A játékhoz elkészült a magyarosítás.

Én nem értettem teljesen a történetet...valaki el tudná magyarázni? Annyit tudok, hogy a gyerek kitalált hőse vagyok (talán). Az nyissa le, aki végigvitte :D

Szerintem ez a kis bemutatód enyhe barokkos túlzás, pl: irodalmi mű. Végigjátszottam a játékot, és történetileg hát inkább egy harmadosztályú, kissé "elklisélt" történetet tudhat magának. Már a felénél kitaláltam a végét, ráadásul tele van "plotholeokkal", de ennek ellenére szerethető. Mindenesetre csalódtam, csalódtam rövidsége miatt, kiforratlansága miatt. Olyan volt számomra mint egy elmaradt orgazmus... Kicsit több kellett volna bele, kicsit erősebb, intenzívebb lökettel, több feladvánnyal, nagyobb részletekkel. Fokozni kellett volna az izgalmat, legalább 3 cliffhangerre lett volna szükség. Több rejtélyes pont a szigeten, a sziget bejárhatóságának fokozása... hézagos...kellemes, de hézagos. Egy délutáni piknik, ahol fogod a szendvicsed és észreveszed, hogy kimaradt belőle a parizer. Azt hittem történetvezetésbe kb megkapom az Alan Wake típusút...de nem. Marad az Alan Wake a kedvencem (most nem a játékmenettel hasonlítom össze)

(Spoilermentes ajánló) Igen, ki kell mondanom. Le vagyok nyűgözve. Le vagyok nyűgözve, mert végre valaki előállt azzal a játékkal, amire nagyon régóta vártam. Egy olyan játékkal, amit ha én készítettem volna, nagyon büszke lennék rá. A The Vanishing of Ethan Carter olyan, mint egy jó regény. Sőt, számomra bizonyos értelemben sokkal inkább irodalmi mű, mint videojáték. Kényelmes tempójú és megköveteli a figyelmet. Mint egy vers. Be kell fogadni, ízlelgetni kell, elmélkedni kell rajta és benne. Fantázia kell hozzá. Ez nem az a játék, amin végig lehet rohanni. Illetve lehet – csak nem érdemes. Olyan lenne ez, mint egy hajtásra ledönteni egy pohárka kitűnő chardonnay-t. Nem és nem. Ennek a játéknak? történetnek? novellának? képeskönyvnek? meg kell adni a módját. Én – valamilyen előérzetnek engedve – próbáltam is megadni: csend, nyugalom, hűvös őszi este, fejhallgató, egy bögre tea és némi fenyő illóolaj a mécses fölé. Hangulat. És megtörtént az, amire régóta vágytam. Belefeledkeztem a történetbe, elhagytam Budapestet és Red Creek Valley-ben találtam magam. Megfogott a Hangulat. És nem eresztett. Mert ennek a játéknak (maradok ennél a meghatározásnál) a legfőbb erénye a hangulata. Amint kilép Paul Prospero abból a bizonyos sötét alagútból Red Creek Valley őszi erdejébe, a játékos – ideális esetben – kilép a szobájából és létrejön az a különleges állapot, amit leginkább álmainkban szoktunk átélni. Mesevilágba csöppenünk, ami csak arra vár, hogy felfedezzük. Hogy belessünk a sötét sarkokba és felfedjük titkait. A The Vanishing of Ethan Carternek vannak titkai. Az első, amit a játék mindjárt az elején közöl is velünk: ez a játék nem fogja a kezedet. Értsd: nincs oktatómód, nincs térkép, nincs iránytű, ami mutatná, merre kell indulnod. Nincs kelléktár, nincs HUD. Csak Te vagy és Red Creek Valley, valamint az a tudat, hogy Ethan Carter eltűnt és csak Te találhatod meg. Neked kell rájönnöd, hogyan is működik a játék mechanikája, mit és miképpen tehetsz. És ez jó. Nagyon jó. A játéknak nem csak ehhez van bátorsága, hanem ahhoz is, hogy ne toljon mindent a játékos orra elé. Persze semmi sincs túlságosan elrejtve, a türelmes és alapos játékos minden lényeges helyszínt megtalálhat és minden felhasználható nyomot felkutathat. A játék szolgál meglepetésekkel is. Talán nem egetrengetőkkel, de egynéhány alkalommal nem azt kaptam, mint amire számítottam. És ez nagyon tetszett. A játék reklámszakemberei ugyanakkor huncut módon bántak a szavakkal – nem írom le, hogy miért, de jó szándék vezette őket! Engem átejtettek, de örülök neki. Nagy kópék voltak, az biztos! A The Vanishing of Ethan Carter által nyújtott élmény befogadásához ugyanakkor az is kell, hogy a játékos vevő legyen a viszonylag „eseménytelen” játékmenetre. Bizonyára sokan fogják „sétálószimulátorként” emlegetni, mert sokszor hosszú perceket kell gyaloglással tölteni. Gyorsutazás és jármű nincs, futni pedig lehet ugyan, de nem igazán érdemes. A játék világa a legszebb, amit valaha láttam. Olyan szépen sikerült, hogy gyönyörködni lehet benne – hasonlóan egy valódi sétához. (Persze a valódi séta szép környezetben sokkal szebb!) És a séta időt enged arra is, hogy – szintén a valódi sétához hasonlóan – elmélkedjünk és gondolkodjunk a rejtélyeken és a történeten. (A játéknak egyes netes források szerint akár két-három óra alatt is a végére lehet érni, én a Steam szerint nyolc órát töltöttem Red Creek Valley-ben.) Negatívumként talán csak a logikai feladványok könnyűségét és kis számát említeném. Sehol nem akadtam el hosszabb időre és – ez a legnagyobb fájdalmam – legtöbbször puszta vaktában történő találgatással is célt lehet érni. A játék hosszával szerintem nincs baj – én legalábbis szeretem, ha a készítők tisztában vannak három aranyszabállyal: Egy: a csúcson kell abbahagyni. Kettő: a kevesebb néha több. Három: a minőség fontosabb a mennyiségnél. (Ezzel együtt mocorog bennem a gondolat, hogy kétszer ennyi puzzle-t is elbírt volna a játék.) Kiknek merem bátran ajánlani a The Vanishing of Ethan Cartert? Azoknak, akik szeretik Edgar Allan Poe, Howard Phillips Lovecraft és Montague Rhodes James rémmeséit, amelyek sokkal inkább borzongatnak a mélyben, mint ijesztgetnek a felszínen. Kellemes borzongást, kedves Paul Prosperók! (Mielőtt útnak indultok Red Creek Valley-be, olvassátok el a képregényt, ami az előzményekről mesél! http://www.theastronauts.com/comic/ ) U.i.: Nagyon remélem, hogy a játék eladásai túlteljesítik a fejlesztők reményeit – igazán megérdemelnék. Remélem továbbá, hogy a lengyel The Astronauts csapata ezen az úton halad tovább, és néhány év múlva ismét ilyen minőségű ínyenc csemegét kínálnak a rejtélyekre áhítozó kalandoroknak!