Az Arx Fatalis óta tudjuk, hogy a francia konyhaművészet mellé méltán emelkednek fel a gall szerepjátékok, és a két dolog nem is áll olyan távol egymástól. Mert ha kérem egy lyoni fejlesztőcsapat még arra is gondol, hogy a játékosok megsütögethessék a maguk kis pecsenyéjét egy RPG-ben, az már több, mint nemzeti öntudat. Az Arkane stúdió legutóbb 2002-ben hallatott magáról, és máig az Arx Fatalis az egyetlen alkotásuk, de látva a Dark Messiah-t, ha négyévente csak egyszer produkálnak, viszont akkor ilyen ütőset, ám legyen...

A Sötét Megváltó

---

Mint tudjuk, a Might and Magic univerzumban új szelek fújdogálnak: a Ubisofthoz került sorozat sztoriírói már a Heroes 5-nél is elkezdték sötétebb tónusokkal festeni a történetet, sőt jó előre jelezték, hogy igazán csak a Dark Messiah-nál csapnak a lovak közé. Ashan világa tehát komor, vészterhes otthona az új kihívásoknak, ahol a Dark Messiah M&M-oldalágként több szempontból is szakít a hagyományokkal. Már eleve kizárták a párbeszédes megnyilvánulás lehetőségét, sőt az Arkane egy meglehetősen véres, kifejezetten a közelharci elemekre fókuszáló, first person szemszögű szerepjátékot harangozott be. Egyszerű lélek vagyok, s mint ilyennek, nem esik nehezemre, ha egy játékban először ütni kell, és csak aztán kérdezni, de hiszem, hogy a „régi” világnak is van létjogosultsága, sőt remélem, hogy a M&M azon ága sem hal ki. Mindenesetre a Sötét Megváltó a legvérmesebb reményeimet is túlszárnyalta: olyan elemekkel gazdagította a szabvány kaszabolós-nyilazós középkori párharcokat, hogy tíz ujjunkat megnyalhatnánk (már ha nem lenne mind csupa vér). Remekbeszabott történet jellemzi a sorozat új zászlóshajóját, pergő akció, ahol sárkányok, küklopszok keserítik a földi halandók életét, és olyan adrenalinlöket, ami csak a legnagyobb kalandok sajátja. Vágjunk hát bele!

A Dark Messiah története tele van klisékkel, kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy Ashan olyan, mint Középfölde, a legszebb éveiben. Figyeljetek csak: ezer éve, a Tűz Háborújával kezdődött minden. Az emberek, tündék és mágusok szövetsége csapott össze a sötét, démoni hordák seregeivel. A hosszú, és véres háborúban végül a jó diadalmaskodott, köszönhetően egy varázsló, Sar-Elam, más néven a Hetedik Sárkány önfeláldozásának. Sar-Elam az örök kárhozat tüzébe vetette a démonokat, és varázslótársai segítségével elpusztíthatatlan mágikus falat épített köréjük, saját lelkét is beleszőve. Ám egy tanítványa, a démoni erőktől megfertőzve elárulta a mágust, s rést ütött a csapdán. Sar-Thazar nem pusztán szabotálta mestere művét, de egy rettenetes próféciát is hagyott maga mögött, mely szerint a Sötétség Fejedelme és egy hibátlan emberi szűz frigyéből megszületik majd a Sötét Megváltó, aki mindkét világban otthonos, és egy nap Sar-Elam relikviáját (az Árnyak Koponyáját) felhasználva összetöri a démonok börtönét, szabadjára engedve a végítélet erőit. Ám a java még csak most következik…


Hol volt, hol nem volt

---

Volt egyszer egy varázslótanonc, név szerint Sareth, aki a nagy mágus, Phenrig oltalma és tanításai alatt felcseperedvén, kincsvadászatra indult. A sötét katakombák mélyén mestere útmutatását követve (ez a demóból is ismert tutorial) rátalált a Shantiri kristályra, és közben megtanulta, hogy az élet nem habostorta, hanem HP-pontok összessége, amelyet acéllal, és folyamatosan fejlesztett képességeivel kell óvnia. A kincs megszerzése után Stonehelm felé kanyarodik az utunk, Phenrig következő megbízása ugyanis, hogy régi barátjához, a szintén mágus Menelaghoz eljutassuk a kristályt. A város kész gyönyörűség, az őrökkel perlekedő asszonyok, a középkori életérzést sugárzó apró jelenetek csupán a vihar előtti csend illusztrációi. Egy nekromanta, név szerint Arantir lép fel életünk megkeserítőjeként, és lényei önfeledt mészárlással kapnak szét boldog-boldogtalant. A káosz és zűrzavar perceiben egyelőre a futás képességet csiszoljuk szorgalmasan, apróbb feladatokkal megszakítva (például segíts bezárni az őrnek a kaput), aztán a következő pillanatban már egy nyílvető szerkezettel lőjük a főtéren randalírozó küklopszot. A hatalmas lény összeroskad, és hőssé avanzsált szerény személyünk bebocsátást nyerhet a vár urához. Az út előtt szellemi társunkká lett – és a fejünkbe költözött – Xana egyébként folyamatos kommentárokkal lát el minket majdnem a játék végéig. Hangja unos-untalan ott cseng a fülünkben, többször megemlíti, hogy óvatosan bánjunk a testünkkel, mert ez az övé is, de igazából a történet egy lényeges pontjáig nehéz eldönteni, hogy az őrangyalunk-e vagy egy megszálló démon. Mindenesetre cinikus kommentárjai a játék leghangulatosabb elemét adják, nem is beszélve a démoni víziókról, amelyek a történet mozgatórugói.

Térjünk vissza Menelaghoz, akinek gyakorlatilag csupán annyi a szerepe, hogy bevezesse kalandozásunk másik megédesítőjét, Leannát. Az unokahúg maga is mágus, és nem a hosszú köpenyek rajongója (miniszoknya a középkorban…?). Sareth ezzel megkapta a romantikus mézesmadzagot, miközben Xana gunyoros, néha-néha kifejezetten féltékeny énje is a felszínre törhet. Mint említettem, Menelag rövid úton eltávozik, a kristályt pedig gyilkosa, viszi lélekszakadva Arantirhoz. A nekromanta teremtményét végigüldözve a városon, majd lejutva a csatornarendszerbe végre próbára tehetjük karakterünk lopakodó/tolvaj oldalát is, és egy elegáns huszárvágással újfent kezünkbe kerül a drágaság. A Shantiri kristályért folytatott harc tulajdonképpen az ősi prófécia előszele, hisz a Hetedik Sárkány koponyáját a Templom-szigeten őrzik vad orkok, és vajon mi lehet a kulcs oda? Persze hogy a fényes kavics. Innentől a történet szinte száguld – vagy inkább száguldana, ha a fejezetek közti töltési idő elfogadható lenne (még nem ebédeltél? – csak nyugodtan…). Romantika adott, akad némi ármány, és a vége előtt néhány hátborzongató felfedezés Sareth múltjából, ám tessék nyugodtan zokogni, mert két nap alatt végigvagdalkozható az egész. A kétféle befejezés szempontjából nincs jelentősége, hogy a néhol feltűnő fegyvertelen szolgákkal hogyan bánunk, sőt lineáris sínen haladunk végig. Párbeszédek nincsenek, minden információt átvezető részekbe sűrítettek, szerepjáték szempontjából pedig csupán a karakter fejlesztésére, és az összegyűjtött tárgyakra támaszkodhatunk. Ha röviden össze kellene foglalnom, azt mondanám, hogy a Thiefhez hasonló küldetéseket élhetünk át, csak nem az árnyékokkal játszunk, hanem a környezet elemeivel.

„Gyúrunk vazze?”

---

Sareth karakterét sokféleképpen alakíthatjuk, de lényegében három kaszt – harcos, mágus és orgyilkos –, illetve annak hibridjei hozhatók össze a fejlesztés során. Azt már jó előre tudni lehetett, hogy nem XP-s rendszerben történik a számolás (magyarul lényegtelen, hány orkot és zombit belezel ki), minden pálya apró részfeladatokra van bontva, és ezek teljesítéséért kapunk néhány skill pontot. Ezeket három kategóriában költhetjük el: a harci képességek között a közelharci fegyverek vagy íjak használatához szükséges jártasságokra válthatjuk; a mágia-részlegben újabb varázslatokat vehetünk meg; végül az egyéb kategóriába sorolt fejlődési fa alatt találjuk a hagyományos tulajdonságokat, mint állóképesség, vitalitás, lopakodás, méregellenállás, és a többi. A durvább fegyverek, pajzsok, páncélok mind kötődnek egy bizonyos tulajdonsághoz (hármas erő alatt kézbe sem vehetsz egy táposabb kardot), miközben az összes fejlesztéshez szükséges pontszám alig harmadát birtokolhatjuk a játék végére. Vagy a harcoslét kardjai-páncélja mellé tesszük le voksunkat, és gyúrunk bivalyra (fizikai dolgok), vagy a játék közepétől elkezdjük nevelgetni a mágust, hogy egy-egy jobb köpeny vagy bot elérhetővé váljon.

Kard által vész mind, ki kardot ragad

---

A Dark Messiah több mint a megszokott first person kaszabolás, és itt bizony még az Oblivionon vagy a Thiefen is túlmutat a fejlesztői lelemény. Íjászatban rázoomolhatunk az ellenfélre, skillekkel csökkenthetjük az újratöltés idejét, szedhetünk fel mérgezett vagy tüzes vesszőket használó íjakat, de a szimpla nyílvesszőt a tűzhöz közelítve magunk is gyárthatunk ilyet. A lopakodás mesterei hátulról vihetnek véghez instant halált hozó mozdulatsort, többféle (néhol mágikus felhangokkal, vagy akár méreggel kombinált) fegyverrel. A szemtől szemben harchoz kapcsolódnak a legpazarabb jelenetek. A védekezés külön funkció, ez nem meglepő, de a pajzzsal nem csupán háríthatunk, de sallerek kiosztására is jó. A vívás még ennél is rafináltabb. A támadás gombot néhány másodpercre nyomva tartva erőteljesebb ütéseket produkálhatunk, és attól függően, hogy éppen merre mozdulunk közben, változik a vívópozíció jellege. Hátrálás közben a Power Strike-ból szúrás lesz, jobbra oldalazva a szamurájfilmekből ismerős vízszintes vágósor és így tovább – a sprint gombbal (no meg a Melee skillre pakolt pontokkal) kombinálva pajzsot átütő csapás a jutalmunk. A csépelés eredményeképpen előbb-utóbb megjelenik a képernyő szélein a kivégzésre felszólító fodrozódás, ebben a helyzetben nincs más dolgunk, mint rátapadni a támadás gombra, és amikor felengedjük, már jön is az időlassítással kísért szaftos lefejezés – vagy épp áttoljuk a bökőt az ellenség gyomrán, és csizmatalppal megtámasztva húzzuk ki. A csizmákra amúgy sok munka vár, mert a rúgás funkció messiásunk specialitása. Az ellenfél kibillentése, vagy csapdákra rálökése, de a szakadékokba, vízbe (itt senki nem tud úszni) taszajtása mind eköré épül, miközben egy állóképesség-csík zabolázza, hogy ne Ronaldinhoként vágtázzunk végig a pályán.


Fenevadak és egyéb állatságok

---

Lesz szerencsénk megküzdeni sárkányokkal (Pao Kai nevű díszpéldányukkal egész közelről is), aztán zombi-küklopszok is feltűnnek időről-időre, javaslom az Odüsszeia idevágó pontjait tanulmányozni, továbbá ajánlom figyelmébe a műkedvelő közönségnek a különösen szépen kivitelezett óriáspókot, és azt a nagyra nőtt férget, amely ellen csak egy harci eljárás ismeretes, a nyúlcipő. A tucatellenségek kidolgozására sem lehet panasz, döbbenetesen szépek a Black Guardok páncéljai, ahogy megfelelően fertelmesre sikeredtek az orkok is, szinte érzed bűzös leheletüket, ahogy egymásnak feszülnek a pengék. A pókokon az utolsó szőrszál is a helyén van, és a zombik, na ott már tényleg csak a rothadó hús szaga hiányzik. A gépi intelligencia igyekszik a helyén kezelni a dolgokat, például egy küklopsz simán elbonthatja a fedezéked, a pókok és zombik állati ösztönüket követik (nincs semmi stratégia), ám egy Black Guard már erősítésért kiált, egy ork sosem fut el, ellenben egy goblin simán elinal. A nekromanták és lichek varázsolnak, idéznek, tűzgolyót, fagyasztást szórnak – merő ellentéteik a falakra is felfutó ghouloknak, de ettől lesz teljes, és majdhogynem tökéletes a kör. A „majdhogynem” annak a fejlesztői ígéretnek a szövődménye, hogy az ellenfeleink hozzánk vágják majd a tereptárgyakat, na az egy szem küklopsz kivételével én ilyet nem tapasztaltam.

Source, a fizika forrása

---

Az Arkane már 2003-ban, még a Ubisoft-féle felkérés előtt felismerte a Valve új motorjának, a Source-nak az előnyeit, így nem pusztán jó startot, de komoly fejlesztői együttműködést is magáénak tudhatott (a Valve a motor számos elemét hozzákalibrálta a DM-hez). A látvány mondhatni tökéletes, akar lobogó fáklyák között egy csatorna mélyén, akár a napsütötte felszínen járunk, öröm a szemnek, és nyűg a hardvernek. Az ablakokon, nyílásokon beszűrődő fények tipikus középkori hangulata, és a nekromanta sötét templomának baljós homálya remekül átjön, az égő vagy megcsonkított hullák hegyeiről többször vándorolt át a szemem a felröppenő madarakra, az igényesen berendezett belső terekre, vagy csodáltam meg a víz tükröződéseit – pedig amúgy nem vagyok lágyszívű fickó. Szerencsére, mert a környezet reakciója tökéletes válasz a vérszomjunkra. Ha kiálló nyársakat, fémes fogazatot látsz a falon, csupán néhány jól sikerült rúgás választ el attól, hogy odatűzd az ellenfeled. A párkányok, platformok fa támasztékait, a kőszobrok deszkával jelölt megerősítéseit egytől egyig kiütheted, és a gravitáció törvényeinek behódolva alázuhanó törmelék sebez vagy öl. Ha mindez nem lenne elég, konyhakészen prezentált csapdák tömkelege kényezteti Sareth-et. Többségük egy kötél elvágásával kezdődik, amely egy lengő nyársat, csillárt vagy valamilyen környezeti elemet hoz mozgásba és elsöpri a támadót. A hordók és ládák dzsungelében mindig akad egy méretesebb tárgy, amit egyszerűen a bősz ork képébe vághatunk, de a laza deszkapadlóra hajítva bezúzhatják akár a padlót is, és az ott strázsáló őr máris egy szinttel lejjebb találja magát. A mindenütt jelen lévő olajoskancsókra más magyarázat nem lévén, feltételezhetünk egy akut piromániást az Arkane háza táján, ugyanis a szétzúzott korsók éghetővé tesznek mindent – és most gondoljuk hozzá a tüzes nyílvesszőket... A Valve kapcsán egyszer már celebráltunk egy hálaadó misét a Gravity Gun-nak, most ezt az eszközt helyettesítsük be a Dark Messiah telekinézis varázslatával, hiszen a működésük szinte megegyezik. Ha a vízre villámot varázsolunk, megjelenik az elektromosság, ha pedig a földre jeget, megnézhetjük mekkorát képes zakózni egy ork – és ha netán ezt az aljasságot törékeny pallókon, vagy szakadék szélén végeztük, fülrepesztő kiáltása igazolja, hogy az ejtőernyő feltalálása már Ashan világában is időszerű lenne.

Megváltás?

---

Számos olyan elem van, amitől többnek érezzük a Dark Messiah-t, mint puszta agyatlan akció. Az egyik ilyen a kovácsműhelyek léte, ahol elkészíthetjük a saját kardunkat, aztán a játék harmadánál felvehető „köteles nyíl” (á’la Thief) is megerősít hitemben, s innentől gyakorlatilag nincs szintkülönbségből eredő akadály. A mágikus fegyverek, a Souldrinker kard például (a sebzése hozzáadódik az életpontjaidhoz), vagy a ruházkodás, a táposabb varázslatok mind egyetlen irányba mutatnak, miszerint a DM-nek is helye van az M&M univerzumban.