1997-ben, mikor a Microsoft komolyan elhatározta, hogy betör a már akkor is dollár milliárdokat megmozgató videójáték-businessbe, az Age of Empires első része volt az első olyan általuk támogatott produktum, melyre a teljes játékostársadalom egy emberként kapta fel a fejét.

A redmondi óriás azóta szépen kiépítette magának sziklaszilárd márkaneveit, és mivel ezek közül a Halo mellett továbbra is az Age of Empires örvend messze a legnagyobb népszerűségnek, a kapitalizmus és profitorientáltság szabályait nem megvető multicég döntéshozóinál nem lehetett kérdés: a 2007-es karácsonyi szezonra is ki kell préselni valamit, ami az Age of Empires márkacím alatt árulható. Mivel azonban a sorozat fejlesztéséért felelős Ensemble jelenleg teljes erőbedobással egy, a Halo világában játszódó stratégián dolgozik, a feladatot kénytelenek voltak külsős csapat nyakába varrni. Tény: keresve sem találhattak volna alkalmasabb brigádot az ősveteránnak számító Big Huge-nál – amennyiben valamennyi fejlődést, változtatást engedélyeznek a már évek óta bevett formulákon. Mert azt tényleg elképzelhetetlennek tartom, hogy Brian Reynolds csapata ennyire kifogyott volna az ötletekből, sőt, elfelejtették volna az eddigi jól bevált agyszüleményeiket is.

Ázsiában jártam…

Az alcím elolvasása után talán nem fog sokkoló meglepetésként érinteni bennünket, a második kiegészítő lemez az ázsiai kultúrákat veszi górcső alá. Konkrétabban: az eddig meglévő 15 civilizációhoz még hozzácsapódnak a kínaiak, a japánok és az indiaiak. Bölcs döntés a várható potenciális vásárlóréteg kibővítését figyelembe véve – végül is röpke 3 milliárd embernek nyílik így lehetősége, hogy saját kezébe vegye nemzetének irányítását; viszont kevésbé örömteli az európai játékosok számára. Engem aztán tényleg szívből érdekel a történelem rengeteg része, korszaka, de valahogy az újkor kínai és japán csatározásai nem igazán keltették fel figyelmemet.

No mindegy, most legalább behatóan megismerkedhetünk ezekkel is, nem is szólva a keleti civilizációk felépítéséről, sajátosságairól, harci figuráikról. Igazán egetverő, játékmenetet alapvetően megváltoztató különbségekre sajnos azonban hiába számítunk. Nagyrészt megfeleltették a szamurájt, a ninját és társaikat a már bevett egységtípusoknak, alig néhány valóban egyedi unittal találkozhatunk. Az indiaiaknál ez utóbbit a rengeteg különféle felszereltségű elefánt jelenti, az egyik szerzetesük (ezek a felderítők helyett vannak) is egy ilyen böszme jószágon „lovagol”, és onnan gyógyítja a haverjait. A kínaiak a puskapor feltalálói voltak, és persze ez meglátszik az egységeiken is: van puskásuk, de a lángszórós alakulat is kikísérletezhető. Mivel igazából is baromi sokan vannak, ezt tükrözendő a játékban magasabb az egységlimitjük… Végül ott vannak a japánok az elvárt szamurájokkal – és az érthetetlen vadászati tilalommal (a japánok csak halászni tudnak – ez vajon honnan jött?). Legerősebb hősük a daimyo, aki csata közben is képes egységeket kiképezni.

A gazdasági fejlődésben sem lesz egetverő nagy módosulás, csupán a nyersanyaghoz jutás módja változik meg valamelyest keleti barátainknál. Cserébe azonban kárpótol, hogy egységeink ezúttal tört keleti szlengben adják elő halandzsájukat, mely már akár pár perc után is roppant idegesítővé válhat a kevésbé toleráns játékosoknak (például nekem). A korábbi részek rossz hagyományához hasonlóan ráadásul még csak kellemesen duruzsoló állandó zene sem nyomja el a karattyolásukat, mivel számomra teljesen érthetetlen módon egyedül a nagyobb eseményekkor csendül fel vérpezsdítő aláfestés, egyébként csak harcosaink ordítozásait és parasztjaink jóváhagyó mormogásait hallhatjuk.

Hol vannak az ötletek?

Mikor megtudtam, hogy a Big Huge kezébe került a második kiegészítő megalkotása, szinte örömujjongásban törtem ki, mert számomra teljesen egyértelműnek tűnt, hogy végre összeházasíthatják a Rise of Nationsben és Legendsben bevezetett újdonságokat az Age of Empires 3 reformjaival és gyönyörű grafikájával. Nos, kár volt úgy előre örülnöm, ugyanis az égadta világon semmi nem köszön vissza itt a fejlesztők korábbi játékaiból. Nincsenek folyamatosan alakuló határvonalak, sem fejleszthető városok, se terjeszkedésre építő fejlődési rendszer. Semmi!

Ez még csak hagyján lenne, ha ezek helyett más hatalmas újításokkal álltak volna elő, de ilyenről szó sincs: az Asian Dynasties nyugodtan lehetett volna akár az alap Age of Empires 3 negyedik kampánya is, annyira nincs számottevő differencia a már említett három új nemzetségen kívül. A kampánymód tizenöt küldetése sem mutat felépítésében semmi eltérést az alapjátékhoz képest: valamennyi szinte teljesen lineáris, és továbbra is alapvetően a „rövid, kiscsoportos kommandózás után építs bázist, tedd barátoddá a környező népeket, majd fokozatosan őröld fel az ellenséges népet” sémára épülnek. Ezúttal mondjuk legalább már némi kihívás-faktort is rejt helyenként a játék; az alap Age 3 és Warchiefs kiegészítő még ujjgyakorlatnak sem voltak elegendőek a komolyabb stratégák számára, az Asian Dynasties esetén azonban helyenként igen méretes túlerővel találkozhatunk. Külön nehezítés gyanánt ráadásul tesztpéldányomban nem lehetett teljes kékhalál nélkül játékállást menteni küldetések között, így azért helyenként igencsak megizzasztott a játék, és nem egyszer többször is újra kellett kezdenem bizonyos küldetéseket (azért ezt az iron man módot nem ajánlom az idegesebb alkatúaknak…).

Az Asian Dynasties nagyjából ugyanazt hozza, mint az Age of Empires 3, amit két évvel ezelőtt 89%-ra értékeltünk – viszont azóta azonban eltelt bő két év, és volt egy zsáknyi remek program. A grafika ugyan még mindig káprázatos, monitorhoz szegező, de ez az unalomig ismert sémákat követő játékmenet már nem igazán elég egy olyan évben, melyben a Supreme Commander és a World in Conflict személyében újításokkal teli, szuper ötletektől hemzsegő stratégiai játékokkal kell felvennie a versenyt.