[Filmkritika] Joy

Nem lehet azt mondani, hogy David O. Russel az ipar legtermékenyebb rendezője lenne, hiszen közel harminc éves pályafutása alatt mindösszesen tizenöt filmet készített, melyből három ráadásul rövidfilm volt, még a 80-as évek végén, 90-es évek elején. Első játékfilmje, a fekete komédia Spanking the Money igazi kisköltségvetésű mozi volt, de már kijelölte azt az irányt, amelyben az elmúlt években Russel a legnagyobb sikereit aratta. A 2013-as Napos oldalban és az Amerikai botrányban is az emberi kapcsolatokat vizsgálta, és ez legújabb alkotásában a Joyban sincs másként. A valós személyeken alapuló mű a Russel-Lawrence-Cooper trió harmadik közös munkája, de szerepet kap még benne Robert de Niro is, aki a Napos oldalban nem Lawrence apját, hanem Cooperét alakította.

A Joy látszólag egy életrajzi karrierfilm, de a felszín alatt jóval több van. Egy kaotikusan működő család hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást. Joy kislányként arról álmodozik, hogy olyan dolgokat hoz létre, amiket az emberek a mindennapokban is tudnak használni. Számára a kreativitás egyenlő az élettel, azonban mire felnő, minden megváltozik. Az amerikai álom, hogy akarattal, tehetséggel minden elérhető, elveszik. Joy fiatal nőként egy légitársaság poggyász-panaszkezelő részlegén dolgozik, ahonnan kirúgják. Otthon sem várja más, mint a férje, akitől elvált, az anyja, aki egész nap szappanoperákat néz (ennek a filmben nagy jelentősége lesz), az apja, aki sokadik barátnőjétől költözött haza a családi fészekbe, és persze a gyerekei. Joynak így anyaként, villámhárítóként (volt férje és apja között), anyja gondnokaként és olyan szerepkörökben kell helytállnia, amikre éppen szükség van. Az idegösszeomlás elkerülhetetlen, ahogy a nagy ötlet megszületése is...

A család a legfontosabb személy-összetartó erő, bár Hollywood és az amerikai sorozatok némelyike ennek ábrázolását is szereti cukormázba fojtani, a Joy azon filmek egyike, amely bemutatja, hogy ez a kapocs lehet rossz is.

Joy fiatalkori élete vidám-játékos visszatekintésekben van elmesélve: megismerkedése férjével, egy musicalre való készülődés alatt, az esküvő, melyben Joy apja már kimutatja ellenszenvét a férj iránt, és így tovább. A későbbi képek mind reflektálnak a korábbiakra: a ház pincéjében élő apjának és férjének területét WC papírral választja el, hogy legyen egy olyan határvonal közöttük, ami talán megakadályozza azt, hogy hajba kapjanak egymással. A történet elmesélésében kívülről szerepet kapó nagymama egy picit ki is lóg a sorból, hiszen életében ő volt az egyetlen, aki mindig hitt unokája, Joy tehetségében és kreatív erejében, ellentétben apjával, aki kijelenti a film egy pontján: az én hibám, hogy elhitettem vele, hogy többre képes, mint egy unatkozó háziasszony. Nem éppen szép magatartás ez, hiszen ha a családjára nem számíthat az ember, akkor kire?

A nagy ötlet megszületése után a diszfunkcionáló család bemutatása mellett előtérbe kerül az, hogy a feltalálók élete, még akkor is, ha beteljesülni látszik az amerikai álom, nem fenékig tejfel. Egy találmány eladása, egy televíziós műsorba való bekerülés, a multik személyt megváltoztató erőszakossága, az eladásokért vívott kíméletlen küzdelem, a szabadalomlopás olyan teher lehet, hogy az az utána következő kudarccal bárkit a földbe döngölhet, kivéve, ha az egy egyébként erős, akaratos nő.

Ebből a szempontból a Joy az elvesztett, majd visszaszerzett álmokról szól, melynek a vége ugyan hollywoodi giccsbe fullad, ugyanakkor még így is erősen ajánlott dráma-komédia ez, amelyet bárki élvezhet, akár egy randin is.

A Joy egyébként le se tagadhatná, hogy ki a rendezője. David O. Russel stílusa tökéletesen felismerhető: a szereplők folyamatosan beszélnek, akik között megtalálható a szerethető, könnyed, vagy éppen utálatos alkat, akinek legszívesebben behúzna egyet a néző. A pálmát közülük természetesen most is Jennifer Lawrence viszi el, akit már jelöltek a jövő évi Golden Globe "Legjobb női főszereplő" díjára a Critics Choice Award, a Detroit és a Phoenix Film Critics ugyanilyen jelölése mellett. Nagy valószínűséggel a 25 éves színésznő a negyedik Oscar jelölését is bezsebeli ezzel a szereppel, amelyben egyébként tényleg fergeteges. Nagy kár azonban, hogy Bradley Cooper karaktere annyira jelentéktelen, hogy azt bárki eljátszhatta volna, és teljesítménye sem olyan kiemelkedő, mint a Napos oldalban, vagy az Amerikai botrányban. A többi szereplő rendben van, bár a Joy nem egy sokkarakteres alkotás, így Russelnek lehetősége volt színészei kibontására: mindenki életszerű, a Joyt támogató nagymamától és barátnőtől kezdve egészen a profitorientált Cooperig.

A Joy Jennifer Lawrence felfelé ívelő karrierjének egy újabb lépcsőfoka. Történetileg, képileg, zeneileg is erős film ez, amely valószínűleg ismét díjesőt hoz számára. Nem tökéletes, semmi sem lehet az, de az biztos, hogy ez lesz a színésznő egyik olyan filmje, amelyet hosszabb szabadságra vonulása előtt mutatnak be a mozik, nem számítva az X-Men: Apokalipszist. Az elmúlt években olyan sok filmben vett részt, hogy ezt a pihenést maximálisan megérdemli, csak aztán ugyanilyen minőségű filmekkel térjen vissza, más kívánságunk nem is lehet vele kapcsolatban.

7,8 - Jó