Őszintén szólva már a keleti változattal sem az volt a bajom, hogy ronda lett volna -– bár nem mondom, hogy nem kap el a szaporafosás a hat ember méretű kardok meg a varázslatait sikítozva-nyögdécselve elvarázsoló máguskisasszonyok láttán. Ott a baj konkrétan az volt, hogy eleve csak tizedik szintig engedett játszani, ráadásul tette mindezt úgy, hogy olyan változatos küldetésekkel kényeztetett, minthogy öljek meg nyolc ilyet, belezzek ki húsz olyat, és, ha már ezt megtettem, akkor koncolgassak fel pár amolyant is, „miért ne” alapon. A motivációm akkor ott fogyott el végleg, amikor úgy tizedszerre kellett tömegmészárlást rendeznem pár végtelenül aranyos szőrös kis gömböc között, hiszen felrémlett bennem az a csodálatos két hónap, amelyet úgy dobtam ki az ablakon a Lineage 2 mellett ülve, hogy azt vártam, hátha történik valami.

Ez az új Aion már nem az az Aion, amit én láttam -– ez tetten érhető a grafikában is, amely nem csalás, nem ámítás, a Crytek gárda első motorját használja, de annyi kencével, amennyivel Kelemen Annát kikenik egy televíziós felvétel előtt. A szoftver ugyanis annyira gyönyörű, hogy bevallom, gyakran csak tátott szájjal bámultam rá, mint borjú az újkapura, miközben azon filozofáltam, hogy ilyen „azt a betyárját neki!” érzésem MMO-szoftverben még soha nem volt, pedig nem csalás, nem ámítás, az EverQuest első része óta csüngök a stíluson, mint légy a... hümm, légypapíron. Elképesztően részletesen kidolgozott és gyönyörű tájak (amely ráadásul a választható két frakciónál, lásd majd lejjebb, teljesen eltérő dizájnnal lett megalkotva), soha nem látott aprólékossággal megalkotott és testre szabható karakterek, valamint gyönyörűséges mozgásanimációk fogadtak -– padlót fogtam, no. De nem csak én tettem ezt, hanem a gépem is -– bizony, miután egy MMOG elé ültem le, arcomon sátáni vigyorral nekiálltam minden, amúgy hihetetlen részletességgel skálázható grafikai opciót maximumra rakni, amely bár szaggatást csak nagyon ritkán, hosszú töltési időt bizony milliószor eredményezett. De ennyi még belefér -– csavard fel a grafikát, és komolyan, olyan élményben lesz részed, amely mögött bizony nem csak a konkurenciák, de jó pár, még meg sem jelent, egy játékos (!) RPG sem rúghat labdába, maximum luftot. 

Tíz szint múlva az ifjú vándor megpihen...

Amikor elkezdődik a játék, a stílus veteránjai (mint például én is) gyakorlatilag csukott szemmel játszhatnak a szoftverrel. Az első tíz szint ugyanis annyira tradicionális, hogy gyakorlatilag csak a remekül megalkotott felhasználói felület (amelyhez nem kell ötvenezer modifikációt letölteni, hogy használható lehessen) és a szemkápráztató grafika jelent majd némi elégtételt. Persze már ilyenkor is érződik valami -– mármint azon kívül, hogy miután a nyílt béta gyakorlatilag ingyenes volt, a kezdő területen több a karakter, mint egy önkormányzat előtt segélyosztásnál. Ezen túl kell tenni magunkat, no meg külön ízt ad az első pár „öld meg ezt, öld meg amazt” küldetésnek, hogy valósággal rivalizálni kell a tömeggel, minden lemészárolandó dögre ugyanis jut minimum húsz, agresszív karakter, aki ékes angolsággal küld el téged a szerinte erkölcstelen munkát végző édesanyád méhébe, amiért te elraboltad az ő gyilkosságát. Mielőtt azonban eljutnánk idáig, fontos kiemelni, hogy már maga a karaktergenerálás is a régi szép időket idézi: bár milliónyi apróságot állíthatunk be az avatarunkon (aki pedig arra vágyik, létrehozhatja a hermafrodita metroszexuális lila hajú emós tinédzsert is!), összesen két frakció közül (gonoszak és jók), valamint négy kaszt közül választhatunk. Egy szó, mint száz (leszámítva azt, hogy az egymás ellen harcoló oldalak grafikai megvalósítása olyan szinten tér el egymástól, mintha két különböző szoftverrel játszanánk) a program az elején annyira egyedi, mint egy szőke plázacica. Az igazi döbbenet és maga a csoda akkor kezdődik, amikor elérjük a tizedik szintet.

A tízszintnyi tradicionális grinder-MMOG-t (csak hogy ]{redenc korrektoromnak is okozzak egy szép napot az ízes magyar szó alkalmazásával!) háromszor veri rajtunk Ludas Matyi vissza -– ilyenkor ugyanis annyi változás történik egyszerre, mintha nemcsak szintet lépnénk, de egy új játékba is bekerültünk volna. Az első és legfontosabb dolog, hogy a választott alapkasztunk mellé (ezeket juszt se írom le, hiszen már ezer előzetesben, hírben meg Darths-fényképen dedikálva megtettük) egy másodikat, amelyet külön tápolhatunk. Avatarunk innentől fogva válik karakterré; gyakorlatilag olyan, mintha nem is egy, de rögtön két főhősünk lenne, akiknek ráadásul az összes képessége (ellentétben jó pár konkurenciával) nemhogy használható, de az életben maradáshoz bizony használandó is.

A második, ami a tizedik szint után kiderül, hogy a játék tervezői bizony nem buta koreai MMOG-fejlesztők, akiknek a kreativitása kimerül abban, hogy csöcsös néniket faragnak, akik orgazmust megszégyenítő hanggal sikítoznak, illetve a kezükbe adnak akkora pallosokat, amekkorát talán még Fekete Laci sem bírna el, hanem bizony tudnak történetet írni, mesélni, sőt, küldetéseket alkotni is. A lélektani határt átlépve ugyanis olyan szintű változás áll be a missziókban, hogy az több mint döbbenetes: videobejátszásokkal tarkított (na kérem szépen, lehet tanulni, kedves konkurencia!), több lépcsős feladatok vegyülnek a megszokott mészárolgatós sablonokba, amelyek megoldása közben az ember szinte el is felejti, hogy MMOG-vel játszik.

A harmadik, és egyben legegyedibb változás a mágikus tízes szám eljövetelével pedig az, hogy akárcsak a minőségibb tisztasági betétek, karakterünk is szárnyakat kap. Bár már számtalan szoftverben repkedhettünk kedvünkre, hogy eljussunk A pontból B pontba, az Aionban ez a funkció bizony, bizony nem a helyváltoztatást szolgálja, hanem végre valódi, 3D-s játékká varázsol egy olyan műfajt, amely leragadt ilyen szempontból valahogy a Doom első részénél. Egyrészt a CryENGINE ilyenkor megmutatja, hogy mire képes -– az alattunk elterülő tájon a távolban egy folyó kanyarog, amelyen meg-megcsillan a nap fénye, miközben mellettünk bajtársaink (akik közül nyolc szint után sokan feladták a harcot) fegyvereikkel velősen csak olyasmit ismételgetnek, amelyben sok a káromkodás, és még több a teremtő emlegetése, pozitív kontexusban.

Nem váltja meg az MMO-világot, de jobbá teszi azt

Az Aion tehát röviden és tömören egy olyan tradicionális MMORPG, amely tele van nem éppen tradicionális MMOG-elemekkel. Őszintén szólva azok, akik hozzám hasonló módon nem bírják a keleti játékokat, eleinte még érezhetnek némi émelygést, azonban ez hamarosan átadja a helyét a csodálkozásnak és a döbbenetnek -– csodálkozunk, hogy a szoftver milyen gyönyörű, és megdöbbenünk rajta, hogy mennyire átgondolt. Sajnos a béta túlontúl hamar ért véget egy leadás előtt álló cikkíró számára, de annyi bizonyos, hogy amennyiben a közeljövőben belevágok egy MMO-szoftverbe, az az Aion lesz, ez pedig egy MMOG-veterántól több mint dícséret.