Assassin's Creed III teszt

Tengerre tata!

És ha a sok szárazföldi tevékenység nem lenne elég, akkor még tengerre is szállhatunk, hogy kapitányként bizonyítsuk a rátermettségünket. Nem vicc, már a sztori során is a kormánykerék mögé kell pattannunk, és ha bejön a dolog, akkor a tengeri mellékküldetések során folytatható a móka. A hajókat pedig nemcsak navigálni kell (szélirány figyelése, sebesség megadása, kormányzás), de tengeri ütközetekbe is bocsátkozhatunk, ahol némi taktikázás és különböző támadások segítségével küldhetjük a tengerfenékre az ellenséges árbocosokat – vagy akár meg is csáklyázhatjuk és elfoglalhatjuk őket, ha úgy hozza a helyzet. Habár mindezt véghezvinni elsőre bonyolultnak tűnhet, ám az irányítás és a parancsok kiadása annyira pofonegyszerű, hogy nem is értjük, hogy nem jutott még senkinek az eszébe. A hajó sebessége egyetlen gombnyomással szabályozható, az irányt jobb és bal mozdulatokkal adhatjuk meg, a szél miatt néha ellenkormányozni kell, a harc során pedig csak azt kell kiválasztanunk, hogy melyik oldalon szeretnénk tüzelni, majd a navigálás mellett csak ki kell adni a parancsot a megfelelő ágyúk elsütésére.

A szisztéma gyorsan átlátható, a tajtékzó tengeren fogócskázni pedig olyan adrenalinlöket, amihez foghatóval ritkán találkozhatunk videojátékban. És hiába tekinthető ez amolyan „minijátéknak” az egész programhoz képest, a tengeri küldetések olyan jól le vannak modellezve, hogy azt sem bánnánk, ha a követező orvgyilkosunk egy kalóz lenne, akivel a tengereket járva kellene a templomosokra vadásznunk.

Nem fenékig tejfel

Habár ahhoz kétség nem férhet, hogy az Assassin’s Creed III az elmúlt évek egyik legtartalmasabb és legösszetettebb sandbox játéka, ami valódi élménnyel ajándékozza meg a játékosokat, ám ettől még korántsem tökéletes alkotás. A korábban említett, kissé összecsapott befejezés egy dolog, ami ennél sokkal fájóbb, hogy továbbra sincs igazi kihívás a programban. A harcrendszer még tovább egyszerűsödött, hiába vannak különböző típusú ellenfelek, a visszatámadással (aminek hatására ezúttal egy „bullet time” effektet is kapunk) egy nagyobb csoport is pikk-pakk elintézhető, a mesterséges intelligencia helyenként botrányos, a lőfegyverek pedig sokszor használhatatlanok, mert az újratöltést követően néha hiába nyomkodjuk az elsütés gombot, Connor az istennek sem hajlandó engedelmeskedni.

Szintén zavaró, hogy a fejlesztők ezúttal túl sokszor éltek az előre megrendezett (azaz scriptelt) akciók lehetőségével, ráadásul olyan visszatetsző módon, hogy akadnak olyan küldetések, mikor a feladat csakis úgy kivitelezhető, ahogy azt a tervezők elképzelték – kár, hogy kell vagy 5-6 idegtépő újrakezdés, mire erre rájövünk. A legdurvább, hogy ilyen a játék utolsó „főellenfele” is, ami nem csak a nyilvánvaló „csalás” miatt hihetetlenül bosszantó, hanem azért is, mert a történet legkritikusabb pontján egy olcsó és frusztráló üldözéssel szúrják ki a játékosok szemét.

És a sor ezzel még nem ért véget, hiszen a lovakkal való közlekedés néha szimpla szenvedés (főleg az erdőkben), és Desmond különálló (ám kötelező) küldetésein is nagyon érződik, hogy nem ugyanaz a csapat készítette őket, mint a játék gerincét képező connoros részeket. A jelenben élő főszereplőnk feladatainál a látvány helyenként egyenesen kiábrándító, és a modern környezetben zajló harc és mászkálás valamiért nem olyan folyékony és szórakoztató, mint mikor az Animusban tevékenykedünk.

Hasonlóan bosszantó apróságok persze még akadnak (főleg az irányítás terén), de végeredményben ezek eltörpülnek a játék nyújtotta szórakozáshoz képest. Márpedig az AC III szórakoztató, méghozzá hihetetlen módon, ráadásul úgy nyújt újdonságokat, hogy közben hű marad a szériát naggyá tevő játékelemekhez. Ha megkedveled a karaktert, ha ráérzel a hangulatra, ha belakod a program nyújtotta világot, akkor biztos, hogy ez lesz az a játék, amiről még hosszú idő múltán is beszélni fogsz a barátaidnak.