A 2008/1-es számunkban gyakorlatilag teljesen kiveséztük a játék konzolos verzióját, s ha nagyon őszinte akarnék lenni, akkor el kell mondanom, hogy lényegében Sasa akkor leírta az én mostani véleményemet. A játék gyönyörű, van hangulata, de olykor mégis rettentően üresnek hat. Hiába adott az utolsó fűszálig kidolgozott, szemkápráztató és hatalmas szabad környezet, hogyha a lineáris cselekményen, a céltalan lődörgésen és ugráláson kívül semmi, de semmi mást nem lehet csinálni benne – a szabadság remek dolog, ha az ember képes valamit kezdeni vele. Az Assassin’s Creed csinos nő módjára elcsábít, de mikor a közelébe jutsz, rájössz, hogy gyakorlatilag semmi nincs a gyönyörűen kidolgozott test alatt. Adott ugye a kezdet, a jövőben vagyunk, egy laborba zárva, ahol egy Animus nevű masinával kotorják elő a fejünkből régen elhunyt arab ősünk emlékeit, aki a keresztes háborúk idején kilenc embert tett el láb alól. Maga a játék az emlékek újraélése, a kilenc delikvens likvidálása Altair, az ókori bérgyilkos által.

A játék magja

Bár elsőre jól hangzik a kilenc elérhető küldetés, „mellékszálakkal” dúsítva, a valóságban, a monitor előtt játszva, a harmadik személy eliminálását követően azért elmélázunk: Hé! Bizony én itt át vagyok rázva egy cseppet. Mert milyen illúzióromboló, hogy adott egy élettel teli, nyüzsgő város (sőt, valójában rögtön három), amiben mindig csak ugyanazt csinálhatom? Kihallgatok, lopok, információt verek ki emberekből, aztán ha megvan a minimum, akkor gyilkolok – s ha ez kész, akkor minden kezdődik elölről. S ha ez még nem lenne elég, akkor szomorú tény az is, hogy gyakorlatilag nincs lehetőség játszani (á la Lost), hiszen még csak azt sem dönthetem el, hol hallgatom le a kiszemelt személyt, a program szól: ülj le, nyomd le a gombot és megvan (s ez az egyszerűség igaz az összes többi feladatra is). Nem vagyunk mi hülyék kérem, oktató módnak ez még elmegy, na de, hogy több küldetésen át vezényszóra nyomkodjam a billentyűket – játékosok vagyunk, nem idomított majmok.

Nincs tehát se igazi kihívás, se változatosság: kilenc alkalommal kell végigcsinálni ugyanazt, amit csak az színesít, hogy változik a helyszín, és olykor – ha van időnk, energiánk, kedvünk – akad egy-két minijáték, ami viszont kimerül időre történő csendes gyilkolásban és zászlóhajkurászásban. Persze a városban lehet foglalkozni a szorult helyzetbe került civilekkel (de ez nem mellékküldetés), lehet megmászni minden magas tornyot, lehet keresni a templomosokat és a zászlókat, de ez bizony édeskevés. Legalábbis ahhoz képest, amit korábban a fejlesztők ígértek, és ahhoz képest is, hogy mások, máskor már meg tudták ügyesen és élvezhetően oldani mindezt. Van ugyanis egy játék, úgy hívják GTA, és ott évekkel ezelőtt megmutatták, hogyan is működik jól a hatalmas szabad területtel kiegészített játékmenet – jó helyről lopni nem bűn, főleg nem manapság.

A játék héja

A megannyi leszólás mellé nem árt egy kis dicséret sem: ha valamire, hát a grafikára nem lehet panasz. A Crysis elbújhat, ugyanis az Assassin’s Creed még hozzá képest is szemkápráztatóan gyönyörű és ennek köszönhetően olyan atmoszférát gerjeszt, amire nagyon kevés játéknál van példa. Gyakorlatilag a látvány megunhatatlan, hiszen az ember mindig talál valami kis részletet, amire rácsodálkozhat, s ehhez még csak nem is kell felmászni a legmagasabb tornyok tetejébe, elég az utcán vagy az alacsony tetőkön kóricálni – bár az tény, hogy a leglenyűgözőbb panoráma mindig az észlelési pontokon tárul az ember szeme elé. Ilyet PC-n még nem nagyon láthattunk, káprázatos kidolgozottság, sehol egy elnagyolt részlet, a legutolsó járókelőtől a házakon elfekvő deszkákig minden eszméletlenül szépen ki lett dolgozva, és bizony a látvány megfelelő monitoron simán kenterbe veri a konzolos HD változatot. S, hogy ez mibe kerül? Szerencsére a netes pletykák nem bizonyultak igaznak, a játék a gigaerősnek semmiképp nem mondható 1 GB memóriát, 1.6 Dual procit és egy GeForce 8800 GTS-t használó tesztverzión is egészen jól futott (konstans 20 FPS) maximum beállításokkal, 1280x1024-es felbontásban, és csak akkor akadt be egy kicsit, ha már legalább 8-10 katona ugrált körülöttünk. Szóval az optimalizálásra nem lehet panasz, még ennél gyengébb gépeken is elmuzsikál a játék, csupán vissza kell kicsit venni a beállításokat.

Kemény dió?

Régi lemez, hogy a konzolos portok javarészénél az irányítás olyan szinten félresikerült, hogy képes elvenni az egyszeri játékos kedvét az egész programtól. Bár véleményem szerint az Assassin’s Creed is kontrollerrel az igazi, akinek nincs, annak sem kell azonnal a boltba rohannia, ugyanis erre sem lehet semmilyen panasz. De mielőtt bővebben szó esne a dologról, érdemes kicsit elidőzni az irányításnál, úgy általában a rendszert illetően. Nem tévedés, Altair kommandírozása olyan bonyolult, mint az egyszeregy. Ha sikeresen átverekedjük magunkat az egyébként roppant mód idegesítő tutorialon, akkor onnantól nem lehet nagy problémánk a kezeléssel. Sem a harcot, sem a mozgást illetően. Küzdeni azért nem egy bonyolult dolog, mert gyakorlatilag csak fegyvert kell választanunk és utána nyomni az akciógombot, de azt veszettül. Mindezt kiegészíthetjük még egy védekező funkcióval, ami aztán egy látványos kombót eredményez – de lényegében ennyi a harcrendszer, támadunk, csapunk, csapunk és ha sokan vannak körülöttünk akkor bevethetjük a második küldetés jutalmaként kapott extra opciót. Ekkor szép animáció és majdnem minden esetben véres halál az ellenfél részéről – ez mondjuk az elején még élmény, de az ötvenedik alkalommal (és sokszor ötven lesz) már nem nagyon hat meg, és arra gondolok, hogy de jó lett volna, ha különböző kombinációkkal trükköket hozhatnék elő. De nem, marad tehát a folyamatosan ismétlődő küzdelem.

Ugyanez igaz az akrobatikára is. Ha egyszer elsajátítottuk, akkor nem lehet gebasz, hiszen lényegében arról van szó, hogy nyomva kell tartanunk a billentyűket és a profin leprogramozott Altair mindent megcsinál helyettünk: mászik, kapaszkodik, ugrik, zuhan, nekünk csak irányban kell tartanunk őkelmét. S bár ez rendkívül zökkenőmentes játékmenetet eredményez, azért nem lett volna baj, ha egy kis kihívás keveredik a dologba, mert szép és jó ez így, de hosszú távon ez is monotonná válik a játékos számára.

Egy szó, mint száz, tényleg nem egy bonyolult rendszer, s bár mindent el lehet rontani, a billentyűzet-egér kombináció itt most tökéletesen működik. Elsőre ugyan fura lehet, hogy olykor két billentyűt kell lenyomva tartani, mellette egy egér gombot és még navigálunk is, de a valóságban pofon egyszerű a szisztéma, csak arra kell figyelnünk, hogy a ritka alkalmakkor (mint pl. az említett harci kombó) a megfelelő időben nyomjuk le az adott gombot. Szóval, aki elboldogul a Worddel, annak az Assassin’s Creed is simán menni fog.

És akkor ez most valójában rossz?

Igaz ugyan, hogy a megelőző párezer karakterben nem festettem fényes képet a játékról, de szó sincs arról, hogy az Assassin’s Creed olyan játék lenne, amit nem ajánlunk. Szimplán arról van szó, hogy egyszerűen ordít a programról a kihagyott ziccerek tárháza: fejlődési rendszer (küldetésenként egy új fegyver és egy új mozdulat nem számít annak), a nyílt világ szabad küldetései, kevesebb linearitás, normális, küzdelmes harc… Ezek mind-mind hiányoznak Altair kalandjaiból. A játék maga ettől nem lesz rossz, csupán nem kiemelkedő, ahogy azt beharangozták és ahogy mi azt vártuk tőle. De szórakoztató és rendkívül hangulatos. Hiába értelmetlen kissé a jövővel kevert múlt, a történet beszippant, és ezen még az sem ejt csorbát, hogy az első pillanattól sejthető, hogy mire megy ki a játék. A helyszínek lélegzetelállítóak és jól esik a tetőkön keresztül átszelni a várost, még akkor is, hogyha kilencedik alkalommal hajtjuk végre ugyanazt. 

Az Assassin’s Creed tehát alapvetően jó, játszatja magát, de igazán élvezni akkor fogjuk, hogyha nem akarunk egy ültő helyünkben végigrohanni rajta. Olyan ez, mint a bor, egy kicsit hagyni kell levegőzni. Megcsinálunk egy küldetéscsokrot és pihenünk egy keveset, folytatjuk másnap. Ha ugyanis hagyjuk egy kicsit leülepedni a játékot, akkor az újbóli nekifutásra a sokadik ugyanolyan küldetés sem fog unalmasnak hatni. Megfelelő szünetekkel tökéletesen rá tudunk hangolódni minden egyes áldozatra, élvezni tudjuk az információszerzést és a végső rajtaütést. Ha azonban két nap alatt végigszaladunk az egészen, akkor nincs azon mit csodálkozni, hogy nem fog komoly nyomot hagyni bennünk.

A jövő zenéje

Zárásként mindenképpen el kell mondanom, hogy igen kellemes órákat töltöttem Altairral, a program minden hiányossága ellenére, élveztem még a csonka szabadságot is, és kis odafigyeléssel sikerült elkerülni a monoton hatást – persze ez nem menti fel a játékot a hibái alól. Bízom benne, hogy a fejlesztők – akik trilógiában gondolkodnak – meghallják a kritikusok és a nép hangját, és a folytatásban betömik az Assassin’s Creed első részén tátongó lyukakat. Ha így lesz, én minden hibát megbocsátok, és úgy tekintek majd erre a részre, mint egy előfutárra, ami csak kóstolót adott az elkövetkezendő jóságokból. Bízva tekintek tehát a jövőbe, szeretném hinni a középkori Velencéről, és a mostani részben is megismert jövőről szóló pletykákat és drukkolok nagyon, hogy a folytatás olyan legyen, amilyen kis odafigyeléssel és erőfeszítéssel az első is lehetett volna…