mondhatom, hogy engem nem zavar ennek a fordulatnak a prequel általi agyonlövése. De ha még hatott is volna anno rám, akkor sem zavarna, mert az első három rész millió és egy új dolgot adott, szóval szerintem jó csere volt.

Tehát, 4-5 éves korom óta ismerem a Star Warsot, és ebből látható, hogy jómagam is igen hosszú ideig csak a klasszikus trilógián szocializálódtam. Hardcore rajongónak ekkor még nem mondanám magamat, jobban érdekelt a Kirkféle Star Trek és a Power kapitány. Ennek ellenére vagy millió és egyszer néztem meg a filmeket VHS-en, az első szinkron még mindhárom film esetében a fejemben van (a két új szinkront nem is szeretem). Yoda számomra még mindig egy vinnyogó kerti törpe, a fogatlan Greedo pedig feni a fogát Hanra, aki persze már lát foltokat és andalogva repül.

A Star Wars igazán 1997-ben, a felújított változatok idején fogott meg, amikor Lucas feljavította a látványt és alaposan kiegészítette a filmeket. Ezen a ponton megint magamra haragítanék pár embert: Lucas változtatásai közül csak egy ütött meg eddig: a második rész végének újravágása a Blu-ray változatra. Nagyon amatőr munka. A többi változtatást én személy szerint díjazom. Igen, Hayden Christensen jelenlétét is. Ne utáljatok nagyon.

Viszont rajongónak csak 1999 óta tartom magamat. Mármint olyan igazi, a filmeket kívül-belül ismerő, Star Wars legókat gyűjtő őrült rajongónak. Mindez egy trailerrel kezdődött: a Baljós árnyak trailerével. Ekkor már javában robogtam 14. életévem felé, szóval nagyjából annyi idős voltam, mint azok, akik anno a bemutató napján látták a klasszikus epizódokat a moziban. Az 1. rész előzetese engem kilóra megvett, pedig a felét sem értettem. De akkor is, mindent imádtam benne, rongyosra néztem a kazettát, amire felvettem.

Mit ad isten, a film elhíresült kalózváltozatának egy példánya eljutott hozzám, s bár egy kukkot sem tudtam angolul, a nyár alatt majdnem minden nap megnéztem. A moziba már családostul mentünk el, az volt a 14. születésnapomra az ajándék (akkor még nem volt ilyen luxus, mint a világpremier, nálunk majdnem négy hónappal később kerültek moziba a filmek). És hiába láttam ezerszer a kalózváltozatot, olvastam a képregényt és a könyvet, még így is izgultam Qui-Gon Jinnért, ámultam a látványon, röhögtem Jar Jaron, stb. Ezzel végleg beszippantott a Star Wars, és ez az 1. résznek köszönhető.

Amiért imádom a prequelt

No, most, hogy tisztáztam, hogyan kerültem bele a darálóba, már elárulhatom, miért szeretem az előzményeket. Először is a politikai szál miatt. Tudom, sokaknak ez sok(k) volt, de én imádtam. A kedvenc regényem a Dűne, ezt valamikor pont akkortájt olvastam először, és imádtam benne a politikai manőverezéseket és konspirációkat. Erre a Star Warsban ha nem is olyan bravúros módon, mint Frank Herbert könyvében, de megjelent. Eleve, Palpatine tervének felépítése olyan mesteri, hogy az már megérne egy külön cikket, pedig a Baljós árnyak csak megvillantja a dolgot, később az a 2-3. részben és A klónok háborújában teljesedik ki.

Tulajdonképpen az előzményekkel kapcsolatban a kevés kivetnivalóm egyike, hogy A Sith-ek bosszújából kimaradt a politikai szál nagyja, amiben Bail Organa és Mon Mothma néhány más szenátorral (köztük Amidalával) már elkezdik ötlet szintjén lefektetni a lázadás alapjait. Most, hogy abból a szálból két karakter is megjelent a Zsivány Egyesben, ráadásul a Disney a törölt jelenetek egyikét (lásd lent) kánonnak minősítette, még inkább fájlalom Lucas eme döntését. Na meg azért is, mert így Amidala a 3. részben számottevően háttérbe szorult.

Ami az előzményekben szintén nagyon tetszik, hogy sokkal epikusabban mutatja be a Galaxist. A 4-6. epizód látószöge kifejezetten szűk. Nem láthatunk bele olyan eseményekbe, ami a főszereplők fókuszán kívül esik, így például a Szenátus feloszlatása vagy Bail Organa halála – pedig ezek nekem már az előzményfilmek nélkül is hiányoztak, persze nyilván nem annyira, mint azok után (mindig érdekelt, hogyan nézett ki az a bizonyos Szenátus, ezt szintén az előzmények mutatták meg, így még egy pont oda).

Az előzmények ezzel szemben bátran mutatnak meg ilyen galaktikus léptékkel is fontos eseményeket. Simán leválunk Anakinról, Qui-Gonról vagy Obi-Wanról, hogy egy pár perc erejéig átugorjunk Coruscantra, és belekukkantsunk a Sith-ek mesterkedésébe, vagy a Jedik, esetleg a Szenátus ténykedésébe. Persze nyilván érthető, hogy az ilyen monumentális események kimaradtak a klasszikus epizódokhoz, azok felépítésébe ez nem passzol bele, én viszont jobban preferálom, amikor ilyeneket is láthatunk.

Az epikusság viszont nem csak a cselekményben, de a helyszínekben és az univerzum bővítésében is tetten érhető. Míg a klasszikus epizódokban a leglátványosabb hely (az SE áldásos bővítése után) Mos Eisley és Felhőváros volt, addig az előzményekben rengeteg klassz idegen világot látni. Coruscant, Naboo, Kamino, Geonosis, Utapau, és így tovább. Mindegyik bátor, fantáziadús világ. Szokás mondani, hogy a kevesebb néha több, de én úgy vélem, hogy egy űroperánál a kevesebb az valóban kevés. És ha Az ébredő Erőben kivetnivalót kéne keresnem, az pont ez lenne. J. J. Abrams a klasszikus epizódok majmolása közben egy epikus űroperához képest nagyon keveset mutatott, ráadásul azt hozott anyagból építette fel. Félreértés ne essék, én imádom a Jakkút, a film alatt egy pillanatra sem jutott róla eszembe Tatooine (más közeg, más hangulat). A Csillagpusztító Bázissal sincs gondom, még akkor sem, ha valóban egy Halálcsillag 3.0 – funkciója a világon belül és a filmben betöltött szerepe szerencsére eltér a Halálcsillagokétól, s ugyanezt nem tudom elmondani A Jedi visszatérről, amiben azért Lucas nem erőltette meg magát ezen a téren.

Ugyanakkor nehéz nem észrevenni, hogy Abrams hatványozottan visszafogott világokat teremtette, ellenben Lucas igazán epikus bolygókkal állt elő (és most már Gareth Edwards is beállhat mellé). Lehet, hogy ehhez sok CGI-t és egyéb trükköt használt fel (amúgy nincs benne annyi CG, mint ahogy az általánosan elterjedt, sőt, azzal is kitölthetnék egy cikket, hogy bemutatom, mennyi minden volt megépítve), de eleve, a 4-6. részben is sok minden csak trükk volt (Lucas amúgy azért alkotott ilyen visszafogott világokat, mert korlátozták a kor technikái), illetve Abrams sem fogta vissza magát a CGI terén.

Szóval az epikus lépték és a politikai machinációk azok, amik miatt igazán megszerettem az első három részt. Persze sok más dolog is van. A klónok támadása példának okáért azért lett a kedvencem, mert rengeteg olyan részletet mutat be, amire gyerekként mindig kíváncsi voltam. Eleve ilyen a klónok háborúja. Aztán amióta megpillantottam Yodát, kíváncsi voltam, hogyan fénykardozik. Ennél a jelenetnél míg a mozi egyhangúan röhögött, én áhítattal, tátott szájjal, levegővétel nélkül ámultam (top5 moziélményeim egyike). Egy gyermeki álom vált valóra a vásznon.

Aztán ebben láthattam végre kettőnél több Jedit egyszerre harcban – ez szintén olyasmi, amit szerettem volna egyszer megcsodálni. Ebben szerepel az egyik kedvenc karakterem, Jango Fett, és a kedvenc űrhajóm, a Delta-7 Jedi vadász. S van még egy dolog, ami miatt ez lett a kedvencem…

Számomra a Star Wars egyik vonzereje a mindennapi élet bemutatása egy messzi-messzi galaxisban. Luke, Owen és Beru leülnek vacsizni, Jabbánál buli van, autó… azaz fogatversenyt szerveznek, és így tovább. De A klónok támadásában mindennél több ilyen jelenet látható. Betekintést kapunk a Jedik mindennapjaiba, láthatunk tömegközlekedést, utasszállító űrhajót, éttermet, járunk apartmanokban, villákban, stb. Láthatjuk, hogy a Galaxisban nem csak katonai bázisok, csillagrombolók, szenátusok és tanácstermek vannak, hanem egyszerűbb, kisebb, hétköznapibb dolgok is, amiket a mindennapi emberek használnak. És ez a 2. részben csúcsosodott ki.

Mindezek mellett engem a karakterek sorsának alakulása is jobban megfogott az előzményekben. Tudom, sokakat irritál Hayden Christensen, de szerintem tökéletes választás volt Anakin szerepére. És legalább ennyi embert irritál, hogy Darth Vader volt gyerek, ifjú korában meg egy arrogáns, hisztis seggfejként viselkedett. Nekem viszont bejött. Ahogy a Köztársaság romlottsága és a Jedik teszetoszasága is. Persze én sem így képzeltem a dolgot. Nagyon nem. A klasszikus részek idealizálták ezeket. A Jedik mindegyikét úgy képzeltem el, mint amilyen Qui-Gon Jinn volt. A Köztársaságot meg egy idilli világnak (amire rátámadt a gonosz Galaktikus Birodalom és elpusztította). Ehhez képest nagyon mást kaptunk, de Lucas pont ezzel tudott meglepni.

Ezzel lehet ütni, amikor azt adod, amit nem várnak. Ha a vártat várod, akkor a jussod Az ébredő Erő, az nagyon sok aspektusában a rajongók kiszolgálására, elvárására épített. Lucas csak olyan dolgokban volt hajlandó kompromisszumot kötni, mint Jar Jar szerepének mérséklése – cserébe ő kapta a balek szerepét, aki nagymértékben hozzájárult a Birodalom megszületéséhez.

A romlott Köztársaság és a már rosszul funkcionáló Jedi Rend merész és bátor ötlet volt. Hogy kinek mennyire jött be, az persze már más kérdés. Sokaknak nagyon nem, nekem nagyon-nagyon tetszett. Ezzel vált érdekessé, innen lehetett mozogni, fejlődni, változtatni. Összetettebb, komplexebb lett ez az egész, mintha minden idealizált lett volna. Persze vannak benne zökkenők, példának okáért problémásnak tartom, hogy az Erőszellemek, a klónok megszületésének körülményeit és a 66-os parancs kérdését Lucas nem a filmekben, hanem A klónok háborújában tisztázta. Ezek kardinális kérdések, amiket nem szabadott volna egy kiegészítő műre hagyni.

A védelem zárja beszédét

Ez az a pont, ahol abba kell hagynom. Tulajdonképpen egy kisebb regényt meg tudnék írni arról, hogy miért szeretem a Baljós árnyakat, A klónok támadását és A Sith-ek bosszúját. De azt úgyse olvasná már el senki, plusz tényleg kevéssé vág a PC Guru profiljába. Persze kommentben szívesen folytatom, de itt és most abbahagyom, mert a lényeget már leírtam.

Összességében elmondható, hogy én a Star Wars rajongók azon fajtáját képviselem, akik többségében elégedett a franchise-zal. Ugyan sok dolgot én sem szeretek (a Tartakovsky-féle Klónok háborúját, a mostani Battlefrontot, a régi EU nagyon nagy részét – Yuzhan Vong, brrr…), de a hét, azaz, már nyolc film és a két animációs sorozat a kedvenceim között van. És még mindig a Köztársaság érája tetszik a legjobban, míg A klónok támadása az abszolút kedvencem. Most pedig jöhetnek a kommentek, ne kíméljetek.