A Volgától Peleliuig

Mint ahogyan arról már több hónapja mi is beszámoltunk, a World at War egy (újabb) hatalmas lépést tett hátra az időben, s ismét a kis túlzással kimeríthetetlen második világháborúba ültette a cselekményt. Az események ez alkalommal két szálon futnak, az amerikaiak csendes-óceáni ütközeteiben, és a szovjetek európai hadjárataiban vehetünk részt. A sztori két-három küldetésenként vált a két folyamatosan változó hadszíntér között, s nem csupán a töltőképernyőt, de látványos videobetéteket nézegethetünk az egyes felvonások között. Nyugodt szívvel kijelentjük, hogy ezek a videók a játék egyik legjobban sikerült részét képezik, lévén rendkívül hangulatosra sikeredtek, képesek teljes mértékben beszippantani a játékost a háború borzalmaiba. Az átvezető filmekben a készítők archív felvételeket kevertek modern effektekkel, melyek alatt Kiefer „24” Sutherland monológjait hallgathatjuk. Ő adja egyébként az amerikai kampányban szereplő őrmesterünk hangját is, tehát mindvégig ott duruzsol majd a fülünkben: Damn it!

Pályából összesen tizenöt található az egyszemélyes kampányban, ezeket nagyjából tíz-harminc perc alatt lehet végigjátszani – nehézségi szinttől függően –, így hát könnyen kiszámolható, hogy teljes végigjátszáshoz nagyjából négy-öt óra szükségeltetik. Igen, ez roppant kevés. Akár egyetlen délután alatt is végig lehet nyomni a játékot, de valahol érthető a dolog, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy mennyire volt szoros a határidő, amit az Activision a készítőkre erőltetett (alig több, mint egy év, és ha a minőséget nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy ez igen kemény munka lehetett...). 

Öröm az ürömben viszont, hogy a World at War rendhagyó módon rendelkezik kooperatív játékmóddal is, melyben értelemszerűen többedmagunkkal is újrajátszhatjuk az egész (rövidke) kampányt, méghozzá rögtön négyen. Most már elárulhatom, hogy nincs is annál jobb, mint lángszórót cipelő társunkba „véletlenül” beleereszteni párat, majd figyelni, ahogy cafatokban hagyja kézjegyét a történelem ezen pontján.

„Megtekintését semmilyen korosztálynak nem ajánljuk”

Ha már az olyan rendhagyó elemek szóba kerültek, mint a kooperatív mód, térjünk ki az egyik legfontosabb újdonságra, mely ugyancsak a sorozat egyedi vonásaként emeli az összértéket. Ez pedig nem más, mint a program brutalitása, ami miatt 18-as besorolást kapott – tehát kifejezetten felnőtteknek szóló alkotásról van szó. Vér, erőszak, csúnya beszéd és minden, ami ilyenkor szokás, helyet kapott a játékban. A háborúban pedig – mint tudjuk – mindezekből bőven kijutott, így kendőzetlenül ömlik a monitorunkra az erőszak, amiből már rögtön az első percben kaphatunk egy rövidke ízelítőt: fogságba esett társunk szemét kiégetik egy cigarettával, majd elvágják a torkát.

De ez persze csupán egy rövidke ízelítő, a brutalitás mindvégig elkísér majd minket a történet alatt. A bajonettel felénk rohamozó japán katonák látványától még most is kiráz minket a hideg. A vérszomjas keletieket a gyors reflexszel rendelkezők nem túl barátságos módon küldhetik a másvilágra (a többiek szenvedni fognak) – hasonló módon, mint a negyedik rész híres kutyás epizódjánál. Kicsit talán túlzásba is vitték ezt a készítők, hiszen a lövésektől leszakadó testrészek látványa már az a pont, amikor az élethűséget feláldozzák a látványosság oltárán. Mindez persze megbocsátható, hiszen a cél a szórakoztatás volt, ebből egyáltalán nincs hiány, és természetesen az is szempont, hogy a felnőtt játékosok mindig örömmel veszik, ha nem próbálják meg számukra selyembe csomagolni háború poklát.

Lánglovagok

De nem csupán a vér látványa borzaszt majd el minket, ugyanis a játék egyik fegyvere, a lángszóró, a történetben kifejezetten fontos szerepet kapott (észrevettétek, 2008 egyértelműen a tűz éve a játékiparban?). A készítők egy külön pályát is beépítettek a felhozatalba, amelyben lövészárkokban kuporogva kell ropogósra sütnünk pár tucat japán katonát, ami persze hasonlóan rettenetes dolog, mint maga az egész háború: aki lelkiekben nincs felkészülve a lángoló katonák velőtrázó jajveszékeléseire, az jobb, ha bele sem kezd a telepítésbe.

Mivel az egyik leggyakrabban használt fegyverünk a lángszóró lesz, így a tűz lemodellezésére, grafikai kivitelezésére is sok munkát fordítottak a Treyarchnál. A lángok az éghető felületeken terjeszkednek, felkúsznak a fák lombjaira, felperzselnek minden útjukba kerülő objektumot. Persze komoly szimulációra ne számítsunk, hiszen a szélirány változását nem veszi figyelembe a program, de még így is hatékony társunk lesz a lángtenger. Mivel a lőszerkészlete végtelen (csupán a túlmelegedésre kell odafigyelni), a lángszóró kivételesen értékes darabot képez majd arzenálunkban. Segítségével könnyedén megállíthatjuk a magas fűből rohamozó japánokat, és kellemetlen perceket okozhatunk a fákon lesben álló orvlövészeknek is, amire gyakorta lesz szükségünk a csendes-óceáni hadjárat alatt. Az első, fűből felpattanva rohamozó ellenfél után elszenvedett heveny szívroham után már mindent felégetünk majd magunk körül, biztos ami biztos alapon.

Háborúban a világ

Mint ahogyan azt fentebb említettük, a játék tizenöt pályát tartalmaz, melyek végigjátszása során a szokásos FPS feladatok hárulnak ránk: lőjünk szét mindent és mindenkit, tegyünk robbanótöltetet ide és oda, stb. A pályák viszonylag lineárisak, tehát nem igazán térhetünk le semerre, viszont rengeteg lehetőségünk adódik, hogy oldalba kapjuk ellenfeleinket, amit a hatékonyság érdekében érdemes is kihasználni. A pályatervezők munkásságát majdhogynem mindvégig dicséret illeti (a Reichstag például kivételesen jó lett), leszámítva a szovjet kampány elejét, amikor újabb híres filmjelenet koppintását vagyunk kénytelenek végigszemlélni (illetve végigjátszani). Ezért hatalmas fekete pont jár, ugyanis ennyi idő és játék után már ildomos lenne valami újszerűvel előrukkolni, nem pedig az Ellenség a kapuknál és a Ryan közlegény megmentése jeleneteit majmolni újra, lassan tíz évvel a mozibemutató után.

A pályák egyhangúságát ezúttal is igyekeztek izgalmas betétekkel megtörni (ugye emlékeztek még a CoD 4 fekete-fehér hőképes missziójára?). Ezekből persze nincs túl sok, de azok közül a legemlékezetesebbek a Csendes-óceán felett portyázó PBY Catalina repülőgép lövészeként eltöltött percek voltak. Ezen a pályán egy minden részletre kiterjedően lemodellezett repülőgépből kell egy japán hajókonvojt megsemmisítenünk 50 mm-es gépágyúink segítségével, majd vízreszállás után egy japán vadászgépek által megtizedelt amerikai flotta túlélőit kimentenünk a vízből. Igazán emlékezetes pillanatokat élhetünk itt át, habár a negyedik Call of Duty atombombás jelenetét még bizonyosan sokáig senki nem lesz képes überelni.

Bár a negyedik részben vezethető járművekkel nem találkozhattunk, a World at Warban ebből is kijutott. A szovjet kampány alatt ugyanis egy T-34-es harckocsival kell kiirtanunk pár tucat német katonát, és elpusztítani jó néhány tankot, ahol az egész életerő-rendszerhez hasonló módon folyamatosan javulnak majd sérüléseink. Persze a járművezetés elég primitív módon lett megoldva, és körülbelül kettő másodpercenként tudunk tüzelni ágyúnkkal, de ez is több, mint a semmi. Végezetül pedig itt van nekünk a tökéletes non plusz ultra, a Nacht Der Untoten című pálya, amiről külön dobozban emlékezünk meg.

A CoD 4 nyomdokain

A CoD: World at War grafikus motorját a Modern Combatben már bemutatkozó  engine alkotja, tehát nagyjából hasonló minőségű látványra számítottunk, mint a CoD 4 esetében. Bár a motor semmi kirívó dologra nem képes (szóval senki ne számítson Cryengine 2-szintű dolgokra), tisztán látszik, hogy még egy év elteltével is simán megállja a helyét. A pályák kidolgozottsága kifejezetten jó, a növényzet pedig egyszerűen fantasztikusan mutat a képernyőnkön, s meg kell jegyeznünk, hogy a nagynevű előd esetében ebből nem sokat láthattunk. Ezúttal viszont a készítők fontosnak érezhették, hogy a lehető legéletszerűbb módon mutassák be számunkra az idilli környezetet, ezért a fű, a fák, s úgy nagyjából az egész vegetáció roppant jól fest.

Hasonló dicsérő jelzőkkel illethetjük a különféle járműveket, épületeket is, melyek közül néhányat látványos robbanások keretében gyalulhatunk földig. Egyedül a karaktermodellek kidolgozottsága az, ami talán nem sikerült 100%-osra, pár közeli felvételen ugyanis igen furcsa az árnyékok hatása az arcokon, de ezzel az aprósággal a szőrszálhasogatást már le is tudhatjuk.

Amit elmondhatunk a grafikáról, azt sajnos már nem mondhatjuk el a hangokról. Egy szimulációnál – legyen az akármilyen élethű – fontos, hogy a hangok által is odaképzelhessük magunkat a játékba, de itt valahogy nem sikerült összehozni a kívánatos minimumot a készítőknek. A fegyverek hangjai nem az igaziak, a szovjet oldalon hallható szinkron pedig egyenesen irritáló. Emellett a zene is elég furcsára sikeredett, amiben keveredik a modern elektronikus hangzás a komolyzenével, s így együtt nem alkotnak túlságosan fogyasztható elegyet.

Egy FPS értékelésénél fontos szempont még a mesterséges intelligencia, amin tisztán látszik, hogy – a motorral együtt – ugyancsak az előző részből lett átemelve. Ilyenformán ezen a téren is kiválóan teljesít a játék, bár gyanítjuk, hogy ehhez már holmi kevés köze volt a Treyarch csapatának. Ettől függetlenül persze az MI kiválóan dolgozik: ellenfeleink kigránátoznak minket rejtekhelyeinkből, közelharc esetén szuronyoznak, és úgy alapvetően megnehezítik az életünket szinte minden egyes szituációban.

Röviden szólva…

…döbbenten állunk most a World at War előtt. A játék bőven túlteljesítette (az egyébként ésszerűen visszaszorított) elvárásainkat, hiába igyekeztünk mindenhol fogást találni rajta, képtelenek voltunk igazán keményen belekötni a játékba. Egyetlen szépséghibája a túlzottan rövid játékideje, de ezt viszont ellensúlyozzák a kooperatív és többszereplős játékmódok, amelyek jócskán kitolják a program szavatosságát. Így hát kénytelenek vagyunk fejet hajtani az ötödik rész előtt, és egy kövér ötöst adni a Treyarchnak ezért a munkájáért.