Final Fantasy 7 Remake teszt

Volt már egy rövid, abszolút spoilermentes kis beszámolóm a remake-ről, amikor a játéknak nagyjából a háromnegyedénél jártam. Hogy akkor miért fogalmaztam minden szempontból óvatosan, az több dolognak is köszönhető. Egyfelől azért, mert nem akartam ellőni a tényleges tartalmat, másfelől pedig azért, mert a végigjátszás alatt végig felemás érzéseim voltak, így mindenképpen a történet végére szerettem volna érni. Most, hogy ezen is túl vagyok, elvileg egyértelműbb a helyzet, jobban helyén tudom kezelni a remake-et – legalábbis elméletben. Merthogy a gyakorlat azt mutatja, hogy sok összetevő miatt még mindig csak vakarom a fejem.

Osztályharc és a múlt árnyéka

Ahogyan az első élménybeszámolónál is említettem, a történet lényegében a régi, de egy kis összegzés nem árthat, hátha valaki csak most csatlakozik be. A Gaia nevű planétán járunk, ami nevében és élővilágában is hasonlóságot mutat a Földdel, miközben a cselekmény Midgar városára összpontosít, ahol a nagyvállalat Shinra irányít mindent, mialatt kizsákmányolja a bolygó természetes erőforrásait, életfolyamnak nevezett energiáját. Amit a cég nem tud szép szavakkal megoldani, azt elintézi magánhadseregével és az irányítása alatt álló törvénykezéssel, persze igen kevesen mernek ellenkezni a teljhatalommal. Akik mégis így tesznek, azok általánosságban az Avalanche elnevezésű ökoterrorista csoport tagjai – a csapat egy részét pedig egyből, a játék legelején megismerjük, ahogy támadást indítanak a szektorokra osztott város egyik erőműve ellen, ami lényegében a teljes sztori katalizátora.

A hatalom ugyanis innentől kezdve még nagyobb figyelmet szentel az ellenállóknak, akikhez egy volt Shinra-katona is csatlakozik, a zsoldos Cloud, ki egykoron hírnévért indult el a városba, illetve azért, hogy olyan nagy hőssé váljon, mint a legendás Sephiroth (akinek kórus csendül fel a fülében, annak pacsi). Hősünk ugyan kifejezetten a nagy akcióra “szerződött”, azért társai mellett ragad, pláne, hogy Tifa, gyermekkori barátja is az Avalanche támogatója, noha nem mindenben ért egyet a hevesebb természetű kolosszus, Barret ideológiájával. Ahogy azonban a Shinra célkeresztjébe kerülnek, hiába jutnának egyre közelebb céljukhoz, egyre több nehézséggel kell szembenézniük, közellenséggé válva pedig az áhított világmentés is rizikós. Nem beszélve arról, hogy ősi erők mozgolódnak a háttérben, Cloud pedig állandó látomásoktól szenved, amikben az immáron isteni hatalmú Sephiroth terrorizálja, mint a múlt legsötétebb árnyéka. 

Újratöltve

A történet tehát alapvetően egyezik, sőt lényegében a teljes Final Fantasy 7 Remake úgy lett megalkotva, hogy a széria és az 1997-es epizód rajongói elégedetten bólogassanak az ismerős, mégis teljesen újdonságként ható jelenetek láttán. Merthogy a látvány nemcsak feljavított, de teljesen újra lett írva, ezáltal maximálisan mai külcsínt kapunk. A 3D-s külső nézet eleve újítás, nem beszélve arról, hogy ez milyen minőségben lett tálalva, noha visszaemlékezve azért a Square Enix mindig igazán odatette magát, ha átvezetőkről vagy úgy en bloc a külsőségekről volt szó. Játékaik CGI videói minden esetben előremutatónak számítottak, így most sem kell csalódástól tartani – amikor valami kisfilm indul, garantáltan leesik az állunk. A grafika mellett a hang is hasonló felújításon esett át, avagy vannak ismerős dallamok, de a hangszerelés más, ahogy a hangzás is, ezáltal sokkal modernebb, ám a rajongóknak biztosan mosolyt csal az arcára, amikor meghallanak egy-egy jól ismert taktust.

A minőségi felújítás igaz még a harcra is, elvégre a körökre osztott menüből választás a múlté, az átlagos összecsapások valós időben zajlanak, méghozzá egy kellemesen egyszerű és olajozott rendszerben, aminél a kétfajta csapkodás és a védekezés a normál használat része, majd egyetlen gombnyomással elő lehet hívni az extra menüt is. Utóbbiban egy időlassításos effekt társaságában különleges képességeinket használhatjuk, varázslatokat és potikat vethetünk be, továbbá, ha feltöltődött, az ultit is bedobhatjuk vagy idézhetünk. Igen, természetesen az idézés is része a játékmenetnek, és ahogyan megszokhattuk, piszkosul látványos módon nézhetjük az elementál pusztítását. 

Visszatöltve

És akkor nézzük, miért nem vagyok maradéktalanul elégedett. Értem én a ragaszkodást az eredeti játékhoz, ahogy a nosztalgiázást is, de basszus, azért nem lehetett volna kicsit korszerűsíteni a cselekményen és felépítésen, valamint a dialógusokon? Mert amikor az ember ilyen látvánnyal és játékmenettel, sőt ilyen elképesztő hangulattal találkozik, akkor azért várna némi mélységet a feladatoknál és beszélgetéseknél. Ehelyett mit kapunk? Az egyik NPC elhagyott egy kulcsot, amire szükség van a feladat teljesítéséhez – vagyis bocsánat, nem elhagyta: meg kell keresni a területen lévő ládákban, mert nem emlékszik, melyikben hagyta! Érted? Egy kulcsot a mindenfelé heverő ládákban hagyott. Jó, lépjünk túl rajta. 

Mondhatnánk kikacsintásnak is a régi RPG-k irányába, de nem, mert végig minden a legbugyutább, legegyszerűbb módon van előadva, amibe beletartoznak a dialógusok is, ezzel sokszor még a drámaibb jeleneteket is degradálva. De jó, még ezt is elfogadnám a múltidézés oltárán. Az viszont végképp zavaró, amikor a figyelmetlenség és igénytelenség az egyébként elképesztő látványba puszkít bele. Ahogy az első élményeknél írtam, van egy pont, amikor városi panoráma tárul elénk, az égbolton pedig két helikopter matricaként van odaragasztva. Nem jut eszembe jobb szó, élettelenül állnak a levegőben. Majd amikor a sztoriban eljutunk odáig, mozgás közben is láthatjuk őket. De ugyanez igaz sokszor az ellenfelekre is. 

Mert a lények, szörnyek valós időben mozognak a pályákon, így előre láthatjuk őket, de ők csak akkor fedezik fel karakterünket és indulnak meg felé (ezzel együtt válva sebezhetőve), ha a megfelelő pontra lépünk, pedig amúgy négy lépésre vagyunk tőlük, kiverve a szemüket. És bizony ekkor is van, hogy egy-egy repülő ellenfél ledermedve lebeg, mintha csak a bekapcsolásra várna. Hogy ez megjelenés előtti bug vagy inkább "feature", azt most még nem tudom, de nagyon remélem, hogy ezeket a kiábrándító dolgokat hamar javítják. Amin viszont nem lehet: időnként nagyon el van nyújtva minden. Minden. Az aktuális feladat, az átvezető, a harc… Utóbbi legalább nem zavar, mert egy jó csata lehet hosszú, lehet többkörös, lehet benne új mozdulatfázis, így még a játékélmény javára is válik. De amikor teljesen egyforma szinteken és környezetben kell újra és újra bekapcsolni valamit, ide-oda szaladgálva, vagy amikor a teljesen körbehatárolt, szó szerinti csőpályákon kell kilométereket megtenni, esetleg lassan bandukolni, akkor azért kilóg a lóláb. Picit kellett volna feszesebbre vágni az egészet, hogy a ritmus is egységesebb legyen, hogy ne érezzünk komplett jeleneteket időhúzásnak.

Jó, természetesen a Final Fantasy 7 eredeti verziója is határolt volt, ez nem lesz újdonság azoknak, akik játszottak vele. De! Azért egy 1997-es játékról beszélünk, ami teljesen más nézetben működött. Ma már az elvárás is más… szóval meséld már el a modern RPG-khez szokott közönségnek, hogy “mert tiszteletből” mész egy 2 méter széles folyosón 28-30 órán keresztül, legyél éppen a csatornában, egy városban, vagy egy bázison. Nem hiszem el, hogy ha már minden újra lett írva, nem lehetett volna kétszer szélesebbé tenni bizonyos területeket, de minimum kicsit több élettel megtölteni néhányat, hogy ne érezzük magunkat steril és statikus színfalak közé bezárva. És amiért ez a leginkább bántó: még így is elképesztő a játék, még így is brutálisan hangulatos egy csomó pillanata, és csak azért nem lehet a teljes élmény zseniális és iránymutató, mert nem sikerült elszakadni 1997-től, csak és kizárólag a látvány és hangzás terén.

Mindenki várja

De nem ekézem a Final Fantasy 7 Remake-et, mert még azt hiszi valaki, hogy haragszom rá. Ami nem igaz (maximum részben), elvégre a nagyjából 30 óra vele töltött idő sokkal inkább pozitív volt, mintsem csalódás. A végére nagyon beindul, leesett az állam egy-egy jelenettől, a hideg kirázott néhány ismerős dallamtól és helyzettől, illetve volt, hogy könnyek szöktek a szemembe. Imádtam a főbb karaktereit, mindenkinek van egyénisége, aki pedig anno szerelmes volt Tifába, abban jó eséllyel újra fellángol majd az érzelem. De a lazán dobált 10 pontokat nem tudom értelmezni. Már csak azért sem, mert ez még nem a teljes játék, még messze nincs vége a sztorinak. Természetesen megéri egy teljes játék árát, sőt kötelezőnek mondható (egyelőre a PS4-es közönségnek, aztán az exkluzivitás után majd meglátjuk, mi lesz), de a történet egy kis szeletét kaptuk meg, a játék világa csak most nyílik ki. 

Persze, a Final Fantasy 7 Remake sok szempontból egy nagyon minőségi akció-RPG, amivel rengeteg időt el lehet ütni, majd nehezebb fokozatban is neki lehet állni, illetve az első végigjátszás után pótólhatók a kimaradt mellékküldetések is. De nem tudok elmenni azon érzésem mellett, hogy a fejlesztők túl nagy fába vágták a fejszéjüket, mikor totális felújításban gondolkoztak. Ezért a felszabdalt játék, ezért a sok csúszás, illetve ezért vannak az általam nehezményezett összetevők. Egyfelől nagyon szeretem, nagyon élveztem, másfelől pont azért zavarnak a szembetűnő hibái, mert még sokkal nagyobb is lehetett volna, sokkal iránymutatóbb a múltban elvesző bohóckodás helyett. De lehet, a többség nem így érez majd. Az idő dönt, én maximum a gondolataimat osztom meg.