[Filmkritika] Ha maradnék

A tizenévesek veszélyektől egyáltalán nem mentes világa régóta foglalkoztatja a filmművészetet, úgy véresen komoly drámák, mint a kamaszkor hangulatát, szép és megszépülő „szörnyűségeit” bemutató szórakoztató filmek formájában. Az utóbbi években különösen nagy figyelmet kaptak a „különcök” a vásznon, legyen bár szó az olyan, iskolai lövöldözéseket bemutató tragédiákról, mint Gus van Sant Elefántja (2003) vagy az észtországi Klass (Az osztály, 2007). Az egyén és közösség konfliktusát pozitív úton oldja fel a tavaly bemutatott, bestselleren alapuló Egy különc srác feljegyzései / The Perks of Being a Wallflower (2013), melyben minden átlagos, az iskola szépéről fantáziáló kamasz álma valóra vált, hiszen, ha szimbolikusan is, de megkaphatták a Harry Potterek üdvöskéjét, a vörös varázslólányból csábító bombanővé váló Emma Watsont. Mostani alanyunk, a szintén sikerkönyvet adaptáló, hamarosan mozikba kerülő Ha maradnék tulajdonképpen az Egy különc srác feljegyzéseinek inverze, minthogy főszereplőjéül egy különc, komolyzene-kedvelő és művelő, gyönyörű lányt tesz meg, akinek testi adottságai miatt azért koránt sincs olyan nehéz dolga, mint „elődje” főhősének. Hasonló tehát a történet, a karakterek, és – kinek jó hír, kinek kevésbé –, a két film színvonala is nagyjából egy szinten mozog.

A sztori talán egy hangyányit túlbonyolított ahhoz képest, hogy igazából egy szokványos szerelmi történetről van szó (de a kacifántosságról majd később). Mia (Chloë Grace Moretz), mint már említettük, egy különc, tizenhét éves lány, éppen érettségi előtt áll. Eddig valami miatt elkerülte a szerelem, életét nagyjából a gyermekkorában kapott csellójának szentelte. De nem is vágyik másra, csak zenebolond, exrocker szülei, Danny (Joshua Leonard) és Kat (Mireille Enos), kisöccse (Jakob Davies) és nagyszülei (Stacy Keach, Gabrielle Rose) társaságára. Azonban a szerelem elől egy ilyen szép lány nem menekülhet: Mia találkozik a laza punkzenésszel, Adammel (Jamie Blackley). Adam kiszakítja a bájos kívülállót a családi idillből; kapcsolatuk álomszerű, utópisztikus, legalábbis egy darabig. Mert a külön életutak, a komolyzenei és könnyűzenei pálya, a nyugati parti turnék és a keleti parti zeneakadémia szétválasztják a két szerelmest, lassan megromlik viszonyuk, melyért mindketten okolhatók kompromisszum-képtelenségük miatt. Ám egy nap Mia és családja a nagyszüleikhez tartó úton súlyos balesetet szenvednek, így a lánynak át kell gondolnia addigi életét, meg kell tanulnia értékelni  Adam szeretetét – ahogy Adamnek is késznek kell lennie kompromisszumokat kötni. Persze ehhez, úgy tűnik, már kicsit késő, minthogy a szerelmesek a kórház intenzív osztályán találkoznak újra, ahonnan talán csak egyikőjük kerülhet ki épen...

Hogy a regény mennyiben más, mint a film, arról nyilatkozni nem tudok, nem állt módomban olvasni Gayle Forman 2009-es művét („If I Stay”, melynek már van egy 2011-es folytatása is „Where She Went” / „Ahová ment” címen). A film viszont kicsit túlbonyolított. Időkezelése ugyanis megdolgoztatja a nézőt, mert a szálak eleinte párhuzamosan bomlanak ki, s bár a sztori első nagy fordulópontja után nagyjából időrendben zajlanak a múlt és jelen történései, ám a flashback-szerkezet (ugrálás Mia és Adam kapcsolatának bemutatása és a kórházi melodráma között) végig uralja a Ha maradnék cselekményét. A baleset a fő kiindulópont, innentől Mia „szellemként” szemléli az eseményeket, azaz ennyiben a fantasztikum is beférkőzik R. J. Cutler filmjébe (igaz, elvileg a testen kívüli élmény nem pusztán fantazmagória, már a tudomány sem tartja tündérmesének). Ez persze korántsem eredeti ötlet, a Ghost óta sokszor használt sablon (hogy ne menjek messzire: a tavalyi Alabama és Monroe, mely kísértetiesen hasonlít erre a történetre, időkezelésében is, jóllehet, Felix van Groeninghem műve szintén adaptáció). Így Miának mintegy „buta szellemként” kell valahogy átértékelnie addigi életét, és dűlőre jutnia Adammel. De valójából az egész nagyon klasszikus, sematikus melodráma, ha nincs benne ez a formai elem, akkor lehet, hogy sokkal kevésbé lenne érdekes, vagy inkább „hatásos” a Ha maradnék.

Hatásost írtam, s ha valami, hát ez nagyon jellemző R. J. Cutler melodrámájára. Ha a Ghostot nyálasnak, giccsesnek tartjuk, akkor ez a film egyenesen szívbe markolóan csöpögős. Persze a szerelem szép, bemutatása rendkívül emocionálisra sikerült. Például, mikor először szeretkezik a két fiatal, szinte éget a vászon a forróságtól, főleg amikor Mia zenei hasonlatok kíséretében csókolgatja szeretett punklovagját. Mindezt párhuzamos, ritmusos vágással adagolja a nézőnek a mű, s ez a formai dinamika jellemző a Ha maradnék többi jelenetére is. Az alkotók a legkomolyabban vehették az adaptációt, egyáltalán nem akarták csupán vászonra hányni a sikerkönyvet, így a film formanyelvét igyekeztek alaposan kihasználni – a giccs kedvéért. Nem olyan vészes ez persze, egy vérbeli hollywoodi produkcióhoz képest még talán visszafogottnak is nevezhetnénk az alapvetően független gyártásban készült alkotást (az MGM és a Warner csak a forgalmazásban vett részt).

Tehát a Ha maradnék hatásos, jellegét tekintve vérbeli filmadaptáció. Azonban, mint már említettem, nem túl eredeti. Ha nem lenne a flashback-szerkezet, szimpla szerelmi melodráma lenne. Jóllehet, a tapasztaltabb filmnézők így is kitalálják, mi lesz a történet vége, sőt, kívülről fújják a sztori fordulatait. Sokszor lesz olyan érzése a popcornmajszoló publikumnak – már ha nem hat rá az emocionális felfokozottság vagy nem bűvöli el a főhősnőt játszó Chloë Grace Moretz érzékien telt ajka –, hogy tulajdonképpen egy átverés része. Átverésé, mert nemcsak műfajilag képtelen bárminemű eredetiséget felmutatni a Ha maradnék, de egyszerre kiszámítható, kitalálható, így, hacsak nem vagyunk szentimentálisak, unalmas is lehet.

Unalmas és logikátlan – nemcsak történetszinten, de „üzenetében”, „mondanivalójában” is. A szerelmesek inkompatibilitása például érthetetlenül későn oldódik fel, holott kezdettől fogva azt sulykolja a Ha maradnék, hogy ez a két ember, Mia és Adam egymásnak lettek teremtve. De akkor miért nem jut egyiknek sem eszébe, hogy együtt zenéljenek? (Mármint korábban miért nem jut eszükbe? Kb. a játékidő 2/3-ánál ülnek össze és játszanak egy duót.) De kellőképp bosszantó, hogy Mia teljesen odavan Adamért, egyik jelenetben barátnőjének sorolja, hogy nem tud enni, inni, aludni, annyira szerelmes – miközben Adamnek meg azt magyarázza, hogy majd Skype-on beszélgetnek, ha őt felveszik New Yorkba, míg a férfi érthető módon majd megveszik a testi kontaktusért az 5000 km-rel távolabb fekvő Portlandben. Hovatovább, ez a „zenei randevú” is elég erőltetett, didaktikus és izzadtságszagú, elcsépelt szimbólum. A komolyzene és a könnyűzene ráadásul manapság már rég nincs ellentétben, minthogy napjainkban a legbizarrabb műfajok (szimfonikus zene és metal, punk és népzene, rock és elektronikus zene) randiznak egymással. Vagyis nem működik, nem autentikus már a két zenei művészetforma szembeállítása. Így hát a mű alapkonfliktusa mesterkélt és kusza, jóllehet, amúgy nem igényel sok gondolkodást. Mondhatjuk, az egész egy álkonfliktusra felépített, szép blöff.

Mindemellett kicsit kacifántos, zavaros a „miről szól a film?” kérdésre adott válasz is a Ha maradnék részéről. A mondvacsinált inkompatibilitás felismeréséről? Vagy arról, hogy ne különcködjünk, vegyüljünk el a tömegben? Vagy netán arról, hogy a szerelem érdekében fel kell áldozni a karriert? Esetleg pont ellenkezőleg: a karrier érdekében kell feláldozni a szerelmet? A hatvanas-hetvenes évek filmművészetében pont az volt az egyik nagy dobás, hogy a történetek nyitott véggel záródtak le, és a filmek egyáltalán nem rágták a szánkba, hogy mit kellene gondolnunk a vásznon látott műről. A Ha maradnék esetében azonban nincs meg az a következetesség, mely az említett korszak filmjeit naggyá és örökzölddé tette. Dinamika kell a filmekbe, minden történetben egy ideológia és egy ellen-ideológia feszülnek egymásnak, váltakoznak. Itt azonban, akárcsak a már említett Alabama és Monroe esetében, káosz uralkodik, és a lezárás sem gerjeszt továbbgondolkodást, hanem csupán a „Miről is szólt ez akkor?” kérdés megválaszolása okozhat fejtörést a szemfülesebb nézőknek.

Ahogy a történet, úgy filmszínészeink sem mindig állnak a helyzet magaslatán. Karakteréből adódóan a főszereplőt alakító Chloë Grace Moretz kapja a legtöbb jelenetet, neki kell elvinnie hátán a R. J. Cutler filmjét. Az inkább szépségével, semmint színészi kvalitásaival ható tinit már láthattuk hasonló szerepben a tavalyi Carrie remake-jében – s ugyanolyan hiteltelen a komolyzenét játszó, „geek” szerepében, akár kiközösített, bullyzott Carrie-ként. Egyszerűen túl jól néz ki és túl menő családból származik ahhoz, hogy mindössze egy barátnője legyen a suliban, tehát mondhatni semmi sem predesztinálja erre a különcszerepre. Persze ő azért legalább játszik, ha nem is túl jól. Ellentétben az Adamet botrányosan „alakító” Jamie Blackleyvel, aki kb. felolvassa a szövegét, és a legtöbb jelenetben márványarccal, mereven áll és beszél, mintha legalábbis ő lenne kómában, és nem Mia. Még az „öregek” a legjobbak, bár Stacy Keach-t ennél azért jóval komplexebb karakterként is láthattuk már (például az 1972-es Bunyósokban vagy akár a tavalyi kiváló Nebraskában zsémbes öregemberként, vagy, ha máshol nem, hát a Szökés című sorozat joviális börtönigazgatójaként). A legjobb, leghálásabb szerepet az apa figuráját alakító, James McAvoy-hasonmás Joshua Leonard kapta. Mint bolondos, laza, ex-punkzenész tanár, Danny szerethető, lányánál sokkal szimpatikusabb karakter, a néző szinte kívánja, hogy inkább ő legyen a történet főszereplője, semmint a szép, de igazából szürke és idegesítő Mia.

Miként az Egy különc srác feljegyzései, úgy e sótlan, de jól megcsinált tinidráma, a Ha maradnék sem több, sem kevesebb betonközepes iparosmunkánál. Nézhető, de nem érdekes. Élvezhető, de nem okoz maradandó élményt. Érzékenyebb lelkű lányoknál-fiúknál kicsordulhat pár könnycsepp, de azért a papírzsepi még a zsebben marad. Nem rossz film, de nem is jó. Nehéz rajta igazán fogást találni, érzelmileg hatásos, de hemzseg a tipikus, buta, fősodorbeli, megalkuvó és megalkuvásra ösztönző tinifilmek hibáitól. A színészek eljátsszák szerepüket, de nem szívből csinálják, legtöbbjük, főleg a tizenéves „amatőrök” inkább felolvasóesten érzik magukat, semmint egy A-kategóriás nagyjátékfilmben. Meg lehet nézni, de, ha megfogadjátok tanácsomat, akkor inkább a zseniális Sráckorra (Boyhood) váltotok majd jegyet, mely szintén mostanában debütál a mozikban, és sokkal igazabb, eredetibb módon beszél a tinédzserek világáról, mint a randifilmmé alakított Ha maradnék.

6/10 - átlagos