2007 lévén, minimális szellemi output birtokában is kiokoskodható, hogy itt bizony egy újabb ilyesfajta toldalékról lesz szó… Szándékosan nem használom a hősidőket idéző „küldetéslemez” anakronizmust, tekintettel arra, hogy a már nevének méretével (a külön állatfajtát képviselő kettőspontról és a kötőjelről nem is szólva!) is tiszteltetet parancsoló „Medieval II: Total War – Kingdoms” eléggé egyedülálló módon mindjárt két DVD-nyi (!) tartalommal köszön be. 

Nos, szükség is van a két diszkréten irizáló korongra, tudniillik a Kingdoms a szokásostól eltérően nem egy, hanem négy új kampányt tartalmaz. Habár méreteiket tekintve ezek nem összemérhetők az eredeti játékban szereplő, egész Európára kiterjedő hadjárattal, a kvantitás terén meglévő hátrányaikat kvalitással pótolják, vagyis – divatosan szólva – „fókuszáltabb élményt” jelentenek. Azonban így is 13 új frakció, több tucat új épülettípus és persze száznál is több egység (köztük olyan kuriózumokkal, mint a bizánci „lángszórósok”, a Templomosok és Ispotályosok legelitebb alakulatai, vagy éppen a novgorodi druzsina harcosai) vár felfedezésre. 

Az Újvilágtól a Szentföldig

Egy hasonló jellegű stratégiai szimulációnál mindig felmerül a kérdés, hogy az alkotók történelmileg hiteles, vagy pedig kiegyensúlyozott játékot akartak-e készíteni? A TW sorozat esetében mostanáig egyértelmű volt a tendencia, miszerint a derék angolok a makacs tényekkel való küzdelem helyett inkább az élvezeti faktor felkalibrálásába ölik energiáikat, a finomítást pedig nagyvonalúan meghagyják a felettébb népes (és nem kevésbé lelkes) modder közösség privilégiumának. Így fordulhatott elő az a különös eset, hogy habár annak idején nem kevés örömet találtam pl. a Rome: Total Warban is, az igazi eksztázist mégis a maximális hűségre törekvő (és egészen döbbenetes mennyiségű háttérmunkával megtámogatott) Total Realism mod okozta. 

Erre a kis kitérőre azért volt szükség, mert a sorban első „Amerikák” kampány egyből meg is töri a tradíciót, vagyis egy szélsőségesen kiegyensúlyozatlan helyzetet vázol fel, maroknyi, ám jól felfegyverzett és elszánt spanyollal, valamint óriási túlerőben lévő, ám technológiailag fejletlen, és ráadásul széthúzó indián törzsekkel. Érdekes módon a dolog mégis működik, sőt pontosan a felborult erőviszonyok miatt igazán élvezetes: ahogy a konkvisztádorok aranyra éhesen egyre beljebb és beljebb nyomulnak a Mondus Novus mélyébe, a visszavonulás esélye nélkül… nos, az már-már vérfagyasztóan izgalmas bír lenni a kellően elborult rajongóknak. 

A négyből kettő hadjárat mindazonáltal továbbra is az Öreg Kontinens vérzivataros múltjába vezet el minket. A sorban következő „Britannia” a Csatorna túlsó partján lévő – egyeseknek ki tudja, miért olyan fontos – szigetekért folytatott harcot jeleníti meg, írekkel, skótokkal, walesiekkel, angolokkal és a csak látszólag outsider norvégokkal. Az időpontválasztás és a finoman szólva is kissé sietősen felfestett háttér amúgy jókora önkényességről árulkodik: 1258, lázongó angolszász parasztsággal és prédára éhes északiakkal. Valójában Anglia ekkor már csaknem kétszáz éve a normannok uralma alatt állt (vagyis a legnagyobb jó szándékkal sem ábrázolható egy frissen pacifikált tartománynak), ráadásul az itt még nagyon eleven viking veszély is rég elmúlt már. A balansz ezzel szemben jól érzékelhetően visszatért, vagyis mindent összevetve többé-kevésbé azonos súlycsoportba tartozó felek küzdenek egymással – ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük az angolok kétségkívül meglévő katonai fölényét, amelyet azonban jól ellensúlyoz hátországuk bizonytalansága. 

A Teuton Lovagrend tündöklését és bukását mostanáig meglehetősen mostoha témaként kezelték a stratégiai játékok fejlesztői, én legalábbis – húszegynéhány éves tapasztalatom ellenére – hiába vizsgáltam át neuronok miriádjaiból összedrótozott memóriasilóim csaknem végtelen sorát az ügy érdekében. Egyszóval a komputerek képernyőjén igazi premiernek számít a környező pogányokat szolgasorba dönteni igyekvő német lovagok, a balszerencséjükre éppen eme célcsoportba tartozó litvánok, valamint a legkevésbé sem pogány, de az Urat nem a teutonok szájíze szerint dicsérő (ráadásul tűrhetetlenül független, és a kereskedelem révén gyorsan gyarapodó), ortodox novgorodiak harca. Aki tehát mindig is vágyott arra, hogy virtuális Alkeszander Nyevszkijként tanítsa móresre az elbizakodott lovagokat, vagy éppen ellenkezőleg, Isten hű katonájaként, a Nagymester kegyetlen szerepében tetszelegve hányja kardélre a szlávok tömegeit, az most végre megtalálhatja a számítását. 

Végezetül a jelen felsorolásban utolsónak maradt, de minőségét tekintve inkább az élre kívánkozó „Keresztes hadjáratok” ismét elkalandozik Európától, és egyenesen a Szentföldre repít minket. Annak is mindjárt talán legizgalmasabb évszázadába, amikor is a „frankok” által alapított Jeruzsálemi Királyság és Antochaiai Principátus a túlélésért harcol a törökök és egyiptomiak ellenében. A mérleg nyelvének (vagy talán kívánatos prédának?) pedig ott vannak a kétszínű, saját pecsenyéjüket olthatatlan görögtűzön sütögető bizánciak. Fővárosuk, Konstantinápoly az egész ismert világ leggazdagabb városa, és ezt éppen olyan jól tudják a Nyugatról jött, a keresztet frissiben felvett királyok, mint a távoli mongol sztyeppékről a vihar szárnyán érkező, egyszerre istentelen és embertelen nomádok. Hogy végül a lovagok, vagy a mamelukok lándzsáin nyugszik-e majd a Mennyei Királyság, vagy pedig nem várt fordulatot vesz a történelem menete, csak tengernyi kiontott vér árán tudható meg. 

Keservek és sirámok

Mint látható, az új kampányok számtalan, korábban nem látott lehetőséggel kecsegtetnek, azonban ha abban reménykedünk, hogy maga a játék is megújult, akkor menthetetlenül csalódni fogunk. A stratégiai szint továbbra sem éppen egy Civ4, de legalább kellőképpen nehézkes. A taktikai csaták továbbra is hihetetlenül látványosak és könnyen vezérelhetők, azonban ugyanúgy nélkülözik a harctéri realitást, mint korábban. Persze továbbra sem a perfekcionizmusával tüntet az igényesebb rajongók által eddig is sokat kritizált AI sem: a hadjáratok során még mindig képtelen igazán nyerő formulát találni az emberi játékos ellen, legyen az akár csak mérsékelten tapasztalt is. A gépi unintelligencia sajnos tovább súlyosbodik az ütközetek alatt: ezúton tanácsolom, hogy aki nem ellensége önmagának, az ne nagyon bízzon semmit a komputer megszemélyesítette generálisokra, mert csakhamar azt lesz kénytelen látni, hogy a súlyos aranyakon felállított elitcsapatai a választható legcélszerűtlenebb formációban indulnak lemészároltatni magukat. Mindez persze fordítva is igaz, hiszen az AI-nak legtöbbször még többszörös túlerő birtokában is megoldhatatlan kihívást jelent egy gyorsan manőverező, a csata eseményire adaptívan reagáló – vagy éppen ellenkezőleg statikus defenzívába húzódó – humán ellen sárba tiprása.    

Stílusos kegyetlenség

Audiovizuális szempontból lehengerlően professzionális kivitelezés, korábban egyetlen kiegészítőben sem látott mennyiségű tartalom, viszont csak minimális innováció, és visszaköszönő régi hibák Ismerős? Végül is erről szólnak a hivatalos kiegészítők. Vagy nem? Elegendő lenne alig két évet visszamenni az időben, és a Kingdomsot habozás nélkül 90 százalék körülire értékelem. Időközben azonban történt egy s más: ha nem is jelent meg olyan alkotás, amely a Total War képzeletbeli trónját akárcsak megingatta volna (a spanyol Pyro nem igazán átütőerejű próbálkozását az Imperial Gloryval szerintem mindenki gyorsan elfelejtette), a modder társadalom kedvenc sorozatunk esetében is bebizonyította, hogy a történelmi hűség és a játékegyensúly igenis járhat kéz a kézben, sőt eközben az innovációkról sem kell lemondanunk. Itt ebből a három mágikus komponensből – legalábbis egyszerre – csak egy van jelen, így a Creative Assembly legújabb próbálkozása a legnagyobb jóindulat mellett is csak erős négyest érdemel.