Szeretem a westernt. May Károlyon, Gojko Miticen, Clint Eastwoodon, Sergio Leonén nőttem fel, felnőttebben rátaláltam az olyan klasszikusokra, mint a Hatosfogat vagy a Párbaj délidőben. Hangulat, kaland, férfias tökösség, adrenalin. Sajnos ez a téma valami miatt kissé mostoha a játékiparban, bár szerencsére mindig akad valaki, aki kihoz némi finomat; gondoljunk például a Desperadosra vagy a Gunra. Épp ezért örültem jó egy éve a lengyel fiúk bejelentésének, viszont a marketing-vonatra nem ültem fel. Ez a nagy szerencsém. Ugyanis akkor picivel elfogultabb lennék talán, és szebbnek látnám, ami nem az. Mert ez a játék most kemény párbaj elé állít: 4 és 8 pont között bármit adhatnék rá, annyira hullámzó, hol jó, hol borzalmas, egyszerűen nehéz rajta fogást találni. De hát muszáj…


„Ímé a nap, ímé eljött, kisarjadt a végzet...”

---

Maga a játék alapötlete nem rossz. Van egy mexikói származású kölyök, Gyertya Vili, aki elszökik mostohaapja terrorja elől, ám egy nap hazatér a Hope (remény) nevű sárfészekbe (kis poén, lásd még Postal - Paradise). Nagybátyja, Ray öreg fegyverforgató, aki húsz éve megtért, és most a település papja. A sztori ott pörög fel, amikor az atyát értesítik, hogy lövéseket hallani a bátyja farmja felől, és ő ott találja Vilit lelőtt szülei mellett. A bátyó bekattan, előveszi régi fegyvereit, és a menekülő srác nyomába ered. Innentől kezdve felváltva irányítjuk a két figurát, néha ugyanazon a pályaszakaszon. A srác sok Tarzan és Indiana Jones filmet nézhetett, mert az ő bőrében sziklát kell másznunk, korbács segítségével átrepülnünk szakadékok felett, és egyéb rettentő akrobatamutatványokat lezavarni. A csuhás viszont ólommal tör utat, miközben bibliai idézetekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Nos, ez az alapfelállás - maga a kivitelezés nekem kissé kaotikusnak, identitászavarosnak tetszik.

Az első kínos élmény a töltési idő. Hihetetlen. Az elsőnél azt mondtam, oké, inicializáljuk a motort, készítsük elő a pályát, lakjuk be a memória minden zugát. A másodiknál már morcos lettem. Némi ellentételezésként a folyamat alatt a narrátor felolvassa nekünk a Nagy indiánkönyvet meg a Bibliát - mit mondjak, van is rá ideje. A San Andreas óta, ami egy pisztolylövésnyi idő alatt betölti Kalifornia államot a képernyőre, nem igen tudnak szegény fejlesztők meggyőzni a problémáikkal. Igen, tudom, a Juarez lényegesen nagyobb „ruhatárral” bír, mint a Rockstar üdvöskéje, itt bazi nagy textúrák vannak, amiket ki kell tömöríteni, hallom is, ahogy szegény vinyó recsegve dolgozik a problémán. Aztán néma csend. Közben elindul a magyar-spanyol vízilabda elődöntő, és már 2-2 az eredmény, mire a második pálya készen áll a feladatra…

A kezdőlépések sem bíztatóak. Vilivel vagy, először is le kell másznod egy sziklán, hogy eljuss a városba (nem mondom, elég nehéz lehetett az embereknek, mielőtt feltalálták volna az országutat). Aztán be kell osonni egy farmra, és ellopni egy öreg tata rozsdás coltját, amit a bátyó a fészer tetején tart (nem csoda, hogy rozsdás). Csapó, vinyógyilkolás, következő szakasz. Beérsz a városba, a seriff elveszi a pisztolyt, de találkozol egy régi barátnővel. Új feladat: lopd el a lány pisztolyát. Ehhez fel kell másznod az ablakába, majd menekülni, osonva, ki a városból. A pisztolyban nincs töltény. Harmadik feladat: osonj be egy őrült fószer házába, és lopj lőszert. Mi a...?!


„A fegyver kívül, a döghalál és az éhség belül...”

---

Hamar hadd tegyem hozzá: aki túléli ezt az etapot, később már jól szórakozhat, bár azt is megjegyzem - stílusosan: ide lőjetek! -, hogy én azért beleásítottam a cuccba. Amikor megkapod a reverendás irányítását, a buli feljavul. Elvégre ezt a játékot azért vettük meg, mert FPS, ez nálam „first person shooter”, nem „first person stealth”, és a morcos képű öreg osztja is rendesen az ólmot. Én csak azért untam rá, mert hatalmas pályák vannak, rengeteg gyaloglással, két-három ellenség per száz méter elosztásban, ráadásul sok a visszamászkálós feladat, amikor a már kipucolt terepen kell csörtetni hátrafelé - én annak idején emiatt hagytam abba a Quake 2-t, és azóta is utálom. Sajnos egy-egy ilyen csörte után megint jön Vili, és lehet sziklát mászni, tarzanozni, osonni és lopni. Csak a fejlesztők jó szándékát tudom dicsérni, mást nem. Ez a játék alapjában akció, jobbak is a durrogtatós részek, emiatt a settenkedés félkész érzetet kelt. Ott a hasonló cuccok régi hibája is: ha te nem látod az ellent, ő sem lát téged, ezért beállhatsz egy karvastagságú csemetefa mögé, mint a rajzfilmben a prérifarkas, és senki rád se bagózik. Ha kidugod a fejed, és valaki észrevesz, kiabál, hogy itt a fiú, elkezd lövöldözni, ám ha visszabújsz fedezékbe, és csendben maradsz kicsit, megnyugszanak a kedélyek. Kérdem én: reális ez? Ugyanez áll a vadászatra is: három indián előtted; egy szikla mögül fejbe lövöd az egyiket, mire a másik kettő kicsit szirénázik, aztán ha nyugton maradsz, visszatér a napi tevékenységéhez, készen arra, hogy őket is kicsináld. Ez nevetséges, és nem kissé frusztráló is. Billy küldetései teljes kétségbeesésbe taszítottak, értelmetlen feladatok tömegével találkoztam; fent már leírtam a fegyveres tortúrát, de komolyan, csak az olvasók iránti elkötelezettségem gátolt meg abban, hogy ne töröljem le a játékot, amikor fél óra szenvedés után sikerült ellopnom egy lovat, hogy aztán kétszáz méter (!) galoppozás után otthagyjam egy szakadék szélén, mert megint alpinistát kellett játszanom…

A céllövöldés etapokban sokkal több ötlet és spiritusz van, és fáj a szívem, hogy nem ezen az úton haladtak a fejlesztők. A kor technikai színvonalának reális leképezése, hogy a lőfegyverek a sok használattól tönkremennek, és ha nem cseréled le a sérült cuccot, felrobban a kezedben. Ez egy kis „mikromenedzsment”, oda kell erre is figyelned, és jópofa dolog. Poén, bár nem sokat használtam, hogy miközben egyik kezedben pisztoly, a másikba Bibliát vehetsz, és az Úr szava mellett öldökölheted a báránykákat, ami felidézi a Ponyvaregényt, Ezékiel szavai is elhangzanak, mint ott Samuel L. Jackson szájából (a cikk belcímeit is a próféta könyvéből kölcsönöztem a hangulat kedvéért). Érdekes a párbaj is: adott jelre le kell rántanod az egeret (lenyúlsz a stukkerért), majd fel (célra tart), és lőni - miközben mozogni nem, csak oldalra hajolni tudsz. Az imbolygó célkereszt kissé érdekes, de hát valamivel nehezíteni kellett a dolgot. Furcsa viszont a trendi belassításos móka kivitelezése: el kell tenned a fegyvereidet, megnyomni a tűzgombot, erre papunk előkapja a két barátot, megjelenik a képernyőn a két célkereszt, elkezdenek egymás felé araszolni, és neked ezalatt kell úgy forgolódni, hogy ezek rámásszanak a rosszfiúkra; ha ez sikerül, a célzó pirossá válik, és lőhetsz. Amúgy a srácok belepakoltak mindenféle okosságot a cuccba mozgástéren, van itt ökölharc, lovaglás, mindenféle fegyveres trükk stb.. Az irányítás jól belőhető, írjuk ezt is a pozitív oldalra.

Nagyobb bajom van viszont a kezelőfelülettel, ami egyrészt vásárian rikító, másrészt picit hülyegyerekes. Például, ha valakire ráfogod a fegyvert, de nem bánthatod, megjelenik egy hatalmas vörös X; ez még so-so, ám könyörgöm, miért kell ugyanezt a jelet egy hullán is megjeleníteni?! A legidegesítőbb megoldás, hogy ha valami speckó akcióra van lehetőség, minden alkalommal megjelenik fekete ablakban a hozzá tartozó instrukció, emiatt néha percenként leáll a játék, hogy figyelmeztessen arra, amit már úgyis tudsz (és ezt a szolgáltatást ki sem lehet kikapcsolni). Fiúk, nézzétek már kicsit felnőttnek a játékost! Rakjátok ki egyszer az infót, aztán hagyjatok játszani! Kösz.

Van még pluszban, és ez is jó: multiplayer, a szokásos módokkal: DM, Skirmish, CTF (itt Robbery). Bár egészében jó és hangulatos, rengeteg munka maradt benne, biztos, hogy az első patch nagyrészt erről fog szólni (ezt kezdjük már megszokni), mert nagyon nyögvenyelős minden. De legalább van.


„És adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek...”

---

Ami feltétlenül a mérleg pozitív felébe kerül, az a vizuális élmény. A Chrome motor harmadik kiadása tökéletes western hangulatú grafikát mozgat, a pályák, a karakterek, épületek és tárgyak mind autentikusak, úgy érzed, mintha valamelyik Leone-filmbe csöppentél volna. Egy baj van csak: ez a „szív” tökéletesen optimalizálatlan. Erős vas kell hozzá; az én roncsom (AMD 2800+, 1 giga DDR, Geforce 6600GT), mely kiválóan kiszolgálta a FEAR-t, Half-Life 2-t, sőt a Titan Questet is, itt bizony feladta, és erős butítás után volt csak hajlandó mozit vetíteni diaporáma helyett, ám a skálázás nem teljesen zökkenőmentes. A játékmechanizmus döccenői mellett itt bukott ki legjobban, hogy ebben a játékban is benne maradt vagy félévnyi tesztelés. Maga a látvány tapsolni való, a zene is kitűnő, a hangoknál megint van némi billegés, Ray bácsi hangja Oscar-díjat érdemel, Vilinél és a többieknél lehetett volna még válogatni.

Kiemelendő a fizikai motor is: az, hogy a környezet teljesen interaktív, lassan megszokottá válik; ám az, hogy elhajítasz egy petróleumlámpát, a kiömlő anyagba belelőve lángra lobbantod azt, majd a nagyobb hatás kedvéért beledobálsz a tűzbe pár széket, kosarat, és mindezt aztán egy vödör vízzel elolthatod, meg kell süvegelnem. Tessék ezt fejben tartani, mert a továbbjutás kulcsa néha épp ilyesmikben rejlik - mondjuk ez is trend kezd lenni, de nem baj, egy kis fejtörés sosem árt. Apró szépséghiba, hogy a csapat elfelejtett karokat rajzolni embereinknek, így ha valamit felemelsz, az a levegőben lebeg...

„A vevő ne örüljék, az eladó ne szomorkodjék, mert harag jön minden sokaságára...”

---

Tetszetős a holmi, sok meló van benne, ahogy említettem, temérdek ötlet, spiritusz. Sajnos az egész nem áll össze egységes masszává; ha egy lábas vízbe beleszórsz két marék zöldséget, az még nem leves, csak majdnem. Nekem a játék unalmas volt, Vili részei frusztrálóak és ostobák, de hát ez egy szubjektív műfaj. Senkit nem akarok lebeszélni róla, érdemes kipróbálni (a látvány miatt mindenképpen), hátha bejön, csak tessék rákészülni, egyrészt hardverben, másrészt türelemben. Plusz megvárni legalább két patch-et. Ámen.