Három év telt el azóta, hogy Cocoon és elkényelmesedett népe a pusztulás szélére sodródott. Mivel a mindenható fal'Cie-kra már nem számíthattak, az emberek egy része leköltözött Pulse-ra, hogy újjáépítsék civilizációjukat, ezúttal emberi technológiára alapozva. Egy ilyen újonnan létesült tengerparti kolónián éldegél Serah is, Lightning húga, aki képtelen feldolgozni nővére elvesztését. Bár ő tisztán emlékszik rá, hogy Lightning velük volt az utolsó, Orphan-nal vívott harc után is, mindenki más azt állítja, hogy sosem tért vissza közéjük, sőt, valószínűleg beszorult a Cocoont az égen tartó kristályoszlopba. Serah lassan kezd beletörődni, hogy minden bizonnyal csak álmodott, egyszerre azonban minden a feje tetejére áll és feltűnik egy furcsa srác, Noel, aki azt mondja, hogy a távoli jövőből érkezett, sőt, maga Lightning küldte el Serahért. Vajon elképzelhető, hogy a soha meg nem alkuvó harcos még életben van, vagy Noel csak egy ügyes szélhámos? Nos, a válasz a játékból derül ki, melynek története ezúttal nem csak térben, de időben is kiteljesedik.

Kristálymesék

A Final Fantasy XIII alaposan megosztotta a rajongókat és a sajtót egyaránt, így nem csoda, hogy a Square a gyors ütemben készülő folytatásra minden felrótt hibát igyekezett kijavítani. A most megjelent második rész így mindkét tábort kielégíti, igaz, ennek ára van, amit úgy hívnak, eredetiség. A sztori az időutazás miatt sokkal kuszább lett, és ezt az érdekes karakterek hiánya sem feledtetik. Az első rész olyan (JRPG-khez mérten) kimagasló szereplői után, mint Sazh vagy Hope, kapunk egy naivát és egy viszonylag szimpatikus, de sajnos nagyon sablonos fiút. Mivel pedig a partit most kizárólag ez a két állandó karakter alkotja, arra sem lehet számítani, hogy a későbbiekben esetleg csatlakozik hozzánk pár érdekesebb arc. Még szerencse, hogy a harcrendszert így is sikerült változatossá tenni. Bár a gyökerek maradtak ugyanazok, amiket a XIII-ban már megismertünk, újdonság, hogy paradigmaváltáskor nem áll le a harc, és hogy eztán szörnyeket is tudunk idézni magunk mellé. A lények a korábban legyőzött mobok közül kerülnek ki és teljes értékű csapattagként funkcionálnak. Saját fejlődési fájuk és paradigmastátuszuk van, egyszerre pedig három különböző szörnyet rendelhetünk az eltérő paradigmákhoz. Ráadás ezúttal az összes szerepkört feloldhatjuk a Crystariumban még az előtt, hogy végigjátszanánk a játékot, így Serah és Noel már az első perctől teljesen személyre szabhatóak. A felsorolt újdonságoknak hála a Final Fantasy XIII-2 harcrendszere gyorsabb és átláthatóbb lett, így konstatálhatjuk, hogy a gyenge sztorit legalább minőségi küzdelmekkel kompenzálták a fejlesztők.

Szabadvilág

A Final Fantasy XIII legnagyobb problémája a lineáris játékmenet volt, így sokan végig sem játszották a túlságosan hosszúra nyújtott kaland miatt. A folytatásban ezen is igyekeztek változtatni a fejlesztők, igaz, kicsit másképp, mint elsőre gondolnánk. Noel és Serah Pulse és Cocoon különböző idősíkjai között ugrál, melyek eltérő méretű pályákként funkcionálnak. Sok-sok idősík van több korból, ám mindegyikre vissza lehet látogatni, hogy mellékküldetéseket oldjunk meg rajtuk, vagy farmoljunk egy kicsit. Ezzel a csavarral a fejlesztők két legyet ütöttek egy csapásra. Először is változatossá tették a környezetet, hisz minden egyes év más, minta többi. Másodszor pedig elérték, hogy a viszonylag kis területek megjelenítésére optimalizált motorral is sok különböző helyszín tűnjön föl a játékban, melyek a szabadság illúzióját keltik. Visszatértek a városok is, igaz, még mindig korlátozott lehetőségekkel. Kapunk minijátékokat, mint a kaszinó vagy a chocobo ring, tisztelegve a zseniális Final Fantasy VII előtt. Ami pedig az újrajátszási értéket illeti, a történetnek kilencféle befejezése van, melyek a játékban hozott döntéseink függvényében alakulnak. Kár, hogy egyik unalmasabb, mint a másik.

Lightning büszke lenne?

Az FF sorozat hiába híres minőségi tálalásáról, e ponton csorbát szenved a XIII-2. A grafika szinte semmit sem fejlődött az előző rész óta, ami ugyan két éve szépnek számított, mára azért rendesen megkopott. A legszomorúbb viszont kétségkívül az átvezető CGI videók minőségének romlása. A XIII-ban látott, elképesztően részletes átvezetők után kapunk néhány sivár, gyenge filmet, amik még így sem csúnyák, de érezni rajtuk, hogy nem jutott elég idő a csiszolásukra. Öröm az ürömben, hogy a zene tökéletes, így a hangulaton nem rombol a közepes látványvilág. A Final Fantasy XIII-2 tehát, bár nem hibátlan játék, megfelelő folytatás, amit mind az előző rész kedvelőinek, mind utálóinak bátran ajánlunk. De csakis akkor, ha azzal már végeztek, mert a sztori követhetetlen az előzmények ismerete