A Mario Kart-sorozat azon konzolos ősidők maradványa, amikor még nem volt ciki minden franchise-nak saját gokartos mellékágat adni, sőt, volt idő, mikor az elképzelés, hogy kedvenc karaktereinket cuki kis járgányokba ültetve versenyeztessük, eredetinek és forradalminak hatott. Az eltelt 22 esztendő persze számtalan hasonló alkotást termelt ki, mi több, a „karting-játék”, mint műfaj is megvetette a lábát az iparban, és nem telik el úgy esztendő, hogy valamelyik, főleg gyerekeknek eladható ugrabugra széria ne jelentkezne egy kicsi kocsis marhulással. Persze egyik klón megjelenése sem akkora esemény, mint amikor a videojátékok bajszos hercege, Mario visszapattan a piros gokart volánja mögé. Mert tegye ezt akár a nyolcadik alkalommal is, biztosra vehető, hogy a Nintendo szakértelme valahogy maga mögé utasítja a konkurenseket. Az pedig szinte mindegy, hogy a kultikus sorozat eközben alig fejlődik valamit.
Gombázzunk be!
Aki esetleg barlangban élt eddig, és fogalma sincs, hogy mi fán terem a Mario Kart, az képzeljen maga elé egy olyan gokartversenyt, ahol a tradicionális körözésen túl a többi pilóta sportszerűtlen megszívatása a legfőbb cél. Bizony, itt nem kell attól félni, hogy leszúrnak a pályabírók, ha szétzúzzuk a másik verdáját! Épp ellenkezőleg: minél jobban kitolunk a többi versenyzővel, annál jobban tisztelnek majd a haverok és családtagok – de vigyázat, ezt a tiszteletet izzó gyűlölet fűti majd, a Mario Kartnál ugyanis nincs jobb katalizátora a kapcsolatokat tönkretenni képes veszekedéseknek. Ki tudja miért, de életünk párja, édesanyánk, tesóink és cimboráink valamiért nem szeretik, ha az utolsó körben lökjük ki az általuk irányított karaktert, méghozzá egy, a futam kellős közepén elsüthető power-uppal. A Mario Kartban a pályákon megannyi kis kérdőjeles doboz található, amiken áthajtva véletlenszerű jutalmak kerülnek a kezünkbe. Ezek sokszor fegyverként működnek, mint például a hírhedt, pályaszélről visszapattanni képes teknőspáncél, vagy a Mario Kart 8 újdonságaként bemutatkozó bumeráng. Máskor viszont akár a sebességünket vagy ellenállásunkat is felturbózhatjuk velük, mély taktikai vénával gazdagítva a látszólag könnyed gokartozást. És ha ehhez még hozzávesszük a levágásokkal, boostokkal és csapdákkal teli pályákat, egy roppantmód összetett recept rajzolódik ki lelki szemeink előtt, telis-tele cuki Nintendo-karakterekkel és a Marióéktól megszokott, bárgyú humorral.
22 éve a sütőben
A felvázolt játékmenet különlegessége, hogy az első Mario Kart óta jórészt alig változott valamit. Sőt, akár azt is mondhatjuk, hogy a koncepció alapjai teljesen ugyanolyanok, mint 22 éve, és egyedül a fejlettebb hardverkörnyezet miatt hajlamos megújulni a sorozat. Annak azonban, hogy a virtuális gokartozás beragadt az időben, nem a Nintendo lustasága az oka, hanem az a furcsa igazság, miszerint az ötlet még ma is tökéletesen működik. A Mario Kart 8 erre a legjobb bizonyíték, hisz az újdonságokat cumisüveggel adagoló alkotás annak ellenére alkotja egy igazi, 8-as számot bőszen kiérdemlő folytatás képét, hogy végig nagyon óvatosan lavíroz a műfaj neves elődei által felállított bóják között. A már említett szívatás például még mindig nagyon fontos eleme az összképnek, és legalább olyan gonoszul vidám érzés a hátunk mögé hajítani egy banánhéjat, vagy szimplán csak kilökni egy konkurenst a pályáról, mint a korábbi Mario Kartok esetében.
A játékra ösztönző jutalmazás viszont a sorozatos vereség ellenében sem marad el. Mi több, a nyolc Grand Prix összes pályája akár 3-4 óra versenyzéssel megnyitható, és a 30 választható karakter, valamint az alkatrészenként összeszerelhető járgányok repertoárja is gyorsan kiteljesedik. Utóbbiak között van minden, a motoroktól kezdve a klasszikus gokartokon át egészen a bizarr játékautókig, a volánjuk mögé ültethető szereplők száma pedig roppant impozáns. Rajongóként külön öröm olyan karaktereket látni egy Mario Kartban, mint a koopalingek, Metal Mario vagy a Baby-sorozat hősei. És akkor a pályafelhozatalról még nem is beszéltünk: 16 új és ugyanennyi klasszikus, azaz a korábbi részekben már szerepelt, de jócskán felújított helyszín kapott helyet a nyolcadik epizódban, és a legnagyobb újdonság az antigravitációs szakaszok megjelenése. Időről időre ugyanis áthajtunk pár furcsa, kéken izzó sávon, amik kifordítják helyükről a járművek kerekeit, teret engedve a beépített hajtóműveknek. Bár a talajon mindez csak minimális kihatással van az irányíthatóságra, időnként a falakra is felhajthatunk a módosult gokartokkal, elérve pár igencsak rizikós, de kellő gyakorlással hatalmas előnnyé kovácsolható mellékutat. A pályák a számtalan elágazás miatt kifejezetten izgalmasak, e mellé látványosak, hosszúak és változatosak is. Gokartozunk Egyiptomban, Wario kastélyában, a Delfino Plaza környéki strandon, sőt, még egy forgalmas autópályán is megfordulunk a kis járgányokkal – képzelhetitek, milyen szürreális látványt nyújt a sok realistán ábrázolt személyautó, busz, kamion és taxi között szlalomozó, bolondos mezőny.
Második hely
Az alapkoncepció tehát most is megállja a helyét. Van azonban egy bökkenő: a játék az első óra után mindent megmutat magából, ráadásul a három nehézségi szintet jelentő sebességfokozatokhoz is gyorsan hozzászokhatunk. Ezek után már nem marad más, csak a multiplayer. Amivel persze komolyabb baj nincs, hisz az egész játékot az egymás elleni versenyzés miatt tervezték, de ez a dolog is csak addig működik, amíg ketten vagy négyen osztott képernyőn játszunk. Abban a pillanatban, amikor kimerészkedünk az internetre, a Nintendo 21. századi mértékkel elfogadhatatlan hozzá nem értése éreztetni kezdi hatásait. Például bár versenyezhetünk ismeretlen játékosokkal is, kommunikálni csak barátokat tömörítő események során tudunk egymással. A haverokat viszont „csak úgy” nem hívhatjuk meg a játékba, hanem külön kell nekik szólni, mondjuk telefonon, hogy hé, gyertek játszani, és csörögjetek vissza, ha online vagytok, mert a játék nem adja a tudtunkra, hogy ki jelentkezett be éppen. Mindez tíz éve rendben lett volna még, de 2014-ben kifejezetten kínos.
Csakúgy, mint a tálalás: a menük már Nintendo 64-en is csúnyának tűnnének, de az elméletileg kurrens generációba tartozó Wii U-n egyenesen ocsmányak. A grafika meg… nos, visszajátszásokon egész jól néznek ki az autók és a karakterek, de miközben versenyzünk, minden sterilnek és ridegnek hat, és sem a poligonszám, sem a textúrák minősége nem ér fel a kor elvárásaihoz. Kárpótlásul viszont a Mario Kart 8 60 fps-sel hasít akár kétfelé osztott képernyőn is, csak négy játékosnál csökken 30-ra a sebesség, de ez végső soron érthető. A játékban található egyedüli funkció, ami tényleg 2014-re termett, a visszajátszások feltöltési lehetősége a YouTube-ra. A videókat a beépített szerkesztőnek hála akár lassíthatjuk, gyorsíthatjuk, kedvünk szerint alakíthatjuk, a többi Mario Kart 8-at zúzó rajongó pedig nemcsak a YouTube-on, de a Mario Kart TV nevű beépített közvetítőrendszeren át is megcsodálhatja tehetségünket.
Kié lesz az Arany Vécépumpa-díj?
A Mario Kart 8 játékmenete tehát a klasszikus játékérában gyökerezik, a modern kornak pedig, bár jórészt megfelel a program, nem nyújt eleget ahhoz, hogy jogosnak érezzük az érte elkért 12.990 forintot. Lássuk be: 2014-ben a karting-játékok által kínált élmény az olyan megaprodukciók nyújtotta másodlagos minijátékok halmazába csúszik, mint a GTA 5 vagy a Watch Dogs. Nyilván ettől még a Mario Kart 8 egy remek játék, de ha a Nintendo jövőre is ugyanezt adja ki, csak mondjuk Mario Kart 9 cím alatt, fel fog vetülni a kérdés, hogy mégis mire fel.
