Driver San Francisco teszt

Az 1999-ben megjelent Driver megkerülhetetlen pontja a játéktörténelemnek, azonban a folytatások már csak azzal tudták felhívni magukra a figyelmet, hogy részről részre silányabbak lettek. A Reflections alapvetően ott tért le a siker ösvényéről, hogy igyekezett újat mutatni a nagy elődhöz képest, és folyamatosan kiebrudalta a főszereplőt a kocsiból, így fordítva hátat a Driver esszenciájának, a csakis gépjárművel végrehajtható változatos küldetéseknek. Tizenkét év és három teljesen közepes játék kellett, hogy a fejlesztők végre elszakadjanak az elhibázott koncepcióváltástól, és visszatérjenek a gyökerekhez. Nem tévedés, a Driver: San Francisco nemcsak John Tanner karakterét hozza vissza (a negyedik epizódban egy TK nevű figura volt a főhős), de rehabilitálta az eredeti játékmenetet is, így a küldetések során ezúttal sem kell kiszállnunk a kocsiból... Azaz ki kell, csak egyáltalán nem úgy, ahogy azt elsőre gondolnátok.

Új utakon

Ahhoz, hogy elmélyedhessünk az új Driver a maga nemében forradalmi játékmenetében, egy kicsit el kell időznünk a sztorinál, ami magyarázatot ad a Shift névre keresztelt játékmechanikára. Hat hónappal járunk a Driv3r után, aminek ugye az lett a vége, hogy lekapcsoltunk a Jericho nevű bűnözőt, ő pedig hálából egy golyót repített a hátunkba. A rossz emlékű harmadik rész fináléjában végül már csak azt láthattuk, hogy mind a főhős, mind a főgonosz ott fekszenek egy-egy műtőasztalon, és nem tudhatjuk, ki marad életben. Nos, a folytatásra mindketten visszatérnek, méghozzá makkegészségesen, csak egyikük szabadon, a másik meg börtönben. Utóbbi Jericho, aki természetesen az első adandó alkalommal meg is szökik, és bár Tanner üldözőbe veszi, a kaland vége az lesz, hogy hősünk kómába esik, és a tudatalattijában kezdi továbbélni a játék történetét, azaz mi lényegében az ő képzeletében fogunk autókázni. Egy dolog biztos, ez a sztori dobogós lehetne a minden idők leghülyébb videojáték-forgatókönyve versenyen, azonban a blődségért kárpótol minket a játékmenet, aminek pont az a lényege, hogy Tanner csak álmodja az egészet, és így megteheti, hogy „asztráltestével” megszálljon bárkit, aki San Fransiscóban autót vezet. A Shift-rendszer lényege ugyanis tényleg az, hogy adott a hatalmas játéktér, ami telis-tele van járművekkel, a szimpla gépjárművektől a tűzoltóautón át egészen a nyerges vontatókig, mi pedig egyetlen gombnyomással szállhatunk át egyik kocsiból a másikba. S hogy ennek mégis mi értelme van?

Egyrészt már az is borzasztóan szórakoztató, hogy kocsikázol a hatalmas városban, és mikor meglátsz egy, a tiédnél jobb vagy érdekesebb autót, akkor fogod magad, megnyomod a gombot, kilebegsz a kocsiból – ilyenkor közeli madártávlatra vált a kamera –, majd a kurzort a kiszemelt autóra irányítva belehuppansz, és már furikázol is tovább. Persze ez még semmi azokhoz a küldetésekhez képest, mikor szabadon használhatod a Shift funkciót. Vegyünk példának egy teljesen egyszerű versenyt, ahol sokadszorra is képtelen vagy lenyomni az előtted suhanó ellenfeleket: ilyenkor is kiléphetsz a testedből (közben az AI tovább vezeti a kocsid, méghozzá nem is rosszul), „felszállhatsz” a magasba, a levegőben megelőzheted a versenytársakat, majd egy szembe jövő kocsiba ugorva frontális karambollal egész egyszerűen kiiktathatod a gép által irányított ellenfeledet. Ez csalás ugyan, de csalni még sosem volt ilyen szórakoztató és élvezetes.

Persze a kocsiváltást használhatod jó célokra is, így például keveredhetsz olyan autós üldözésbe is, amikor egyetlen gombnyomással két rendőrkocsi között váltogathatsz. Az egyikkel durván nekirongyoltál a falnak vagy nem tudtál időben bevenni egy kanyart? Semmi probléma, egy gyors váltás, és máris a másikban találod magad, és gond nélkül folytathatod a kergetőzést, egészen addig, míg ki nem iktatod a célszemélyt (ez amúgy értelemszerűen a másik verda leamortizálását jelenti). Aztán mindez visszafelé is érvényes, tehát mikor három kopó van a nyakadon, csak keresned kell egy szűk mellékutcát, behajtani, gyorsan elhagyni a kocsit, előrerepülni, megvárni míg kiszáguldasz a sikátorból, majd egy uralmad alá hajtott járművel eltorlaszolni a „kijáratot” – egy kis szerencsével máris megszabadultál az üldözőidtől.

Szerencsére a küldetések meglehetősen változatos módon használják ki a Shift funkciót, így unatkozni nem fogunk – már csak azért sem, mert kétszáznál is több feladat és ilyen-olyan aktivitás várja, hogy megoldjuk őket. Persze ebből nem kötelező mind, vannak ugyanis a sztorihoz köthető, sárga ikonnal jelölt feladatok, illetve a kék plecsnis felvehető küldetések, amelyeket akkor oldunk meg, ha éppen kedvünk tartja. Külön öröm, hogy a városszerte megtalálható missziók kategóriákra oszlanak, így mindig olyat választhatunk, amihez éppen kedvünk szottyan. Ha versenyezni akarsz, akkor a zászlós ikonokat kell becserkészni, ha kaszkadőrmutatványokra vágysz, akkor a kis villám a nyerő, ha pedig egy kiadós üldözésben szeretnél részt venni, akkor az apró csillagot kell választanod. A játék ezen része amúgy egy kicsit a Burnout: Paradise-ra hajaz, ugyanis az autók fizikájából és tulajdonságaiból következően nem mindegy, hogy milyen feladatot milyen járművel oldasz meg. A kaszkadőrködéshez jól manőverezhető kocsi kell, míg a versenyzéshez és a meneküléshez értelemszerűen a lehető leggyorsabb. Persze ehhez az kell, hogy válogathass a járművek között...

Gyüjtőszenvedély

Még nem említettük, de a küldetések megoldásáért, illetve minden látványosabb mozdulatért Willpower pontot kapunk (ez a helyi XP), amit aztán a városszerte található garázsokban költhetünk el (amiket amúgy szintén ezekből a pontokból lehet megvenni). Ezeken a telephelyeken vehetünk újabb és jobb verdákat (amiket szintén az egyes feladatok megoldásával nyitunk meg), fejlesztéseket a kocsikra (több turbó, nagyobb sebzés, stb.), illetve itt markolhatunk fel újabb és újabb challenge-eket, és itt szerezhetjük be szép sorban a beépített rendezői mód kameranézeteit – igen, visszatért a filmkészítés is, így ismét rögzíthetjük és kedvünkre manipulálhatjuk a legdurvább akcióinkat, hogy aztán azokat megoszthassuk a nagyközönséggel.

Mi szemnek, szájnak ingere

A Driver: San Francisco amúgy egészen lenyűgöző tartalommal rendelkezik. A bejárható város eleve hatalmas (335 kilométernyi útszakasz, igaz nem kapjuk meg elsőre az egészet, részletekben nyithatjuk meg) és szépen kidolgozott, továbbá tele van élettel – gyalogosokkal és járműves forgalommal egyaránt. A felvehető küldetések száma egy idő után elképesztő mértékeket ölt, a játék nagyjából negyedétől már szinte minden bokorban találunk egyet, és ezek még csak a szabadon válaszható kékek a történet fősodra mellett. Aztán van rengeteg jármű, több mint száz, az eredetivel tökéletesen megegyező, licencelt kocsi, európai és amerikai modellek egyaránt, és a legnagyobb örömünkre mindegyik rendelkezik belső nézettel is (meg három további kameranézettel), arról nem is beszélve, hogy a járművek a viselkedésükben is eltérnek egymástól. Teljesen más stílust igényelnek az amerikai erőgépek, mint a németek precíz „műszerei”, sőt, még arra is oda kell figyelnünk, hogy milyen verdával milyen terepre merészkedünk, ugyanis egy hátsókerék-meghajtású izomautó igen érdekes meglepetést okozhat, ha például egy földútra tévedünk vele. Ezen felül nem mehetünk el szó nélkül a rádióból felcsendülő, a ’70-es éveket megidéző zenék, és a frappánsan megírt, helyenként kifejezetten vicces párbeszédek mellett, illetve szólnunk kell a lenyűgöző minőségű rendervideókról is, amelyekben a karakterek kidolgozása egészen példaértékűre sikeredett. Szóval helyenként egészen lenyűgöző az új Driver, de persze akadnak sötét foltok is a képletben...

És ami nem

Amit mindenképpen le kell szögezni, hogy bár a San Francisco megtett mindent, mégsem ér a legendás eredeti nyomába, ami főleg annak köszönhető, hogy maga a történet meglehetősen nevetséges (ráadásul ha csak arra koncentrálunk, nem is lesz túl tartalmas a játék), aztán hiába felejtették el a készítők a két lábon végrehajtható küldetéseket, valahogy az új Driver már sokkal jobban hasonlít a korábban is említett Burnout Paradise-ra, mint a ’99-ben megjelent ősére. Persze megint van autós üldözés, helyenként menekülünk a még mindig hihetetlenül agresszív zsaruk elől, követünk és leszorítunk áldozatokat, de a sok mellékküldetésnek és a humorosabb hangvételnek köszönhetően ez már nem az a játék, amit bő egy évtizede megszerettünk. Ami persze nem olyan nagy baj, hiszen a D:SF még így is egy tartalmas és szórakoztató program.

Az igazi gond ott van, hogy a játék nem mellőzi az egészen apró és a helyenként igen bosszantó hibákat. Egyrészt nagyon sokszor futunk mindenféle töltőképernyőkbe, amelyek helyenként igencsak visszavesznek az élvezeti értékből, ám ez még csak hagyján, hiszen a frusztráló részek főleg vezetés közben jönnek elő. Az ember néha frászt kap a helyenként teljesen ostobán viselkedő, gép irányította mazsoláktól, de ugyanilyen bosszantó, mikor rájövünk, hogy a pályák szélét nagyon sokszor láthatatlan fal övezi, és persze mi erre már csak akkor döbbenünk rá, mikor egy verseny közbeni ugratást követően a semmiről pattanunk vissza és veszítjük el a nehezen megszerzett pozíciónkat. Aztán ott van még az autók fizikája is, ami elsőre a játékélményt növelő változatossággal hívja fel magára a figyelmet, aztán pedig azzal, hogy a kocsink még a legcsekélyebb ütközés hatására is képes az eredeti menetiránnyal szembe fordulni és nincs az a precíz manőver, amivel a játékos ezt ki tudná cselezni. Ennél persze már csak az bosszantóbb, mikor egy ilyen hiba közben arra is ráeszmélünk, hogy a gép nem nagyon szokott tévedni, és még a legdurvább kanyart is úgy veszi be alkalmanként, mintha csak sínen szaladnának az ellenlábasaink verdái.

Online is zajlik az élet

Szerencsére az ilyen-olyan döccenőket nemcsak az alapvetően szórakoztató single player játékmenet palástolja, de a rendkívül masszív multiplayer rész is, ami autós programokban igen ritkán látható változatossággal várja a játékosokat. Nem kevesebb mint 19 (!) játékmódban vehetünk részt, a klasszikus versenyektől kezdve a nyomkövetésen (az előttünk haladó jármű nyomvonalában kell maradni) át egészen a fogócskáig, és akkor a különböző csapatversenyekről még nem is beszéltünk. Külön érdekesség, hogy a Shift rendszer a multi számos versenyében is kihasználható, így olyan élményben lehet részünk, amilyenben korábban még soha. Talán mondanunk sem kell, hogy elképesztően szórakoztató, mikor a fogócskában éppen minket kerget mindenki, és látjuk, ahogy a többi versenyző sorra veszi át az irányítást a körülöttünk lévő „civil” járművek felett, és minden ügyességünket latba kell vetnünk, hogy kikerüljük a nemkívánatos becsapódásokat. A forgalom amúgy ugyanúgy jelen van a multi szinte minden versenyében, ahogy a single playerben is, így nem csupán kiváló útérzék, de szerencse is kell ahhoz, hogy az ember folyamatosan a ranglisták élén végezhessen. Egy-egy őrületben egyébként nyolc fő vehet részt, és a multiplayer szekció külön XP-t számol fel a teljesítményünkért, ami természetesen folyamatosan szintlépéshez, ezáltal újabb és újabb játékmódok, autók és extrák feloldásához vezet. Mindent összevetve a Driver többjátékos része igazi élmény, változatos adrenalinbomba, ahol akkor is megvan a folyamatos fejlődés és előrejutás élménye, ha egyébként nem vagyunk annyira otthon az autós játékokban.

Klassz, de nem klasszikus

A Driver: SF ugyan nem tudott felülkerekedni a sokat emlegetett elődjén, ennek ellenére egy olyan újító játékmechanikával operáló autós játék lett, amely még azokat is képes lehet a képernyő elé szögezni, akik amúgy nem nagyon ülnek be a virtuális kormány mögé. A kerettörténet ugyan tényleg nevetséges, de az egy- és többjátékos élmény képes ezt, és a többi hibát is elfeledtetni, így bátran ajánljuk ezt a játékot mind az egykori Driver-fanatikusoknak, mind azoknak, akik most találkoznak először a sorozattal.