Számtalan könyv, film és képregény után a fejlesztők a világ két legnépszerűbb szörnyetegét hozták el a nekünk PC-re. Nyilvánvaló volt, hogy ráharap a nép, csak azt nem lehetett tudni előre, hogy játékban is fog-e működni az Alien / Predator filmekből ismerős érzés. A kérdés tehát: sikerül-e meghódítaniuk a szörnyeknek a virtuális világot, vagy maradnak továbbra is a filmvásznon, könyvekben, képregényekben?

Bevezetés az ismeretlenbe

A laikus szemével nézve egyszerű dolognak tűnhetett játékot készíteni ebből a témából. Elég csak a két szörnyet szerepeltetni, plusz a filmekből már jól ismert hangokat, zenét átvenni és kész. Nagyjából ennyi elég is lenne egy átlagos FPS-től, de itt nem – ez a játék azonnali kukában landolását jelentette volna. Itt a rajongók ugyanazt a hangulatot szeretnék visszakapni, amit oly sokszor átélhettek a moziban, vagy akár könyv formájában. Csak ez legyen meg, és akkor az AvP univerzumban nem annyira járatos játékosok is elszórakoznak majd vele. Önmagában az a tény, hogy mind a három karakterrel lehet játszani, már dicsérendő; ez egyszerű matematikai művelettel is legalább háromszori végigjátszás garantál. A tengerészgyalogos mellett vadászhatunk majd a predatorral, és vígan lakmározhatunk az aliennel is. Jól hangzik, hisz amióta jelen vannak ezek a szörnyek mind könyv formájában, mind filmvásznon, az emberfia gyakran eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne az élet ezek bőrébe bújva. Ne tagadd, hogy te is vágytál rá! Ezen kis elmélkedés után akkor lássuk egyenként a szereplőket, és az általuk képviselt játékélményt.

Nem félek a „haláltól”

Alien ide, Predator oda, az ember szíve a tengerészgyalogoshoz húz először – már csak szolidaritásból is ezzel a kampánnyal kell kezdeni. Talán a legkönnyebb dolguk a készítőknek ezzel a küldetéssorral volt, hiszen 1999 előtt is voltak már lövöldözős mókák, amiben egy hőssel kellett irtani a csúnyaságokat, csak ki kellett cserélni a szörnyeket, és kész is. Persze ez nem lett volna elég, mert a srácok nem tucat-FPS-t szerettek volna készíteni, hanem olyat, amitől mindenki hanyatt vágja magát. Egy biztos: nem a történettől fogunk ámulatba esni, bár lövöldözős játék révén nem is ez a lényeg, hisz mit lehet azon ragozni, hogy menj el A-ból B-be és lőj, lőj, néha pedig tárazz újra? Akármelyik kampányt töltjük be, az elején kapunk egy rövidke kis bejátszást, ami épp arra elég, hogy meginduljon a szánkban a nyáltermelés, aztán ennyi; minden további információt a töltőképernyőn látunk majd címszavakban a pályák között. Elég soványka, hiszen nem kicsit dobta volna fel a játékélményt, ha az adott pálya végén kapunk egy jó kis mozit, kis kapocsként az epizódok között. Sebaj, mondhatná az egyszerű gyermek, majd maga a játék kárpótol a fenti hiányosságért.

Kárpótolni fog, ezt akár előre is borítékolni lehet. Amikor először pillantjuk meg a képernyőt, rögtön felszisszenünk, hogy igen, ezt láttuk a moziban is! Titkon minden rajongó szívét megdobogtatja a látvány: minden ismerős lesz, kezdve a mozgásérzékelős masinától, amiről itt jegyzem meg, hogy pont úgy működik, mint a filmekben: mutat minden mozgó dolgot, ami egy meghatározott körzeten belül található – bár néha be is csaphat minket, hiszen a legváratlanabb helyekről ugorhatnak nyakunkba a rusnyaságok, a picike arcra támadókról nem is beszélve. Egy másik nagy dobás, hogy lesz majd nálunk éjjellátó készülék is, hogy a sötét helyeken is tudjunk tájékozódni – ám amikor ezt használjuk, nem láthatjuk a mozgásérzékelőnket, így nem tudhatjuk, hogy van-e a közelben valaki; a valamit valamiért tipikus esete, így sokszor ügyeskednünk kell ezen lehetőség használatával. A fegyvereket is sikerült jól beépíteni a játékba. Talán nem is kell mondanom, hogy mindegyik úgy néz ki és úgy muzsikál (amikor lövünk persze), ahogy azt már megszokhattuk, kezdve a pisztolytól az impulzusfegyveren át a lángszóróig; szinte mindegyik rendelkezik másodlagos funkcióval is, így az amúgy is széles repertoár tovább bővül. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az alap fegyvereinken kívül nem is fogunk mást használni: elég lesz a impulzusfegyver és a smart gun (az a híres, hosszúkás géppuska, ami a Bolygó neve: halál című filmben debütált) a boldogulásunkhoz. Hiába no, az ember mégiscsak ragaszkodik a jól bevált dolgokhoz...

Magáról a környezetről is elmondható, hogy hű maradt ehhez a világhoz: járunk majd űrhajókon, kolonizáló bázison, űrállomáson, tehát újabb piros pont. És hogy mire lövünk? Fegyvercső végre kaphatunk majd alieneket, pár arcra támadót, egy-két predatort, pár hibridet, és zárásként ott lesz a királynő, akit egy trükkel kell majd meggyőznünk arról, hogy nem érdemes velünk kekeckedni (filmesek előnyben). A változatosság gyönyörködtet ugyebár, de néha nem sok ész szorult ezen teremtményekbe. Legtöbbször csak a létszámfölényükkel és a váratlan helyekről való nyakunkba ugrálással fognak kellemetlen perceket okozni, ami nem lenne baj, hisz sokszor csalhatunk majd elő szép vaktában lövöldözéseket (ki ne emlékezne még a moziban az ordibálós, „mindenre lövök, ami mozog” jelenetekre), de aki hajlamosabb hamar felkapni a vizet, mondván csal a gép, annak ez sokszor frusztráló lehet. És még meg sem említettem, hogy legnehezebb fokozaton (rendezői változat) végtelenítve lettek az ellenfelek, bár ezt úgyis csak sok gyakorlás után merik majd bevállalni a kemény gyerekek – én legalábbis elsőre nem akartam nekiállni, bőven elég realisztikus mód, ott is lesz para rendesen. Összességében tehát elmondható, hogy a tengerészgyalogos kampány pár apróbb hibától eltekintve igen élvezetesre sikerült; ugyanaz a kilátástalanság és félelem lengi át a pályákat, amit megtapasztalhattunk már a filmekből. Minden sarkon a halál vár majd.

A megváltó „halál”?

Biztos mindenkinek a lelki szemei előtt ott lebeg az alien képe: az a nyálas, rovarszerű lény, amelynek savas vére van. Mindig borsot tört Ripley orra alá, és faja irtotta ki az LV-426-os kolónia telepeseit, és az értük küldött mentőcsapatot is. Igen, az ember legsötétebb félelmeit megtestesítő lény, amely fölött most átvehetjük az irányítást. Végre mászkálhatunk a falakon, és azt szaggatunk darabokra, akit csak akarunk.

A kezdésnél még él a remény. Kapunk itt is egy kellemes videót, hogy kellőképpen ráhangolódjunk a végtelen szadizmusra, és heves bólogatások közepette nyugtázzuk, hogy bizony az alien tényleg olyan halálos, mint a filmekben. Ami viszont ezek után jön, az katasztrofális. Ahogy elindulunk, kiütközik a legnagyobb hiba: az irányítás. Nem tudom, hogy mennyi plusz munkát jelentett volna az, ha a falakon automatikusan tudna mászkálni pici szörnyetegünk, mint ahogy azt sem, hogy hány embert zavar az, ha egyszerre 3-4 gombot kell nyomva tartani ahhoz, hogy egy általunk ördögien kitervelt kis véres akciót végrehajtsunk, és egy óvatlan pillanatban a rossz billentyű megnyomásával lezuhanunk a plafonról. Ehhez a szörnyhöz ez méltatlan. A mozikban oly sokat látott rajtaütéseket eme irányításnak köszönhetően sose fogunk véghezvinni, pedig lehetne, hisz a pályák ezt sokszor megengednék. Meglepő ugyan, de sikerült valamennyire kellemes helyszíneket létrehozni ehhez a kampányhoz, nem beszélve a néhol ötletes pályarészekről (párszor automata gépágyú állásokat kell kerülgetni) és az egyedi történetről, ami a karakter sajátos jelleméből fakad.

Önmagával az aliennel sincs baj, hisz a gyilkoláshoz ugyanazok az „eszközök” adottak, amiket megszokhattunk: ott vannak ugye a szép karmocskák, valamint a farok, amivel hol erősebben, hol gyengébben tudunk odacsapni. Előcsalhatunk még úgynevezett dupla ugrásokat is, amik a gyorsabb közlekedést hivatottak egyszerűen megoldani (azért az alapsebesség se reumás tötyörgés). Említést érdemel még az az ötlet, hogy idegenünk különleges látásmóddal rendelkezik: az ellenfelek energiáját különféle színeknek (emberek kék, ragadozók zöld, alienek piros) érzékeli, így lehetetlen előle elbújni, még a predatorok se mennek semmire a láthatatlanságukkal. Ezen apróbb finomságok ellenére mégis azt kell mondanom, hogy az irányítás ostobaságai alapjában vágják tönkre a játékélményt. Az egész kampányt körüllengi az idegeskedés, így pedig nem igazán jut idő ténylegesen az akcióra koncentrálni.

Vadászszezon

Végül, de nem utolsósorban, hogy teljes legyen a kép és jól vegye a nép, a kicsike predator is akcióba lép. A tökéletes gyilkológép, aki egyedül képes egy elit kommandót (Predator 1), valamint egy város lakosságának a felét (Predator 2) elintézni. Nem rossz referencia, ehhez kétség sem férhet. Eljött hát az idő, hogy kipróbáljuk, milyen legyőzhetetlennek lenni – de előtte nem árt jól bevésni a fejekbe: „a nagyobb erő nagyobb felelősséggel jár’.

Már a kezdő képsorok is alátámasztják a fentebb leírtakat; itt senkinek sem lesz esélye. Az igazat megvallva ilyen buta MI-vel ez nem is csoda... Lehet, az volt a baj, hogy túl sokat használtam a láthatatlanságot, de ez a tényen akkor sem változtat: az emberek gyakorlatilag csak bambán várják, hogy felszabdaljuk őket; kicsit olyan érzésem volt, hogy bemelegítésnek szánták őket a későbbi megmérettetésekre. De mielőtt még nagyon előreszaladnék, hadd mondjam el, hogy a helyszínek itt is változatosak, és jó pár érdekes feladatban lesz részünk, mire eljutunk az alien királynőig; itt bebizonyíthatjuk, hogy méltóak vagyunk a tápláléklánc csúcsán trónolni.

De kanyarodjunk vissza a kihíváshoz. Az igazi harcot az alienekkel vívjuk majd, ám egy kemény predator sehol nincs a fegyverei nélkül, és örömmel jelenthetem, hogy a filmben látott összes kütyüt a kezünk ügyébe kaphatjuk: bőszen mártogathatjuk majd a csuklópengénket a rusnyaságokban, de lesz lándzsavetőnk, plazmapisztolyunk, és a mindent vivő vállágyú. Ez utóbbi fegyver lehet az ász, hiszen az elektromos látással kombinálva célkövetésre is alkalmas. A jóságok listája azonban nem merült ki, ugyanis lehetőségünk adódik háromféle nézetre kapcsolni, zoomolni és üvölteni, aminek ugyan gyakorlati haszna nincs, de olyan sikk csak úgy ordítani egy jót. Elmondható, hogy a bőség zavarával küzdünk, de mindenen cuccra szükségünk lesz ahhoz, hogy érdemben fel tudjuk venni a harcot a néha hullámokban támadó alienekkel. Gyakran fogunk érdekes szituációkba csöppenni, ha nem vigyázunk. A játék igyekszik elfeledtetni velünk, hogy ez a lény sebezhetetlen, bár regenerálódó képességünknek hála lassacskán tudunk gyógyulni, és ott a lehetőség, hogy az összes energiánkat felhasználva újult erővel vessük magunkat a küzdelembe – de meggondolandó, hogy mit mire használunk, ugyanis minden akciónk energiát fogyaszt. Elmondható tehát, hogy kicsit felemásra sikeredett a játéknak ezen része: ott a néha buta, semmi kihívást nem nyújtó MI az egyik oldalon, a másikon pedig az a sokoldalúság, amit ez a lény képvisel a gyilkolás terén.

Vége főcím

Mit is lehetne úgy összegzésképpen elmondani erről az alkotásról? Ha mindent egybeveszek, akkor mindenképp előnyére írható, hogy hiánypótló, és ebben a kategóriában (itt az AvP univerzumra gondolok) nincs nála jobb, elvégre mégiscsak itt bújhattunk két kedvenc szörnyetegünk bőrébe. Viszont ha megfosztjuk a királyt a ruhájától, akkor bizony felfedezhetünk a testén néhány csúnya sebet is. Ott van ugye az alien kampány és az agyonbonyolított irányítás, ami elég sokat elvesz a játékélményből. Bezavar néha a komolytalan MI is, főleg a predator küldetéssorban, és összefuthatunk pár grafikai hibával is.

Ami viszont gyógyír lehet ezekre, az a pár remek ötlet, ami feldobja a játékot, mint a predator sokoldalúsága – és nem szabad elfelejtkeznünk a tengerészgyalogos kampány nyomasztó hangulatáról sem. A három karakter kellő játékidőt garantál, és akiknek ez még mindig nem lenne elég, ott a multi (bővebben a szövegdobozban), valamint a skirmish (in medias res akció) opció is. Fegyvereket a kézbe, csuklópengét élesíteni, mert ma este a pokolban vacsorázunk – ha meg nem, akkor belőlünk lakmároznak majd az alienek...