Sikerfilmekből játékot készíteni viszonylag kockázatmentes, a filmrajongók akár középszerű konverziókat is megvesznek, csak hogy kedvenc szereplőiket irányíthassák. A játékipar csúnyán vissza is szokott élni ezzel: a filmátiratok többsége lelketlen, egyszer használatos szutyok, ami csak foglalja a helyet a polcokon a jobb játékok elől. A James Bond-játékok többsége sem volt eddig kivétel: nagyjából annyi ilyen program készült, amennyi James Bond-film, de kevés maradandó nyomot hagytak. (Az Electronic Arts 1999 és 2005 között nyolc James Bond-játékot készített, emlékszik még valaki bármelyikre?) A csúfos szériát most a James Bond-játékjogok új tulajdonosa, az Activision törhette volna meg, de sajnos nem tette: a Quantum of Solace ugyanolyan „tizenkettő egy tucat”-marhaság, mint az elődei voltak. Ez nem is meglepő: a fejlesztőcsapat, a szebb napjaiban még Call of Duty-verziókat is készítő Treyarch az utóbbi években ráállt a filmátiratokra, legutóbb a Pókember 3-hoz készített játékokat, amelyek… nos, fogalmazzunk úgy, nem voltak jobbak, mint a film.

Kilúgozott Bond

A Quantum of Solace története az utóbbi két James Bond-film (a címadó mellett a Casino Royale) sztoriját gyúrja egybe, de egy ilyen játékban sosem a történet a lényeg, hanem a karakterek és a kellékek – akárcsak a filmben. Az a lényeg, hogy legyen benne James Bond (az egyetlen kém, aki megengedhet magának olyan trükköket, mint a szuperhősök), legyenek benne dögös csajok, trükkös kütyük és változatos halálnemek. A first person shooterek táborát erősítő játékban ebből szinte csak James Bondot kapjuk meg, őt is kissé elnagyolt kiadásban: bár Daniel Craig szekercével faragott arcát sosem a szépsége miatt szerettük, főhősünk poligonmásán (különösen a mozgásán) lehetett volna még csiszolni. Viszont sem a csajok (illetve a velük való hagyományosan vicces évődés), sem a kütyük nem kaptak jelentős szerepet a programban, változatos halálnemek pedig akadnak ugyan, de a játékmenet nem jár jól velük.

Fedezékből fedezékbe

A Quantum of Solace ugyanis rettenetesen buta, ostobább, mint egy korai James Bond-film főgonosza, aki ahelyett, hogy kíméletesen tarkón lőné az elfogott Bondot, monológba kezd. A pályák irritálóan egyszerűek, látszólag hatalmas játéktérrel kecsegtető nagyvárosokban kell teljesen lineáris úton haladnunk, miközben egymást érik a játékmenetbe előre bedrótozott, vagyis szkriptelt események. Ez azt jelenti, hogy bármennyiszer játszanánk újra a játékot, az ellenfelek mindig ugyanakkor és ugyanúgy támadnak, csak némi bekerítő hadmozdulatnak látszó csapatmozgás emlékeztet távolról gépi intelligenciára. A játékmenet egyébként teljesen kommersz fps-alapokat villant meg (bár az poén, hogy a mi Jamesünk magától és villámgyorsan gyógyul, pont mint a filmeken), egyedül a fedezékbe bújás a többé-kevésbé eredeti játékelem. Bond ugyanis meghúzódhat az oszlopok, sziklák, házfalak és más pályaelemek mögött és akár vakon tüzelhet kifelé (miközben valamilyen csodálatos módon célozni is tud). Fedezékben persze őt is nehezebben találják el, a játék nagy részét tehát fedezékből fedezékbe futva fogjuk tölteni, miközben a legmodernebb pisztolyokkal, géppisztolyokkal, mesterlövész-puskákkal és rakétavetőkkel osztjuk a halált (James egyszerre csak két fegyvert bír el, szóval néha majd választanunk kell, melyikeket tartjuk meg). Néhány pályán egy egyszerű minijátékot is kapunk: pár animációban egy célkeresztet kell többször bevinnünk egy körbe. Az animáció végkifejlete ekkor teljesítményünkön múlik, például ha egy rosszarcúval dulakodunk, mi végezzük holtan, ha háromszor is elrontjuk a célkeresztesdit. És ennyi az egyszemélyes játékmód, gyakorlatilag aki látott már bármilyen fps-t messziről, gond nélkül tud játszani a Quantum of Solace-szel, még idegeskedni is fog a primitív játékmenet miatt. Úgy 4-5 óráig, ennyi idő alatt ugyanis végig lehet játszani a sztori 15 fejezetét. Ezután még három multiplayer módban játszhatunk tovább, a szokásos csapatjáték és malaciga mellett egy olyan módban, amiben kémünk hat ellenséggel néz szembe és próbálja hatástalanítani azok bombáit. Néhány napig ez is szórakoztató, de egy shootertől azért többet vár az ember.

Nem egy Halo

A játék legerősebb oldala a grafika, annak ellenére, hogy amit a főhős merevségéről leírtam, az az ellenfelekre is igaz. A pályák és a hátterek kifejezetten szépek és hangulatosak, néha egészen filmben érzi magát az ember, különösen amikor a szkriptelt események erre rásegítenek (például az egyik gonosztevőt megölhetjük úgy, hogy ellőjük egy harang tartókötelét, és a harang ráesik). Kár, hogy ezt az élményt megkeseríti néhány engine-bug. Régen láthattunk például játékban ilyen durva poligon-összeolvadásokat és ennyire rossz kamerakezelést: miközben fedezékben vagyunk, nagyokat ugrál a nézet, ahogy mozgatjuk a célkeresztet (pedig a CoD4 motorja dohog a játék alatt). A zenék és a hangok korrektek, visszaköszönnek a kötelező James Bond-témák, de ez sem menti meg a játékot. Gyorsan kivégezhető, üres filmátirat a Quantum of Solace, amit FPS-ínyenceknek semmiképpen nem ajánlok, mert nem említhető egy lapon a Gears of Warral vagy a Halo-sorozattal. A James Bond-filmek rajongói esetleg tegyenek vele egy próbát, de valószínűleg ők is inkább mérgesek lesznek az Activisionre és a Beenoxra, amiért ennyire lelketlenül hozták vissza a játékiparba a filmvászon legmenőbb kémjét.