A meló ugyan gigantikus volt, de mégsem tűnt nehéznek. Odamegyünk a hajóhoz, megjavítjuk, ami elromlott, majd elhúzunk valami üdülőtelep felé, hogy elmulassuk a pénzt. Bárcsak még akkor visszafordultam volna! De hát ki sejthette volna előre, hogy mi is fog velem történni azon az átkozott űrállomáson...

Illetve, fenéket űrállomás, az Ishimura egy hajó. Igaz, a legnagyobb nem katonai jellegű hajó az ismert univerzumban, de csak egy hajó, ismerem kívülről-belülről minden porcikáját. Tudom mitől megy, mitől áll meg, mire hogy reagál. Ezért nem is értem igazán, hogy miként tudott elromlani – márpedig elromlott, hisz az adatok szerint hetek óta kering a széttépett bolygó körül. Igen, az Ishimura egy bolygófaló űrhajó, bár sokkal közelebb van a valósághoz, ha egy órási bányagépnek tekintjük. A kutászok által felkutatott, hatalmas ásványkincseket rejlő planéták mellé utazik, legénysége, a keményen dolgozó bányászok megtelepszenek a bolygó kilenc pontján, és fáradtságos munkával nekiállnak az előkészítő munkálatoknak. Három év, három hosszú év kell hozzá, hogy minden a helyére kerüljön, és ezalatt az Ishimura türelmesen lebeg egy helyben.

Aztán, ha eljön az idő, beindulnak a máskülönben térugrásra használt hajtóművek, és a bolygó az emiatt fúrt szakadékok, megbuherált tektonikus lemezek mentén megreped, majd darabjaira hullik. A mérnökök minden egyes darabot pályára állítanak, majd az Ishimura gépei elindulnak, és felemésztik a szó szerint kontinensnyi sziklákat, kivonva belőlük a Földről, Marsról és a többi lakott bolygóról rég elfogyott anyagokat. Legalábbis ez történt eddig harmincnégyszer, most ugyanis az Ishimura elnémult, és hiába lebegnek körülötte az Aegis 7 elképzelhetetlenül hatalmas darabjai, a gépei nem forognak.

No de ez még nem katasztrófa, hisz ezért vagyunk mi, a javítók – legalábbis ezt hittem. Volt is pár elképzelésem, hogy hol kell kezdeni a kutakodást, a szerelést, úgyhogy kész tervekkel érkeztünk meg. Persze ezek azonnal, még megérkezésünk előtt széthullottak, hisz rádiójeleinkre senki nem válaszolt. Se a kapitány, se a kommunikációs tiszt, de a szkennelések alatt még egy vacak személyi kommunikátort sem sikerült fellelnünk. Ekkor kellett volna dezertálnom – de persze utólag már könnyű okoskodni. Mi persze leszálltunk, én, aki elvégzi a munkát, a főnökasszony, aki ezt irányítja, és az az új fickó a biztonságiaktól. Mintha évekkel ezelőtt lett volna...

Tehát leszálltunk, és bizony azonnal feltűnt, hogy valami nagyon nem stimmel. Senki nem sietett üdvözlésünkre, ráadásul a hajó szinte minden része megsérült. Itt a világítás ment ki, ott egy áram alatt levő vezeték szikrázott, amott meg törmelék borította a padlót. Hiába mentünk óvatosan előre, a bekövetkező eseményekre nem lehettünk felkészülve – előbb vérnyomokat találtunk, majd egy hullát, egy igazi hullát! Aztán, ahogy próbáltuk kideríteni, hogy mi a nyavalya is történt itt, elszabadult a pokol. Megjelent egy lény, egy undorító, nyálkás humanoid, melyen még látszottak az egykori emberi arcvonások, de az is, hogy már semmi emberi nem maradt benne. A többieknek sikerült elmenekülnie, és pedig rájöttem, hogy a jó öreg plazmavágómnak más haszna is van, mint a sziklák, fémek precíz kettévágása – a lövedéke jól viszi a húst is. Igaz, a rohadt dög hihetetlen mennyiségű találatot bírt ki, egy ember már a töredékétől is elpusztult volna, ez pedig csak jött és jött, hörgött és csapkodott. Csak később, mikor már sikerült többet kideríteni a nyomorultakról – a tudósok nekromorfnak nevezték el a fajtáját – tudtam meg, hogy sokkal érdemesebb arra rámenni, hogy a végtagjaikat lenyiszálva tegyem őket életképtelenné.

Igaz, bármelyik állatról is van szó (merthogy később egy egész állatkertre való variációval találkoztam), két végtagmetszést még általában kibírnak, de a harmadik elveszítése már sok nekik. Ráadásul karok (illetve csápok, kampók) nélkül támadni nem bírnak, a lábak elvesztése után pedig csak lassan kúsznak. Sajnos ezek a támadók – akiket még egyszerű csapkodásokkal is ki tudtam nyírni, mikor mázlim volt –, csak a legegyszerűbb, legbutább tagjai a nekromorf seregnek. Van egy kutyaméretű dög, amelyik a falon futkos, és tüskéket lő ki, egy másikat páncél borít, és alig látod alatta a sérülékeny ízületeket, és van egy dagadt húsmassza, amelyik robbanó spórákat vagy miket köpköd. Van kicsi és van amelyik egy óriási űrmurénára hasonlít, van lomha és van villámgyors, az egyik apró, patkányméretű bestiákat köpköd, a másik a fogát vájja a kezembe – undorító egy banda ez! És ami a legrosszabb – valami megmaradt az emberi intelligenciából, mert néha csapdákat állítanak, megpróbálnak átverni. Az egyik például halottnak tettette magát az első találat után, és csak akkor tápászkodott fel, mikor már elmentem a teste mellett. A másik meg képes elmenekülni, hogy pár fordulóval később egy újabb szellőzőaknából ugorjon a fejemre.

Ráadásul az egész legénység eltűnt, a nekromorfok az Ishimura-legénység egykori tagjaiból alakultak ki. A megmentésükre az itt-ott megtalált orvosi papírok, audiófeljegyzések alapján semmi esély, így megkeményített szívvel mészároltam a mutánsokat. Pár órával később kiderült, hogy egy, az Aegis 7 felszínén talált ősi műalkotás lehet a fertőzés kiindulópontja. Ez a dolog, ez a valami az első jele intelligens lényeknek, mióta az emberiség vagy ötszáz éve először elhagyta bölcsőjét, a Földet...

Szép lassan megismertem az eseményeket: a tárgyban az isten létezését szolgáló bizonyítékot látó esztelen papot, a naív kapitányt, a hamar bepánikoló bányászokat és a keményen, de mégiscsak hiába dolgozó orvosokat... És most, megismerve a dolgokat, ezt kell mondanom, bárcsak a közeli napba lőtték volna ki azt a rohadt valamit és ne hozták volna az Ishimura fedélzetére!

Már a hatalmas hajó szinte minden részét bejártam. Kerestem adatokat a kórházszinten, a meteorelhárító-rendszert beüzemeltem a pilótafülke, vagy inkább pilótaterem felett, jártam a hajtóműnél és a lakóövezetben, az ételeket termelő hidroponikus gyárban és a szórakoztató-központban. Mivel azonban a saját hajónk már rég felrobbant, ezt muszáj volt megtennem, a menekülésünk érdekében. De hát kit is szédítek, már órák óta nem is hallottam a többiek felől, és még régebben voltam ténylegesen a közelükben. De amit a kommrendszeren keresztül üzentek, az sem volt megnyugtató, a főnököt a szörnyek üldözték, a kissé gyanúsan viselkedő biztonságis fickó pedig elment megszerelni valamit a központban...

Lassan nekem is tovább kell indulnom, bár nincs hozzá nagy kedvem, annyi borzalmas élményben volt részem. Ott vannak például azok a hajószekciók, ahol megsérült az Ishimura, és légüres térben kellett machinálnom. Még szerencse, hogy a mágneses csizmámmal minden felületen tudok járni (egy ízben az Ishimura külső felszínére is ki kellett merészkednem – na ott majdnem elfogyott az oxigénem, mire visszataláltam...), de néha még így is elveszítettem a fonalat, amikor a plafonon állva lövöldöztem a rohadt állatokra, melyek a falakon közelítettek. Vagy ott vannak az antigravitációs mező sérülései – ha rálépnék a zúgó, vibráló padlólapokra, szó szerint nyaktörő, sőt, koponyalékelő sebességgel csapódnék a plafonba. Tudom, mert vágtam már így taccsra nekromorfokat...

Másutt hatalmas gépeket kell visszakapcsolni – szerencse, hogy mérnökként képes vagyok a távolból egy gravitációs sugárral működtetni a dolgokat. Ez nem csak az áram nélküli liftek mozgatására jó, de például messziről tudtam magamhoz venni a vákuumban lebegő lőszert, oda tudtam vágni a nekromorfok közé a nehéz, vagy éppen robbanó tereptárgyakat – vagy éppen a saját, levágott karmukat, savas spórával tömött szottyadt hullájukat. A másik mérnökeszköz, ami szintén segítette az életben maradásomat, a sztázisaktiváló volt. Ez lelassítja az eltalált dolgot, legyen az egy túl gyorsan pörgő gépezet, egy meghibásodott biztonsági ajtó, vagy éppen egy felém rohamozó nekromorf – hihetetlen, hogy ez az eddig csak ritkán, a finom műszereknél használt kütyü hányszor húzott ki a trutyiból. Sajnos míg a gravitációs eszközömet bármikor, bármeddig tudom használni, addig ez utóbbi bizony szívja a páncélom tartalékait, és igazi megváltás, amikor egy fali kapcsolónál újra tudom tölteni.

És ha már hálát adok, akkor meg kell említenem a szerencsémre működőképesen megmaradt boltrendszert is – így legalább volt lehetőségem elkölteni a szerencsétlenül járt embereknél talált pénzt. Tudtam venni gyógycsomagot és lőszert, új fegyvereket, és ami talán ezeknél is fontosabb, új páncélokat. Ez utóbbi nélkülözhetetlen volt, hisz az új és jobb modelleken sokkal több cuccot tudok tárolni, na és persze a szörnyetegek ellen is jobban védenek. Néhol csak terveket találtam, szerencsére a boltnál ezeket aktiválni tudtam, és ekkor megvásárolhatóvá váltak ezek a tárgyak is. Mérnökként sikerült használnom a hajón található munkaasztalokat is, ezekkel – illetve az itt-ott talált, node nevű cuccok felhasználásával – a felszerelésemet tudtam fejleszteni. Nem csak a fegyvereim lettek gyorsabbak és durvábbak, de a páncélom oxigéntároló képességét vagy a gravitációs matatóm hatótávját is meg tudtam növelni. Nagy kár, hogy az ehhez szükséges node-okból nem találtam egy nagyobb kupacot... akkor talán esélyem is lenne a túlélésre.

Mert amúgy ez nem volt könnyű. Nem csak a nekromorfokkal van a baj, de a lőszerből sincs túl sok. A lángszórót például egyszerűen nem merem használni, annyira szűkében vagyok a hajtóanyagnak. Persze kénytelen leszek, mert ahogy a hangokat hallom, arrébb sincs minden rendben... Na de mindegy, mennem kell, ez a munkám. Isaac Clarke vagyok, remélem valaki megtalálja és elolvassa majd ezt a jegyzetet, legalább ez legyen, ha nem sikerülne kijutnom és tájékoztatnom az emberiséget a rá leselkedő veszélyről. Béke legyen veletek!

A cikk még nem ért véget, kattints a lapozáshoz!

1 2