Bár idehaza az ezredfordulóra már bőven leáldozóban volt a játéktermek kultúrája, szerintem még akad az olvasóink között olyan kiváló évjárat, aki arcade gépen játszott a Crazy Taxival. Az első felvonásban egyetlen, San Francisco ihlette városban száguldozhatunk kedvünkre, vagyis inkább ameddig az idő engedi – közben persze nem árt, ha fuvarokat is teljesítünk. A Sega gondozásában megjelent játék folytatásai és átiratai a legváltozatosabb eszközökön jelentek meg: Dreamcast, Xbox, PSP és GameBoy Advance, no és persze a PC sem maradhatott ki. Újabban viszont csak mobileszközökön üdvözölhettük az ősre legfeljebb csak névben hasonlító játékokat, így éppen ideje volt, hogy valaki felélessze az eredeti játékélményt.
Mérföldes magasságban
Ez a valaki pedig Cassius John-Adams, aki egyszemélyes fejlesztőcsapatként tért vissza az eredeti Crazy Taxi receptjéhez (talán még a Space Taxi is befigyelt), és feltehetően a kelleténél eggyel többször láthatta az Ötödik Elem című, örökérvényű Luc Besson-filmet (ami saját bevallása szerint öt alkalom volt a premier után és még ki tudja mennyi a későbbiekben). E kettő alkotás, egy film és egy arcade gép házasságából született meg az ötlet és a recept, ami az elmúlt, vészterhes időkben érett megvalósult játékká. Ez lett a Mile High Taxi, amely nem véletlenül kapta a címét, hiszen mondhatni, egészen új magasságokba emeli a Crazy Taxi játékélményét – egészen pontosan 600 emeletnyi magasságba. Ami számításaim szerint, és a Pesten megszokott 3,3 méteres belmagassággal számolva 1980 méter, ami bő száz emelettel több, mint egyetlen mérföld 1609 métere. Még akkor is, ha a szintek között 20 centis falvastagságot is hozzászámolom.
Na, de félretéve a teljesen irreleváns matekórát, ami egyébként semmit sem változtat magán a játékon, szorítkozzunk a lényegre. Annak, aki ismeri az alapokat, sok újra nem kell számítania. A játék elején választunk egy szimpatikus sofőrt, vagy ha az a lényeg, akkor a hozzá tartozó roppant menő járgány alapján döntünk, igazából édesmindegy, mert közöttük lényegi különbség nincsen, minden eltérés csupán esztétikai. Igény szerint oktatómódot is indíthatunk, vagy a három lehetséges játékmód közül választva nekilátunk várhatóan igen rövid taxis pályafutásunknak. Rövid, mivel az idő eleve szűkös, és rövid, mert a főnök a végén mindenképpen kirúg minket, persze csak a következő nekifutásig.
Ez nem a Gemini Crockets
A játékmenet, mint említettem, változatlan az arcade-korszakhoz képest: utasokat veszünk fel és szállítmányozunk a célállomásukra, egy sikeres fuvarért annak távolsága és a ráfordított idő arányában kapunk pénzt, esetleges extra gyorsítást, és ami még fontosabb: további értékes másodperceket. Újra és újra, elviekben ad infinitum – csakhogy a feladat korántsem egyszerű, emberi gyarlóságunkban garantáltan időt vesztünk az akadályok lezúzásával, a rosszul bevett kanyarokkal, vagy a térbeli tájékozódással. Merthogy nem véletlenül repül a tragacs, jogosítványunk a 600. és 650. emeletek közötti térre korlátozódik a titáni magasságokba törő városrészben, és ebben a tágas, néha mégis szűkösnek tűnő térben kell lebonyolítanunk az összes fuvart.
A gravitáció fogságából történő szabadulás pedig újabb kihívásokat rejt magában. Az első pár nekifutás során például nagyon sokat fogunk tolatni, egyhelyben fel-le lebegni, és átkozni a légitaxi manőverező képességét, illetve annak hiányát. Személy szerint nagyobb mozgékonyságra számítottam egy hiper-szuper, jövőbeli repülő autótól, de kis gyakorlással meg lehet szokni az irányítást, rá lehet érezni a magasságra, és már azelőtt jó emeleten közlekedni, mielőtt odaérnénk. A játék kifejezetten gyors, pörgős, az elénk táruló megaváros egy szelete egészen pofásan fest, bár kicsit sűrűbb forgalmat is elviselne, hogy légiutaink során ne csak a táblák és házfalak képezzenek lényegi akadályt.
Korben, szívem, mi volt ez?
Kisebb nyűgjeimet leszámítva egy teljesen korrekt kis játék a Mile High Taxi, egy magányos fejlesztő szerelemprojektjeként pedig kiemelkedő teljesítmény. Ezzel ugyan nem kendőzhetünk el mindent, mert maga a játék csak két játékmóddal nyújt többet egy arcade gépnél, és a pontok kergetésénél több újrajátszhatósági faktorral nem rendelkezik (egy leaderboard sokat dobna ezen az aspektuson), de szerencsére az ára is ehhez mérten alakul. Személy szerint kellemes kis múltidézés volt, és aki szereti a játék múzsáit, ezt is díjazni fogja.
