Akárcsak a filmművészetben, úgy a képregény területén is akadnak olyan munkák, amelyeket elsősorban nem a profit és a szórakoztatni vágyás hív életre (habár ez nem azt jelenti, hogy ezek a hozományok nem járhatnak együtt egy ilyen próbálkozással), hanem valamilyen belső indíttatás, az alkotó vágya, hogy létrehozzon valamit, formába öntse gondolatait, érzéseit, sajátos elképzeléseit. A mozivilágban ezeket a munkákat szerzői filmként (avagy művészfilmként) szokás emlegetni, s ugyanígy a rajzolt történetek között is akadnak szerzői, avagy, ha úgy tetszik: művészi munkák.

Nagyon közel áll ehhez a kategóriához Felvidéki Miklós képregénye, s nem csak azért, mert egy sajátos – grafikus – értelmezése a Johnny Cash és Shel Silverstein által életre keltett, ’A Boy Named Sue’ című balladának. Felvidéki munkája ugyanis – bár minden, a képregényben megszokott elemet a rendeltetésének megfelelően használ – semmilyen szempontból nem nevezhető tipikus alkotásnak. Elég ha csak a történetet nézzük, melynek van eleje, tárgyalása és vége (habár már ez sem a megszokott, populáris megoldás), ám ezúttal nem a cselekmény a lényeg, hanem az előttünk feltáruló huszonnégy oldal hangulata.


Akik ismerik az eredeti Cash-Silverstein nótát, azoknak bizonyosan már az első oldalaknál átjön az a furcsa, kicsit melankólikus realizmus, ami az egész képregény sajátja, de akik még soha nem hallották az említett szerzeményt, azok is bizonyosan érezni fogják a képkockákból áradó sajátos atmoszférát. Történetünk hőse egy fiatal férfiú, akit Zsuzsinak hívnak, s akit nevéből fakadóan (érthető módon) meglehetősen sok atrocitás ér amíg fel nem cseperedik. Egy napon ez a fiú felkerekedik, s a sors úgy hozza, hogy találkozik az apjával, akitől nem túl férfias nevét is kapta...

A már említett sajátos hangulat egyszerre adódik a fura alapfelvetésből, a negyvenes és ötvenes évek amerikáját megidéző rajzokból, a megjelenített világgal ellentétes névhasználatból (minden szereplő ízes magyar keresztnévvel bír, nem csak Zsuzsi van itt, de akad Laca, Sári és Mari is) és az egészen lehengerlően megírt, életteli dialógusokból. Mindezt tetézi a kissé nyers (de a történethez messzemenőkig passzoló) grafika, a hagyományos panelszerkezet és az a színezési technika (mert van ilyen, annak ellenére, hogy a kiadvány csak szürke árnyalatokkal dolgozik), amely a rajzokkal megalkotott világhoz hasonlóan a 40-50-es éveket idézi. Igaz ugyan, hogy a történet nem túl bonyolult, de kerek, a befejezés valójában nyitott, legalábbis az olvasói elme, a továbbgondolás számára. Az utolsó buborék után egy darabig még elmélázunk a történet felett – a füzet világa nem enged az utunkra olyan hamar, sőt, ne lepődjünk meg, ha a kezünk újra az első oldalhoz pörgeti vissza.

Összességében tehát mindenképpen figyelemre méltó alkotás a Zsuzsi, és igazán örömteli esemény, hogy végre itthon is kibontakozóban van a képregények ezen vállfaja. Végre nem csupán sikeres külföldi munkák színesítik a palettát, de igényes hazai, kortárs alkotások is elérhetőek az érdeklődők számára. Nem állítom, hogy mindenki imádni fogja ezt a stílust, sőt, szinte bizonyos, hogy a szuperhősökért és a mangákért rajongó fiatalok (még) nem lelkesednek majd egy ilyen kiadványért, de azoknak, akik a rajzolt történetek szélesebb spektrumára kiváncsiak, és egy kicsit messzebb (avagy mélyebb) akarnak tekinteni az amerikai mainstream kiadványoknál, nekik a Zsuzsi tökéletes választás lehet.

A kiadvány megvásárolható lesz a 4. Magyar Képregény Fesztiválon, azt követően pedig bárki beszerezheti az Eduárd képregényboltban. A recenziós példányt is az üzlet bocsátotta a rendelkezésünkre.