Íme 2014 öt legjobb filmje

Jóllehet, manapság nagyon nehéz eredeti ötlettel előrukkolnia a filmkészítőknek, közel százhúsz évvel a mozi megszületése és megannyi filmtörténeti klasszikus után, ám szerencsére évről évre képes pár formailag és tartalmilag is emlékezetes alkotás meglepni minket a hollywoodi popcornkliséken túl, felkavarva a mára művészfilmes téren is jellemző poshadt állóvizet. Az alábbiakban az általam öt legjobbnak talált, Magyarországon 2014-ben bemutatott filmet gyűjtöttem össze -- lehet tehát egyet nem érteni velem.

2014, mint filmes év

Bár a tavalyi év is megörvendeztetett minket pár érdekes filmmel, sőt remekművekkel is (Tomas Vinterbergtől A vadászat vagy Nicols Winding Refntől a Csak Isten bocsáthat meg), de talán az idei mezőny némileg erősebb volt. Tavaly Hollywoodtól csak pár látványos, de történetszinten unalmas blockbustert (World War Z, Gravitáció) vagy akadémista Oscar-filmet (Tizenkét év rabszolgaság, Lincoln) kaptunk, míg az olyan remek thrillerek, mint például a Fogságban, méltatlanul alulmaradtak az Álomgyár bődületes semmijeivel szemben.

Miközben 2013-at a „sci-fi évének” harangozták be, kaptunk jó pár ásítós, klisés akciófilmet (mint az Oblivion) „fi”-vel, de „sci” nélkül. Ezzel szemben idén például az X-Men: Az eljövendő múlt napjai megmutatta, hogy van még szufla a szériában, és az olyan filmblöffök, mint a The Wolverine (magyar címét, a Farkast direkt nem használom, mivel ferdítés) nyugodtan elfelejthetők. De Christopher Nolan az Interstellar – Csillagok között című komplex sci-fijével két dolgot is bizonyított. Egyfelől azt, hogy 2014 sokkal inkább nevezhető a „sci-fi évének”, már csak e monumentális alkotás miatt is, másfelől pedig, hogy a rém intelligensnek és bonyolultnak álcázott fájdalmasan középszerű akciófilmje, az Eredet után Nolan ismét képes valami nagyot alkotni. Kíváncsiak lehetünk e jól sikerült sci-fi után, hogy vajon Ridley Scott Mars-filmje majd képes lesz-e egyáltalán a nyomába érni az Interstellarnak (nagy valószínűséggel nemleges választ fogunk adni Scott utóbbi gyenge eresztéseit elnézve).

Említésre érdemes még, hogy ettől az évtől a több mint tíz éve futó, már kicsit (na, jó: nagyon) unalmas és ötlettelenné váló szuperhősfilmes trend mellett megjelentek az alapanyaghoz többé-kevésbé nagyobb kreativitással hozzányúló mitológiai és bibliai filmek.

Kezdve a száraz és mindenféle invenciót nélkülöző, de a hollywoodi epikus stílusban készült Isten fiával, mellyel párhuzamosan két, ingadozó színvonalú Herkules-film is napvilágot látott (talán a Dwayne „The Rock” Johnson-féle, a hőst autentikusabb közegbe és emberi kvalitásokkal ábrázoló, későbbi változat tekinthető relatíve sikeresebb feldolgozásnak). A modoros és bődületesen rossz 300 – Egy birodalom hajnala című filmet pedig meg sem kellene említeni, mégis érdemes megnézni, mert egy „szándékolatlan komédia” az egész, mely tulajdonképpen a 2007-es látványpornónak kiváló film tökéletes társa. Jobb volt a mainstreamtől amúgy igen távol álló Darren Aronofsky álomprojektje, a Noé, mely érdekes módon egy ateista szemszögéből próbálta meg az ismert bibliai történetet elmesélni. Aronofsky műve jócskán kapott sarat, ám belátható, hogy a bukott angyal kőóriások, a nagyon ötletes posztindusztriális / posztapokaliptikus világábrázolás és Noé komplex, rendkívül ambivalens karaktere mindenképp kiemelkedő alkotássá teszik. S hasonló perspektívát szeretne képviselni a legfrissebb Biblia-film, az Exodus: Istenek és királyok is, ám az egykoron nagy, mára kiöregedett Ridley Scott csak erőlködik, de izgalmas karakterek híján csak a már unásig ismert CGI-effektusok jelenthetnek némi szórakozást.

Persze a fősodorban szigorú szabályok élnek, és a trendkövetés rendkívül fontos, így csak bizonyos kereteken belül lehetnek kreatívak az adott alkotók. Az igazán érdekes filmeket idén is inkább a fősodor peremvidékéről vagy Amerikán kívülről kaptuk. Mindjárt itt van Lars von Trier botrányfilmje, A nimfomániás 1-2, mely bebizonyítja, hogy megfelelő formában tálalva még ma is ráharapnak páran, ha filmekben deviáns szexualitást ábrázolnak. Jóllehet, von Trier munkáját is sokan kárhoztatták, nem is annyira témája, hanem pont ellenkezőleg, mainstream mivolta, megalkuvása, kompromisszumai miatt, mégis bizonyos értelemben sikeres műnek tekinthető. Persze az Idióták vagy a Dogville kreativitását meg sem közelíti, de izgalmas karakterdrámája, és meghökkentő fordulata miatt megérdemli, hogy megnézzük majd az állítólag sokkal durvább, 4 órás rendezői változatokat is.

Hasonlóan konvencionálisabb, de közegábrázolása miatt mégis kiemelkedő a 2014-es mezőnyből David Gordon Green Joe című filmje, mely Nicolas Cage-t egy tőle viszonylag szokatlan szerepben ábrázolja (kiégett favágó). De a Joe-nak nem is ez, hanem miliője a legérdekesebb pontja, ugyanis végre nem az amerikai kertvárosokat, vagy a vidéki idillt mutatja be, hanem a mélyszegénységet, ami bizony az Egyesült Államokban sem ismeretlen. Mindezt persze egy izgalmas bosszúdrámán keresztül teszi, ám így is hatásos és jó film, minden hibája és kompromisszuma (például langyos, didaktikus befejezése) ellenére. (Érdekesség, hogy a filmbeli szegény kamasz részeges csavargó apját, Wade-et egy igazi hajléktalan, Gary Poulter alakította lenyűgözően – aki sajnos időközben már elhunyt, minthogy a valóságban is kemény alkoholista volt, ezért is tudta olyan hitelesen eljátszani a figurát.)

Nem világmegváltó, de remek politikai thriller volt Anton Corbijn Az üldözött című filmje, mely sajnos a kiváló Philip Seymour Hoffman utolsó nagy dobásaként vonult be a filmtörténetbe. Hoffman ebben az arabgyűlölettel és politikai összeesküvésekkel foglalkozó bűnfilmben is zseniálisat alakít. Amellett, hogy feszes, izgalmas műről beszélünk, az agytekervényeket is megmozgatja, felrázza az „amerikai álomból” a nézőt, bár mindannyian jól tudjuk, hogy a közel-keleti konfliktus és a Közel-Keleten élők terroristának bélyegzése mely országból ered. Itt mindenesetre 9/11 utóhatása és az azóta kialakult pánikhangulat a film fő témája, s a paranoia Corbijn művének meghökkentő befejezésében ölt testet.

És ha már bűnügyi filmekről van szó, meg kell említeni még két, a kritikusok által magasztalt (de általam ez idáig sajnos még nem látott) alkotást, Liam Neeson legújabb, hozzá képest visszafogottabb karaktert bemutató izgalmas krimijét, a Sírok közöttet, és Jake Gyllenhall kiváló neo-noirját, az Éjjeli férget. Egyik film sem vállal túl sokat, mindkettő „csak” jól kidolgozott, izgalmas, társadalmilag tudatos történettel, és pontosan megírt karakterekkel operál. Érdemes lesz pótolnia azoknak, akik nem látták ezeket.

Apropó, intelligens közönségfilmek: érdemes megemlékeznünk, hogy tavaly októbertől, illetve idén januártól éledt fel a magyar film is – többnyire populáris, szórakoztató filmekkel.

A sort Bodzsár Márk remek, de fájdalmasan kevés nézőt vonzó Isteni műszak című tarantinoesque és fekete humorral átszőtt mentős filmje nyitotta még 2013 októberében. Ezt követte Orosz Dénes Coming out című vígjátéka, mely biztosra ment, és a jól bevált romantikus vígjátékok sémáját követte – teljesen középszerű, feledhető, alapfelvetése pedig nevetséges (egy meleg férfi egy fejre mért ütéstől hetero lesz), de anyagilag bombasiker lett. Hasonló sablonkomédia lett a Megdönteni Hajnal Tímeát is, mely Szabó Simon zseniális Bögöcs nevű figuráját leszámítva sótlan karakterekkel és alpári, langyos humorral próbált megnyerni sokakat. Érdekes, sikerült is neki, 2014 egyik legnézettebb magyar filmjévé vált. S érdemes szót ejteni még Szász Attila thrillerjéről, A berni követről is, mely eredetileg tévéfilmnek készült, de végül moziforgalmazásban is megjelent. Bárkinek bátran ajánlható, minthogy bár témája történelmi (1959-ben játszódik, egy svájci magyar nagykövetségen), ám története és drámája izgalmas, univerzális (tulajdonképpen egy túszdrámáról van szó).

Persze ezek mellett megjelentek a régi, művészfilmes szerzők új alkotásai is, melyek érdekes módon többé-kevésbé közönségbarát sztorival és stílussal rukkoltak elő. Illetve próbáltak: Mundruczó Kornél Fehér istene a 2011-es Majmok bolygója: Lázadás tulajdonképpeni rokona, csak épp itt intelligens majmok helyett kutyák lázadnak. Kár, hogy a kiválóan kiképzett kutyaszínészeken kívül nem sok emlékezetes momentuma volt a filmnek, meglehetősen középszerű lett. Hasonlóan egyenetlen alkotás Dyga Zsombor Couch Surfje, ami egy társadalmi vígjáték, és különféle beszélgetős epizódokat mutat be, melyek mind egy kanapé vagy ülőke köré épülnek. Kár, hogy az egyes részek színvonala rendkívül ingadozó. De megbicsaklik az amúgy nagyon kreatív Hajdu Szabolcs legújabb filmkísérlete, a western műfaját és a társadalomkritikát vegyíteni próbáló Délibáb is, mely novemberben került a magyar mozikba – és sem kritikailag, sem anyagilag nem tekinthető túlzottan sikeresnek. Pedig minden adott volt benne egy jó kis magyar „easternre” (gépfegyveres lovasok, modern rabszolgatartás, vérgenyó, szadista negatív hős, mitikus pozitív hős, az alföldi puszta mint „préri” stb.), ám külső és belső problémák miatt (elhúzódó filmfinanszírozási mizéria és az alkotók bizonytalansága, hogy szórakoztató filmet vagy művészfilmet szeretnének készíteni) Hajduék két szék közé, a pad alá kerültek. Hogy Pálfi György Toldi című történelmi kalandfilmje is ebbe a hibába esett volna, egyelőre sajnos nem tudhatjuk meg, mivel az ígéretes projektet a rendező lelőtte, a Magyar Nemzeti Filmalappal folytatott kommunikációra és a pénzosztó szervezet akadékoskodására hivatkozva. Kár, pedig nagyon kéne egy igazi, jó magyar történelmi-mitológiai film, mely feledtetni tudja azt a sok magyarkodó kontárságot, ami a rendszerváltás után készült (Honfoglalás, Sacra Corona – khm-khm).

De ha már művészfilmeknél tartunk, érdemes szólni néhány, elsősorban művészileg értékes alkotásról, melyet bizonyára nem láthattok a Cinema City multiplexeiben. Ilyen például az év elején mozikba került A futurológiai kongresszus, mely a kiváló izraeli animációs rendező, Ari Folman legújabb alkotása. A kitűnő lengyel író, Stanislaw Lem ironikus disztópiáját (Álmatlanság) feldolgozó műben Folman mesterien ötvözi és ütközteti az élőszereplős, lepukkant világot és a színes-szagos animáció illúziórealitását. Jóllehet, a történet kicsit céltalannak tűnik, ám itt, hűen az alapműhöz, nem annyira a küldetésorientált akción van a hangsúly, hanem egy, a miénkhez nagyon hasonló közeljövőbeli világ bemutatásán. Hiszen a játékok világával tulajdonképpen mi is azt tesszük, mint a szereplők a filmbeli droggal: különféle virtuális realitásokba menekülünk a rideg valóság elől, kikapcsolódás gyanánt, hogy sok ezer életünk legyen egyetlen, szürke létmód helyett.

Az év másik nagy, kiemelkedő művészfilmje nemrég került a mozikba. A tehetséges kortárs orosz filmrendező, Andrej Zvjagincev Leviatán című munkájában valós (bár Amerikában, másképp megtörtént) történetet dolgoz fel, melyben leleplezi a politikai hatalom mocskos játszmáit. Merész módon a filmbeli, a főszereplő telkére pályázó korrupt polgármester és Vlagyimir Putyin tulajdonképpeni orosz államfő között von direkt párhuzamot, de odapörköl az egész orosz társadalomnak is. Súlyos, szimbolista, de könnyen befogadható, közérthető dráma, mely javasolt mindenkinek, aki kicsit szeretne elmeditálni kortárs, Oroszországtól nyugatabbra is egyre égetőbb politikai problémákról.

S most, e kicsit bő lére eresztett összefoglaló után lássuk, melyek voltak 2014 legjobb filmjei!

A listát igyekeztem úgy összeállítani, hogy azért szerepeljenek benne fősodorbeli, hollywoodi filmek és kevésbé mainstream, de azért a nagyközönség számára semmiképp nem idegen alkotások. Így listám egyszerre összefoglaló és ismeretterjesztő jellegű, annak reményében, hogy esetleg az olvasó kedvet kap valamelyik általa nem látott gyöngyszem megtekintésére.

5. Majmok bolygója: Forradalom

A Majmok bolygója-sorozat igencsak hányattatott sorsú széria, minthogy az 1968-as remek kezdőrész óta rohamosan csökkent az egyes epizódok minősége. Az 1970-es folytatás még valamennyire próbált csatlakozni az eredeti pacifista és atomháború-ellenes tematikájához, ám a 3. résztől kezdve a filmszatócsok szétbarmolták a könyvben és az első két részben felépített mitológiát, belekeverve ökológiai problémákat, vírusokat és időparadoxont. Nem volt sikeresebb a sokak által (manapság egyre kevésbé megérdemelten) istenített Tim Burton 2001-es remake-je sem, mely Pierre Boulle regényéhez, a széria kiindulási pontjához hűbben dolgozta fel az 1968-as filmet, nyilvánvaló referenciákkal (például az első rész pozitív hősét játszó Charlton Heston itt az embergyűlölő Zaiust, a fanatikus majomvezért alakította).

Tíz évre jegelték is a sorozatot, ám Hollywood úgy gondolta, talán megér egy második menetet a korábbi sikerszéria felelevenítése. Ennek eredménye lett a 2011-es Majmok bolygója: Lázadás, mely tulajdonképpen a szokásos klisés, szuperhősfilmekből ismerős „eredettörténettel” rukkolt elő (azaz újrakezdte a szériát, bemutatva az intelligens majmok felemelkedését), epikus csatákkal, nagy volumenű küldetéssel, felszabadítási narratívával. Sokan szerették és nagyra értékelték, és bár a korábbi gyenge folytatásokhoz képest tényleg kiemelkedő, a hollywoodi fősodorhoz hűen merőben középszerű.

A 2014-es Majmok bolygója: Forradalomtól így nem is vártam túl sokat, minthogy az első rész sem nyűgözött le, ám a Forradalom sokkal érdekesebb mű lett annak ellenére, hogy a felszínen még egyszerűbbnek és butábbnak tűnik, mint a 2011-es blockbuster. Hiszen nincs nagy története, pusztán az alakuló majomközösséget és a dögledező emberkolóniát állítja szembe, és rendkívül szimpla célt jelöl ki a szembenálló felek számára: egy generátort kell beindítani, hogy a fogyóban levő vízkészletet pótolják egy gát megnyitásával -- vagyis a kiindulási alap gyakorlatilag az, ami a Fallout-játékokban. Ám ahogy az említett posztapokaliptikus klasszikusokban, úgy a Majmok bolygójában is a kevesebb több, és a rém egyszerű szituációból rendkívül komplex történet kerekedik ki.

A Forradalom tulajdonképpen az 1973-as ötödik részt dolgozza át sokkal átélhetőbb formában. Nagyon ötletes például a majomtörzs ábrázolása. Az intelligens csimpánzok és gorillák még nem képesek emberi beszédre (kivéve Cézárt), így süketnéma jelrendszerrel kommunikálnak, és egyfajta ősközösségként, hordaként vonulnak. Velük szemben állnak a szintén csupán a túlélésért küzdő, a majmokra ártalmatlan, a homo sapiensekre viszont halálos vírus miatt veszélyes kihalófélben levő emberek, akik között ugyanúgy vannak fanatikus barmok és segítőkész, kompromisszumra hajló figurák, mint ahogy a majmoknál is feltűnnek a jogos sérelmek miatt dühös, de bosszú által elvakított egyedek. Ez teszi nagyon érdekessé és izgalmassá a sztorit, hogy miként próbál meg Cézár és az emberi csoport vezetője, Malcolm együttműködni, és megtartani a képlékeny fegyverszünetet (s esetleg békét teremteni a két faj között). Így igen fajsúlyos kérdések is előkerülnek, melyeket persze már számtalan film számtalan módon tárgyalt (rasszizmus, szabadság, bosszú és jogossága stb.), mégis ebben a történetben, ebben a közegben élvezetes rajtuk elmélázni.

Ugyanakkor persze a Forradalom látványfilm is, ám mindenképp a jobb fajtából. Az első rész látványos, de unalmas klisékből építkező, epikus összecsapásait itt sokkal mocskosabb, dicstelenebb harcok váltják le. Az egyik legkiemelkedőbb például, mikor éjszaka, égő roncsok között a fanatikus Koba által felbőszített majomsereg lovon, gépfegyverekkel és egy tankkal megostromolja az emberek városát. Kiszámítható és tipikus fordulat, de mégis nagyon húsbavágó, látványos megvalósításban. S ezúttal, a 2011-es Lázadással ellentétben nem a majmoknak szurkolunk, sőt, ők válnak majd a terror és elnyomás képviselőivé – azokká, akik ellen eredetileg harcoltak.

A Majmok bolygója: Forradalom nem hibátlan, nem annyira eredeti alkotás – de nem is vállal sokat, nem is akar fontos, nagy volumenű filmnek tűnni. Egyszerű sztorit vázol fel, mégis komoly kérdéseket implikál, és bár fordulatai kiszámíthatók, mégis szórakoztató, megkapó formavilágú filmet kapunk pár erőltetett jelenettel, és egy igazán fájdalmas, csonttörő harcot bemutató fináléval. Abszolút megérte jegyet váltani erre a blockbusterre, kiemelkedik a hollywoodi fősodor lagymatag mezőnyéből.

4. Halhatatlan szeretők

Jim Jarmusch mindig is érdekes pozíciót foglalt el a filmtörténetben. Tipikusan az a filmes, aki társadalomtudatos drámáival méltán került be fesztiválokra, ugyanakkor ironikus hangvétele és laza humora miatt művei kultstátusznak örvendenek, a Halott embert vagy a Szellemkutyát a nagyközönség is bátran fogyaszthatja.

Ez a Jarmusch rukkolt elő egy régóta várt vámpírfilmmel, a Halhatatlan szeretőkkel, melyet tavasszal láthattunk a magyar mozikban. Műve iszonyatos nagy fricska a mára trenddé vált, metroszexuális vámpírokat felvonultató vámpírfilmeknek (és sorozatoknak). Jarmusch elsősorban az Alkonyat-szériát figurázza ki például azzal, hogy itteni vámpírjainak eszükben sincs senkit megkímélni a harapástól. Sőt, nemhogy nem tagadják meg a vérszívást, de úgy csapnak orgiákat a vérrel, mint más „normális” tinédzserek házibulikon a vodkával vagy a whiskyvel.

A Halhatatlan szeretők címszereplője egy évszázadok óta együtt levő vámpír szerelmespár, Adam (Tom Hiddleston, alias Loki a Thorból) és Eve (a zseniális és ötvenes létére hihetetlenül fiatalos Tilda Swinton). Történet tulajdonképpen nincs, a film inkább állapotleíró, semmint történetmesélő alkotás, jóllehet, a főhősöknek akadnak bőven saját sztorijaik, melyeket nem átallnak elmesélni. Jarmusch művének ereje pont ebben rejlik: a több száz éves vámpírok előszeretettel sztorizgatnak történelmi kalandjaikról, híres történelmi személyeket fricskáznak, cikiznek, vagy esetleg magasztalnak fel (például Adam Shakespeare-imádó). Szobájukban bizánci motívumoktól viktoriánus költőkön át egészen a hatvanas-hetvenes évekbeli rocksztárokig bezárólag mindenkitől fellelhetők ereklyék, hallhatók dalok. Apropó, dalok: amellett, hogy rendkívül szórakoztató, beszippantó atmoszférájú film, a Halhatatlan szeretők zenei téren is remek. Kiváló, pszichedelikus rockszámok hangzanak el benne, melyek jól passzolnak Jarmusch vámpírdrámájának részint elégikus, részint ironikus stílusához.

Persze, mint írtam, klasszikus érelemben vett történet nincs, a film egymáshoz szorosan kötődő epizódokból áll össze, melyekben jobbnál jobb szituációkban láthatjuk romantikus giccstől mentes, laza és „emberi” vámpírjainkat (van itt balul elsült házibuli, idegesítő ghoulok, vicces gyötrődés az öröklét miatt, stb.), éppen ezért a pergő sztorira vágyók csalódhatnak a Halhatatlan szeretőkben. Ám akik kaphatók a pszichedelikus utazásokra, a hangulatfilmekre, szeretik a jó karaktereket vagy a vámpírokat, esetleg szívből gyűlölik az Alkonyat-nyáladzást, azok számára Jim Jarmusch anti-vámpírfilmje (vagy inkább a csillogó vámpírokat felvonultató lagymatag fércművekkel szemben pont, hogy igazi vámpírfilmje) az év egyik legjobbja volt – vagy lesz, ha szerencsét próbáltok vele.

3. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Mint fentebb említettem, a magyar film szekere bár nem gyors tempóban, de dübörög (vagy inkább döcög). Ez mindenképp jó ahhoz képest, hogy 2010-2013 között alig készült valami. Sajnos persze eddig többnyire kommersz közönségfilmeket vagy elbaltázott, közönségfilm és művészfilm között ragadt szerzői filmeket kaptunk. Szerencsére azonban a legfiatalabb, pályakezdő filmes generáció tagjai között vannak igencsak tehetséges, ígéretes rendezők, mint az Isteni műszak alkotója, Bodzsár Márk, vagy a szűkös anyagi helyzet és a 2010-es „gyászév” (a Magyar Mozgókép Alapítvány összeomlása) után diplomafilmjét végre elkészítő Reisz Gábor, aki VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan debütfilmjével címéhez méltóan „furcsa és megmagyarázhatatlan” módon sikeres lett – nemcsak anyagilag.

Reisz művének titka, hogy bár vígjátékként is nézhető, de sokkal több bolondos bohózatnál, s bár kiindulási pontja egy személyes szakítási történet, szerelmi dráma, emellett jól megragadja a diploma után helyüket nem találó fiatalok életérzését. Főszereplője, Áron épp most szakított barátnőjével és az egyetemmel is. Igen ám, de „jó bölcsészként” nem talál munkát – és nem is erőlteti meg magát túlzottan. Társaival együtt annak ellenére, hogy közelebb van már a harminchoz, leginkább 8-10 éves kisfiú benyomását kelti, akit szülei tartanak el, anyukája pátyolgat. Áron igazi „mama kedvence”, ugyanakkor pedig tengődő, botladozó, ügyetlenkedő huszonéves. Ám végre cselekedni, felejteni akar, a barátnőjével történt szakítás után menekülne. Hova máshova, mint külföldre. Helyszínül Portugáliát választja – de az utazáshoz pénz kellene.

A VAN-ban sokan magukra ismerhetnek, akik valami miatt nem találják a helyüket, vagy csak szimplán nem azt csinálják, amit szeretnének. Áron legalább annyira önmaga, mint a társadalom áldozata, épp ezért is próbálkozik a kapcsolat vége után a kitöréssel. Ki akar törni a lúzerek közül, és meg akarja mutatni, hogy anyuci szoknyáján túl is van számára világ. Így azt mondhatjuk, hogy Reisz Gábor filmje egy kései felnövekvési történet (coming-of-age story), mely nagyon jellemző Magyarországra úgy, mint a cybervilág összes fiataljára és középkorújára, akiknek a biztos, kényelmes anyagi helyzetből nem nagyon akaródzik kimozdulni. Főleg, hogy ha nincs is rá lehetőség, mert diplomájukkal legfeljebb a feneküket törölhetik ki.

Reisz bizarr, abszurd formavilágot alkotott meg, merte szabadjára engedni fantáziáját. Mikor antihőse menekülni akar, de nem tud, a film átvált szürreálisba, és Áron elindul a szobájából, ám nem a lakás előterébe lép ki, hanem az utcára, a buszra, majd egy másik házban köt ki hirtelen – legalábbis képzeletben, minthogy közben meg csak telefonon hallgatja az észosztást édesanyjától.

De nemcsak formailag vicces a film, hanem rendkívül frappáns, jól kitalált, valóban humoros szituációkon keresztül látjuk kibomlani a szerencsétlen Áron vergődését. Kínjában egy fiatal női BKV-ellenőrnek udvarol, akit üldöz szerelmével. Illetve csak üldözne, mert nem tudja sem a nevét, sem a hollétét, így egy büntetési csekk befizetésekor rákérdez a jómunkásembernél, hogy nem ismer-e egy bizonyos ellenőrcsajt, aki szőke, kék szemű és nagyon aranyos… Mi sem könnyebb annál, minthogy ezt kiderítse.

S ugyanennyire vicces, mikor Áron összetalálkozik gyerekkori bullyzójával, aki azóta talán még nála is nagyobb vesztes lett, így még megverni sincs kedve, gusztusa a fiúnak. Ugyanis „Amigo Dávid” (így becézik a másik flótást) földrajztanár, csak éppen látja, hogy nebulóit nagyon nem érdekli, amit tanít. És tulajdonképpen ő is azt kérdezi magától, hogy „ki a francot érdekel, hogy hol van vasérc?!”.

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan üdítő színfolt a magyar film szürke palettáján. A fiatal rendező műve mind kritikailag, mind anyagilag maga mögé utasítja a Filmalap legújabb alkotásait. Friss, fiatalos hangvétele, kellemes, őszinte, kicsit sem erőltetett, nagyon laza és gördülékeny humora miatt abszolút szerethető, emlékezetes darab, mely megérdemli sikerét. Reméljük, Reisz Gábor hasonló darabokkal folytatja, és részt vesz a magyar nézők visszanyerésében.

2. Országúti bosszú

Játékosként el vagyunk kényeztetve posztapokaliptikus disztópiákkal, főleg az utóbbi 8-10 évben. Először jött a S.T.A.L.K.E.R., majd rá egy évre a Fallout 3, később a New Vegas és a Metro 2033 és 2034, majd az olyan zombiapokalipszisek, mint a Dead Rising, a Dead Island vagy a DayZ, s idén látott napvilágot a legendás Wasteland második része is a Kickstarter-gyűjtésnek köszönhetően. Ezekkel szinte párhuzamosan a filmek is ráharaptak a témára: 28 nappal később, Ember gyermeke, John Hillcoattól Az út, az Éli könyve, a Walking Dead-sorozat és hamarosan jön a Wastelandeket és a Falloutokat ihlető Mad Max-trilógiát teatralógiává bővítő folytatás Tom Hardyval. Ám Max őrült száguldása előtt még David Michod káprázatott el minket idén Országúti bosszú című filmjében.

Michod alkotását tulajdonképpen kicsit jogtalanul is sorolom a fent említett sci-fi / horrorfilmek és -játékok közé, minthogy a közeljövőben játszódik, és egy nagyon valószínű kataklizmát vázol fel (a világgazdaság összeomlása, éhínség), mutánsok, szuperfegyverek és zombik nélkül. Az ausztrál fenegyerek inkább John Hillcoat receptjét követi, azaz szinte dokumentarista pontossággal vázolja fel, mi történne, ha összeomlanának a világ államai, és az emberek magukra, vagy kisebb csoportokra lennének utalva. Hát, az Országúti bosszú szerint sok jó nem sülne ki belőle.

Miként a Majmok bolygója: Forradalomban, úgy Michod disztópiájában is rendkívül egyszerű, már-már triviális a felszíni történet és a tét: a Guy Pierce által remekül alakított, kiégett, marcona magányos farkas, Eric autóját egy banda ellopja, míg ő betér a kocsmába. Célja, hogy a rosszarcoktól visszaszerezze a járgányt, bármi áron. Időközben találkozik az egyik bandatag öccsével, Reyjel, akin keresztül eljuthat a bandához. A probléma csak az, hogy a fiú kissé ütődött, de Eric szerencséjére maga is bosszút akar állni fivérén.

Michod műve rendkívül érdekes kórkép. Szikár, egyenes vonalú történet mentén halad, mondhatni, útifilm. Az akcióval takarékoskodik, habár e világban legalább olyan gyakoriak az erőszakos konfrontációk, mint a Falloutokban. Itt aztán hatványozottan érvényes az „ember embernek farkasa” frázis, minthogy mindenki paranoiás, és a természet törvényei szerint él, azaz a saját csoportján kívül eső egyéneket potenciális ellenségeknek tekinti, akik le akarják győzni, meg akarják ölni, ki akarják rabolni őt. Persze Ericet, a főhőst sem kell félteni, a legerőszakosabb módszerekkel és fanatizmussal vallat, kérdezősködik, gázol át mindenkin, csak, hogy visszaszerezze verdáját. Morális vákuumban él, alkalmi partnerét, a szerencsétlen, értelmi fogyatékos Reyt is folyton ütlegeli, kínozza, ám a bajban kénytelenek összetartani, és együtt átlőni mindenkit, aki kicsit is rossz szemmel néz rájuk, miközben Eric faggatózik. Itt mindenre figyelni kell: egy mosoly, egy szemrebbenés is jelentheti a végzetet, és egy ártatlan, varrogató, szobájában kellemes zenét hallgató nő is pillanatok alatt előkaphat egy sörétes puskát a fotel alól.

Világábrázolásban tehát elsőrangú Michod műve. Olyan hangulatot, atmoszférát, miliőt teremt, mely azonnal magába szippant, akár a Fallout-játékok. A koszos ausztrál utak, a lepukkant kocsmák, házak, a kopár táj, a hőség, a szutykos, majd széteső járgányok – mind ismerősek, mégis tökéletes világvége-érzést árasztanak. De nem kevésbé sikeres a két főszereplő közti kapcsolat fejlődésének bemutatása sem. Tulajdonképpen a sztori arról szól, hogy ez az elidegenedett, kiégett figura hogy tud mégis kicsikarni magából némi érzelmet. Persze itt koránt sem klisés hollywoodi megtérésről van szó, Michod ebben is rögrealista maradt. Eric épp annyit fejlődik a történet során, amennyit mi is fejlődnénk a kilátástalanságban tett neurotikus utazás alkalmával, ha mellénk szegődik egy szánalomra méltó, gondoskodást igénylő társ.

S, ha már karakterek, említsük meg, hogy a két színész remek munkát végez. Guy Pierce nem is meglepő, hiszen veterán művészről van szó, rengeteg emlékezetes, bár korántsem mainstream alakítást láthattunk már tőle (a kultikus Memento vagy egy másik, erősen apokaliptikus film, Az ajánlat című 2005-ös ausztrál western mindenképp megemlítendők). Sokkal meghökkentőbb, hogy Robert Pattinson mennyire jól és hitelesen formálja meg Reyt. A már említett Alkonyat-filmekről hírhedt (és persze a tinilányok kedvencévé vált) Pattinson itt abszolút kimozdul a nyálas kis szépfiú szerepköréből, és egy majdhogynem taszító, de mindenképp szánalmas lúzerré változik át. Megmutatja, hogy ő is tud színészkedni, és nemcsak kisebb, jelentéktelenebb szerepekben állja meg a helyét, ha éppen nem csillogó vámpírt játszik.

Szóval az Országúti bosszú egyszerű történettel, de komplex világgal és karakterekkel kápráztat el, az év egyik legjobb filmje, kellemes meglepetése, mely sokkoló, ugyanakkor mégis némi reményt keltő lezárással tesz pontot Eric és Rey küldetése végére. Mindenképp érdemes pótolni, nemcsak a posztapokaliptikus világokért rajongó nézőknek / játékosoknak.

1. Sráckor – Boyhood

Eddig szinte csupa olyan film került fel a toplistára, melyeknek első ránézésre igen vékony történetük van. Nos, Richard Linklater Sráckor (vagy eredeti címén: Boyhood) című nagy volumenű alkotásának még annyi sztorija sincs, mint Jarmusch Halhatatlan szeretőkjének. A Sráckor ugyanis tulajdonképpen egy kisfiú (és egy kislány) felnövéséről szól. De tényleg. Elkezdődik az egész az általános iskolánál, jönnek a „nehéz kamaszévek”, majd az érettségi, és az egyetem. Ennyi. Nyolcévesből huszonegyévesekké válnak a háromórás játékidő alatt.

Mi ebben a különleges? Mi a fenéért szerepel ez egy Top 5-ös listán? Nos, érdemes kicsit a kulisszák mögé nézni. Illetve nem is kell. Csak türelmesen végigülni Linklater amúgy roppant szórakoztató és magával ragadó művét. A vásznon, a moziban ugyanis forradalom zajlik szemeink előtt. Megtörténik a csoda, filmtörténelmet ír a Sráckor. Mert Richard Linklater nem cseréli le a szereplőket, a gyerekek, de a felnőttek is folyamatosan, a „történetben” előrehaladva idősödnek. A leglátványosabban mindez persze a gyerekeken érhető tetten: a kis Mason, vagyis tulajdonképpen maga a színész, Ellar Coltrane lassan-lassan pelyhedző szakállú ifjúvá, Samantha (azaz Linklater lánya, Lorelei) pedig extrovertált kislányból meglehetősen szégyenlős (vagy inkább csak lámpalázas), de annál dögösebb nővé érik.

Ahogy az apát játszó Ethan Hawke haja is lassan megszürkül, és az anyát alakító Patricia Arquette szeme alatt megjelennek a szarkalábak, arcán pedig a ráncok. Azaz egy gyönyörű kísérletnek vagyunk szemtanúi, mely az amerikai kertvárosi sztorit, a tipikus amerikai életutak bemutatását csupán álcának, vagy ugródeszkának használja. Ugródeszkának ahhoz, hogy bemutassa az idő folyását, az öregedést, vagyis inkább magát az Időt.

Mindezt úgy érték el, hogy 2001-től 2013-ig forgattak bizonyos időközönként, az egyes karakterek különböző életszakaszaiban, vagyis Linklater egyszerűen csak kivárt, megvárta, míg a kiválasztott kisgyerekek kamasszá, majd felnőtt egyetemistává válnak. Könnyűnek tűnt ezért a rendező saját lányát kiválasztani a szerepre, akit eleinte (látszólag) nem érdekeltek a kamerák, ám a történetben előrehaladva észrevehető, hogy mennyire szégyellőssé válik (Lorelei ki is akart lépni – mire apja bizonyára majdnem infarktust kaphatott, hiszen az egész koncepció sérült volna, ha csak egy mellékszereplő is lelécel). Ezt persze hibaként is fel lehetne róni, ám a Sráckor esetében kifejezetten pozitívum, hiszen ez is megmutatja, hogyan változik az ember jelleme, identitása bizonyos életszakaszaiban.

Amúgy Richard Linklater filmje kiváló, „feelgood” jelenetekből, epizódokból építkezik, jóllehet néha elő-előbújik a dráma (például, mikor Olivia összejön egy látszólag kedves, de később egyre szadistábbá váló egyetemi tanárral, vagy mikor a középiskolában Masont kikezdi két agresszív kiskamasz). De alapvetően ismerős, hétköznapi szituációkból építkezik a film, és a triviális élet folyását mutatja be – melyet mindannyian ismerhetünk, még ha nem is amerikaiak vagyunk: a szülőkkel töltött szórakozás, a barátokkal való hülyülés, az első csók egy lepukkant kocsi hátsó ülésén, az első alkoholmámoros szex egy átbulizott éjszaka után, és így tovább. Mindez persze unalmassá is válhatna, ám Linklater olyan érzékenységgel, olyan odafigyeléssel alkotta meg ezeket a szituációkat, hogy egy percet sem unatkozunk a filmen. Ráadásul Mason húszas éveire egy olyan érdekes személyiséggé válik, amivel a rendezőnek hatalmas szerencséje volt, lévén nem egy tök átlagos, színtelen-szagtalan férfivá érik, hanem igazi különccé, igazi művészlélekké, aki elgondolkodik a világ dolgain, és az átlagamerikaitól meglehetősen szokatlan módon magas intelligenciával elmélkedik. Mellőzve persze mindenféle koelhós álfilozófiát, ami már csak személyiségéből is adódik, minthogy a legtöbb ilyen jelenet improvizáción alapul (azaz nem előre megírt monológok vagy párbeszédek építik fel a filmet, hanem Linklater szabad kezet adott ebben is a szereplőknek).

A felszínen tehát a Sráckor is szimpla, sőt, triviális, ám mélyrétegeiben nagyon komplexszé és fajsúlyossá transzformálódik a cselekmény előrehaladásával. Három órás, de nincsenek benne üresjáratok, felesleges jelenetek, s annak ellenére, hogy drámai szituációkból is igen kevés van, rendkívül szórakoztató. Egyszerűen jó nézni a Sráckort. Izgalmát pedig az adja, ami általában egy fejlődésben levő embernél nagy várakozást idéz elő: a személyiségváltozás. Vajon mivé alakul Mason és Samantha? Minden fordulatnál vagy epikus küldetés teljesítésnél érdekesebb erre a kérdésre választ kapni a Sráckorban. Egyedisége, hangvétele és kreativitása miatt megérdemli, hogy 2014 legjobb filmjének nevezzük Richard Linklater remekművét.

A lista szubjektív, és a szerző saját véleményét tükrözi.