Sötét atmoszféra, nem kevés kihívás, rengeteg rejtély, aminek érdemes utánajárni. A FromSoftware alkotása a fentebb írt üzemidőt követően is megkapó, élvezetes, a játékost pedig nem engedi elszökni, ismételten harcra buzdítja. Legalábbis nálam ez a helyzet, de már az első részbe is több száz órát fektettem, így ez a mostani állapot sem annyira meglepő. Már csak azért sem, mert ahogyan az a webshopunkban elérhető 2016/04-es számunkban leközölt tesztnél is írtam, sok minden visszatér a stúdió korábbi alkotásaiból, így például a 2011-es nyitányból, ez pedig egy Souls-veteránnak az easter eggek és kikacsintások kavalkádját nyújtja.

Best of FromSoftware

Ellenfelek, páncélok, NPC-k, teljes területek kerülnek a képbe, amik egy az egyben hoznak egy korábban már átélt eseményt, vagy éppen csak utalnak azokra. Az Undead Settlement mintha a Bloodborne-ból lett volna átvéve, Firelink Shrine egyszerre emlékeztet a Demon’s Soulsra és az első Dark Soulsra, míg utóbbinak Sen’s Fortress helyszíne a katakombák képében elevenedik meg, a Demon Ruins és Anor Londo meg olyan… mint volt.

Mindez talán nem a véletlen, de nem is a fantáziátlanság műve. Sokan panaszkodtak a korábbi játékok látványa miatt, ami a Bloodborne óta már nem jelent problémát, elvégre mind az, mind pedig a Dark Souls 3 pazarul fest. Na de mi a helyzet a tartalommal? A fejlesztők zsenialitása általánosságban a fantasztikus dizájnban és felépítésben tükröződik ki, valamint a rejtett titkokban, illetve a New Game + intézményében, ami további kihívásokat kínál. Nos, utóbbiak terén olyan összetett dolgokra nem kell számítani, mint mondjuk a Dark Souls festményvilága, de az Archdragon Peak azért közelíti a megemlített extra helyszín megnyitásának feladatát. A rövidítések, elrejtett helyiségek viszont simán megugorják a már felhelyezett lécet, így ilyen szempontból nem panaszkodhatunk. A dizájnnal hasonlóképpen állunk: hatalmas, hihetetlenül látványos stílusban felépített építmények várják az embert, egyik pontról a másikra simán át lehet látni, avagy szokás szerint, ha a háttérben ott egy óriási kastély vagy város, oda el is lehet menni. 

Nehéz vagy nehéz annak mondani?

A Souls-veteránok sok esetben kritizálták a program nehézségét, amiben van valami, noha nem minden esetben. A Dark Souls 3 első fele rutinfeladatnak tűnik azoknak, akik már ismerik a szériát, de ez sem a teljes végigjátszásra igaz. Személy szerint azt mondhatom, hogy mikor még a tesztre kapott steames verziót pörgettem, a megjelenés előtt két héttel, a kutya sem segített be, így mindent egyedül kellett megcsinálnom. A pályákat, plusz nagy összességében a főellenfeleket is magamban győztem le, miközben soha nem alkalmazom a bonfire-től bonfire-ig tartó versenyfutást, elvégre ezzel a taktikával nem lehet hozzájutni a legfontosabb fejlesztésekhez, a jó fegyverekhez, na meg a sok-sok lélekhez. Ezért saroktól sarokig, faltól falig fedeztem fel lassan mindent, ami a katakombáktól kezdve elég izzasztó lett. Aldrich-ról nem is beszélve, akihez sok-sok kihullott, megőszült hajszálam köthető. Sőt ott van a PvP-arénává alakított Anor Londo-előhelyszín, ahol rosszabb esetben három betámadóval is számolni lehet, az pedig elég kemény helyzeteket szül. Nem utolsó sorban a megjelenés óta minden este elolvasom a friss steames értékeléseket, így látom, hogy vannak, akik a hype-nak bedőlve egy átlagos játékként vették meg a legújabb részt, majd keserűen tapasztalták, hogy az első egy-két főellenfélen nem tudnak átjutni. Tanulság? A Dark Souls 3 nem könnyű, csak a korábbi részekhez képest áramvonalasodott kicsit, ami valahol pozitívum és negatívum is egyben. Kapaszkodó a kezdőknek: a besegítő fantomok legtöbbször mindent megmutatnak, végigkísérik a hostot a teljes helyszínen, majd kiveszik részüket a főellenfél-harcokból, ezzel easy-módot nyújtva mindazoknak, akik egyedül nem találják meg számításaikat.

Fantomok között

Mindazonáltal, ahogy a program nagyobb tömegekhez jutott el, megváltoztak a szabályok is. Souls-veteránként alapnak tartottam, hogy ha egy fekete fantom betámad a világomba, akkor meghajolok előtte, mert régebben ez volt a szokás oda-vissza. Na meg az sem volt egyértelmű, hogy „élőként” mindenképpen hívatlan vendégeket kell kitessékelnem a portámról. Nos, mindez már a múlt. A legtöbb helyszínen egyből megérkezik valaki, hogy játékos feszülhessen a játékosnak, a meghajolás, a másik iránti tisztelet kimutatása pedig az elmúlt korokra utaló, megkopott hagyománnyá vált. Sokan egyből rávetik magukat a másikra, nem egyszer az a kellemetlen meglepetés ért, hogy még a mozdulatot folytattam, mikor ellenfelem egyszerűen nekem rohant. Mielőtt azt gondolná bárki, hogy a betámadó fantomok (akik ezúttal négy szövetséghez is kötődhetnek) mind szociopaták, akik imádják, ha másnak rossz, azért a kép ennél sokkal árnyaltabb. Persze van ilyen is, de a covenantok értékes ajándékokkal szolgálnak, ha elmélyítjük velük kapcsolatunkat, ha pedig valaki szeretne mindent kihozni a játékból, bizony ezek megszerzése is fő feladat. Nem mellesleg ott a Firelink Shrine oldalában tanyázó óriásfa, aminek magját használva (különböző időközönként szedhetünk fel egy-egy darabot) a betámadót is sebezhetik a gépi ellenfelek, ami sok esetben eldöntheti a harc kimenetelét.

Emellett ne felejtsük, hogy a támadó fantomok is emberek (legalábbis többségükben, hiszen NPC-kkel is lehet találkozni), nincs két egyforma vérmérsékletű, minden invade-elés eltérő módon végződhet. Nálam például a kedvencem az volt, mikor a Profaned Capitalnál bejött egy fekete fantom, de nem futottunk össze vele (két segítővel jártam be a pályát), ennek ellenére benyomtam az óriásfa magját. A mérgező láphoz érve aztán megjelent ellenfelünk is, aki átverekedve magát az ellenfeleken hanyatt vetődött az egyik kis szigeten, majd onnan nézett minket. A vége az lett, hogy eldobott pár „I’m sorry!”-követ, innentől pedig velünk együtt jött a végső rövidítés megnyitásáig és az első bonfire-ig. Gyilkolta a lényeket, előre ment a harcokban, ha pedig egy leugrásnál véletlenül megsebzett, sűrű bocsánatkérések közepette jelezte, hogy nem szándékosan tette. A bonfire-nél még egyszer elnézést kért, megköszönte a baráti jobbot, aztán lelépett. Szóval ilyen is van, soha nem tudhatod, ki jött be a világodba.

A hiba nem a készülékben, hanem az emberekben van

A megjelenés óta azonban felütötte a fejét egy nagy probléma, ami viszont nem is annyira a kiadót, a fejlesztőt, inkább a játékos közösséget érinti, sőt sajnos azt is minősíti. A csalásvédelem miatt rengeteg, magát ártatlannak valló falhasználót bannoltak az online világból, ami meglehetősen sajnálatos dolog egy teljes árral rendelkező, részben pont a multira építő programnál. Másik részről: mi a fene visz rá arra bárkit is, hogy „fertőzött” itemeket adjon valakinek, ezzel ellehetetlenítve annak játékát, vagy olyan hackelt fegyverrel sebezze meg, aminek hatása a csalás retorzióját hozza maga után? Egyértelmű, hogy ilyenkor a fejlesztő van hibáztatva, ami részben jogos is, de egyébiránt nem azok a felelősek, akik ezt a tettet végrehajtották? Ha egy Ubisoft hetekig nem tud mit kezdeni a csalókkal (Division, valaki?), akkor a FromSoftware esetében tényleg azt várjuk, hogy napok alatt megoldja ezt a problémát?

Persze, javítani kell a hibát, ami ezt lehetővé teszi, finomítani kell a szűrésen, illetve utána kell járni minden egyes esetnek. Mert azért valljuk be, már a megjelenés első hetében elérhetőek voltak a Youtube-os videók, amiknél könnyű és gyors lélekszerzési opciókat mutattak be a találékony játékosok, miközben a program hiányosságait és kiskapuit használták ki. És ez már a Demon’s Souls esetében is így volt, pedig az csak konzolra jelent meg, amin nehezebb okoskodni. Szóval biztosan mindenki ártatlan? Mert ugye ez sem mindegy. Mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket, ha pedig vége ennek a kálváriának, a jogtalanul kirúgott vásárlóktól illene bocsánatot kérni, számukra egy ajándék Season Passt felajánlani, mert így korrekt.

Mi is a lényeg?

Sok-sok óra, több végigjátszás és szinte minden fontos tárgy megszerzése után úgy gondoltam, kicsit kiegészítem a már megemlített cikket. Mert szerintem a Dark Souls 3 nemcsak zseniális lett, hanem egyben méltó búcsú is a sorozattól, aminek legjobb elemeit veszi elő újra, de úgy, hogy ne váljon unalmassá. Igazi Game of the Year-esélyes, legalábbis egyelőre mindenképpen az. Néhol talán könnyű, nem is mindig igazságos, emellett vannak újramelegített ötletei, de még mindig eszméletlenül hangulatos, pillanatok alatt beszippantja az embert, és utána nehezen engedi szabadon. Érdemes felkeresni a Steam felhasználóinak képernyőmentéseit és videóit tartalmazó részleget, ahol eszméletlen képeket és helyzeteket láthatunk. Főellenfél-harc alatt leülő játékos, aki így cselezi ki a halálos csapásokat, egy másik, aki két ütéssel kivégzi a bosst, tömegek a PvP-arénában, borzalmasan látványos beállítások a gyönyörűen kimunkált helyszíneken. Szóval van itt élmény, van tartalom, a New Game+ pedig bár nem halálosan kemény, hibás lépéseinket korrigálhatjuk a leküzdése során. Na meg a karakterek sztorivonalai is zseniálisak a teljes kép elérése közben, avagy nem semmi, mikor Siegward a host társaságában besétál Yhormhoz, majd elkezd neki szövegelni. „Epik”? Az, minden téren, ilyen pillanatokkal pedig nem sok mai program rendelkezik.