Az egész játék nem indul túl biztatóan – a duzzogó Pókember kiabál egy hatalmas csata közepén, emberek hullanak, mindenféle járművek robbannak körülötte, ő pedig csak azt hajtogatja: Mary Jane, Mary Jane! Mi pedig marhára nem értjük, hogy mi történik éppen. In medias res. Bele a közepébe – ahogy azt tanultuk az ókori irodalom kapcsán, és a fejlesztők éltek is ezzel a megoldással, ugyanis amint a kezünkbe kerül az irányítás, le kell vernünk néhány tucat szimbiótát, meg kell menteni pár embert és valamiért még Mary Jane is utál minket.

Mielőtt lenne időnk elgondolkodni ezen az egé­szen, vált a program és a történet elejére kerülünk. Ekkor viszonylag még minden békés, azt leszámítva, hogy Venom visszatért a városba, és kezdésnek velünk törli fel New York egyik impozáns utcáját. Már éppen készül apróra törni a koponyánkat, mikor a szimbióta gondol egyet és átmászik kedvenc Pókemberünkre, ezzel együtt ismét átvehetjük az irányítást. Nincs is más dolgunk hirtelen, mint helybenhagyni az öreg Venomot és ennek a legjobb módja, ha rögvest hozzá is vágjuk a közelünkben található összes járművet. Mikor ellenfelünk kifekszik, Mary Jane-t kell sürgősen kórházba kísérnünk és mikor épp fellélegeznénk, akkor egy bandaháborúba csöppenünk és még Luke Cage is felbukkan a színen. Akcióban tehát nem lesz hiány, és ez nem csak a program elejére igaz, gyakorlatilag egy perc megállás nincs a vége feliratig.



Kár lenne tovább tartogatni a lényeget: a Web of Shadows meglepően jól sikeredett, főleg annak fényében, hogy a Treyarch eddig mennyit szerencsétlenkedett ezzel a franchise-zal. Nem tudni, talán a Shaba Games közreműködése tette fel a habot a tortára, de minket, játékosokat ez nem kell érdekeljen, hiszen végre itt egy Pókember-játék, amit élvezet nyüstölni. Nem ostoba filmadaptáció, hanem egyedi történettel rendelkező program, amiben mind a jó, mind a gonosz oldalról számos ismerős feltűnik. Volt már itt szó Luke Cage-ről, de lesz Fekete Macska, Rozsomák, Fekete özvegy, és olyan rosszcsontokkal mérhetjük össze az erőnket, mint például a Rinó, a Keselyű, Elektró, és természetesen Venom sem csak a nyitányban teszi tiszteletét. A nagy poénok ellövése nélkül a történetről csak annyit, hogy szimbióták lepik majd el New York-ot, és rászállnak mindenkire akit csak érnek, s ennek folyományaként olykor még a baráti karakterek is megőrülnek.

Na de visszatérve az akcióra: eszméletlen jó lett. Nem találták fel a melegvizet, de ezúttal a fejlesztők nem elégedtek meg azzal, hogy lesz egy csomó kombó és majd azzal elleszünk a játék végéig. Most ennél jóval többet kapunk. Marad ugyan a hihetetlen sebességgel lenyomott kombinációk hatására bekövetkező különleges modzulatok sorozata, de emellé tempó és eszméletlen nagy változatosság is társul, csak hogy a folyamatosságról ne is beszéljek.



Nehéz írásban megjeleníteni a lényeget, de arról van szó, hogy ha elég ügyesek vagyunk, akkor a játék nem csupán arról fog szólni, hogy odamegyek egy ellenfélhez, megverem és keresem a következőt, hanem egy hatalmas támadáshullámá is bővíthetjük a csetepatékat. Elindulunk egy banditáról, megpofozzuk és már repülünk is tovább a másikra, nyakon csapjuk és jöhet a következő, egészen addig, amíg el nem fogynak – mindezt úgy, hogy le se vesszük az ujjainkat a gombokról, mert minden kézre áll és a rendszer lehetőséget ad arra, hogy sok kis ütés helyett egy eszméletlen nagy láncreakciót hozzunk össze. Tökéletes példa erre egy korai szituáció: adott egy park, amit házak határolnak, és a parkban épp egy találkozó folyik, amit orvlövészek akarnak meghiúsítani: összesen huszan. Nekünk gyakorlatilag van két percünk, hogy leszedjük őket és ezt másképp nem lehet, csak ha nekiindulunk és ellenfélről-ellenfélre pattogva elimináljuk őket. Egyrészt ez irgalmatlanul látványos, izgalmas és hihetetlen élmény, ahogy megállás nélkül daráljuk le az ellenfeleket. Ennek egy durvább megoldása, mikor a Keselyűt kell az égről leszednünk és csak úgy tudjuk elkapni, ha a levegőben keringő ellenségekre ugrálva követjük – itt sincs megállás, ugrunk, ütünk, ugrunk, ütünk, aztán elérjük a célt, beviszünk egy durvább csapást és ezt adig folytatjuk, míg a Keselyű a porba nem hull.

Az akció elsajátítása egyszerű (kontroller használata melegen ajánlott), és mindezt tetézi, hogy bármikor válthatunk a piros-kék és a fekete pókruha között – a két kosztüm gyakorlatilag két különböző stílust jelent. Emellé jön még egy nyitott város, változatos küldetésekkel és részleteiben rombolható környezettel. Hajigálhatjuk a kocsikat (csak fekete ruhában), a járművek robbannak, kidőlnek a lámposzlopok, eltörnek a tűzcsapok, amortizálódik a házak homlokzata, összetörnek a tereptárgyak, betörnek a kirakatok. A harc a levegőben is folyamatos, sőt, ezúttal, akárcsak a második Pókemberes filmben, a függőleges házfelületeken is verekedhetünk – vált a kamera, minden átlátható és újabb szinten folyik tovább az akció. Ugyanazok a gombkombinációk különböző mozdulatokat hoznak elő a levegőben, a falon és sima vízszintes felületeken, szóval változatosságban tényleg nincs hiány.



Hálóhintázni ugyanolyan élvezetes mint eddig, csak most még ez is sokkal lendületesebb, bármikor vadászhatunk a bandákra az utcákon vagy hajthatunk végre küldetéseket. A pókösztönünk (egyetlen gombnyomás) rögtön jelzi, merre is vannak az ellenfelek, házfalakon keresztül is, és higyjétek el, bár a grafika nem csúcsszuper, a látványt ezúttal nem érheti komoly panasz. S ez még mindig nem minden, a bemelegítés után beindul a történet, New York teljesen megváltozik, ellepik a szimbióták és az egész játék egy komor felhangot kap. Ruhánk sem viccből van kettő, a program számolja, hogy mennyit használjuk őket, és a cselekmény fontosabb fordulópontjain választanunk kell, hogy a kék-piros vagy a fekete utat választjuk. Ezzel nem csak a történetet befolyásoljuk, de döntésünk hatással lesz a végkimenetelre is. Összesen négy variáció van a játékban, szóval a többszöri végigjátszás lehetősége is adott. Akadnak ugyan néha kameranézeti gondok, de korántsem akkora mértékben, hogy igazi gond lenne, így nyugodt szívvel ajánljuk ezt a játékot az akcióprogramok szerelmeseinek, ugyanis Pókember ezúttal nem okoz csalódást ezen a fronton. Eddig sosem látott, érdekes történet, folyamatos fejlődés, egyre jobb kombók és iszonyatosan intenzív, rengeteg elemből álló folyamatos akció, nyakonöntve a tipikus Marvel feelinggel és rengeteg szereplővel. Ha ez nem győzött meg, akkor ez nem a te programod, de ha csak egy kicsit is megmoccant benned valami az olvasottak alapján, akkor nem fogsz csalódni – húzz álarcot, és nyomás!