Több mint aktuális játék formájában is átélni a Mars terraformálását, hiszen az újult erővel megindult űrkutatás okán lassan dugó alakul ki a Föld és az űr között kis túlzással folyamatosan ingázó SpaceX rakétáknak hála. Az biztos, hogy a téma nem idegen, főleg nem a városépítős játékok műfajában, hiszen alig két év telt el azóta, hogy a Paradox a vörös bolygóra invitált a Surviving Mars képében, azonban a Per Aspera a sci-fi helyett inkább a tudomány oldaláról igyekszik feldolgozni a témát.
Tudományos invázió
Ezúttal azonban nem istenként vagy mindenható emberként, hanem egy mesterséges intelligenciát, AMI-t irányítva kell mindent megtenni azért, hogy a naprendszerünk talán legismertebb bolygója – a Föld után, persze – idővel ne csupán automatizált gépeknek adjon otthont, de annak az emberiségnek is, melynek túl sok elvárása van… úgymint az oxigén, a nyomás, vagy a fagypont feletti hőmérséklet. Ezekből a történet elején a Mars ugyanis pontosan annyival rendelkezik, mint a valóságban. Merthogy a Per Aspera alapvetően egy történet-vezérelt játék, egy olyan, nem is annyira fiktív jövőben, melyben az emberiség számtalan kísérletet tett már arra, hogy előkészítse a Mars meghódítását, ám a felszínt valósággal ellepő dróntetemek, hátrahagyott épületromok és egyéb űrtechnológiák is annak bizonyítékai, hogy eddig ez nem sikerült. A szabad világ most viszont egy újabb kísérletet tesz arra, hogy most már az emberek is megvessék a bolygón a lábukat.
Ennek megfelelően a Per Aspera nem is nevezhető hagyományos városépítős játéknak, hiszen itt szó szerint egy egész bolygót kell benépesíteni. Persze ez kezdetben kicsiben kezdődik, hiszen csak egy leszállóegységet kapunk, valamint egy kopár, teljesen néptelen vidéket, amit a siker érdekében kell kiaknázni. Tulajdonképpen szó szerint, elvégre a legfontosabb feladat itt is az, hogy nyersanyagot szerezzünk, hiszen minden abból készül – és a Per Aspera ebből a szempontból a megszokottól eltérően működik. Például nincsenek munkások, az összes épület alapvetően automatizált, azonban csak és kizárólag a termelést/gyártást tekintve.
Ahhoz azonban, hogy ez a készlet ne helyben halmozódjon fel, hanem egyrészt eljusson a központi raktárba, másrészt azon gyárakba, melyek hasznosítani is tudják, már munkásra van szükség. Ez minden esetben egy automatizált robot, sőt kezdetben szó szerint egy: a szerencsétlen folyamatosan ingázik az épületek között, ezt ide, azt oda cipelve. Értelemszerűen ez nem éppen gyors megoldás, és ez a Per Aspera egészéről is elmondható – minden iszonyatosan lassan történik, így a 8x-os időgyorsítást ajánlott alapsebességként kezelni. Ahhoz, hogy ez hosszabb távon se jelentsen problémát, muszáj kitapasztalni, hogy mi az épületek optimális elrendezése, mi az, ami lerövidítheti a munkások ingázását, és ez még akkor is igaz marad, mikor később elérhetővé válnak a jobb utak és az egyéb fejlesztések.
Marslakók
Mert fejleszteni folyamatosan kell, ahhoz viszont már emberekre lesz szükség, lévén, a kutatást csak ők képesek elvégezni. Mielőtt azonban megvethetnék a lábukat a bolygón, fel kell építeni egy komplett gazdaságot, amely kiszolgálja az igényeiket (alapvetően ételre és vízre van szükségük). Ez sem gyorsan, sem könnyen nem megy, főleg kezdetben: a Per Aspera kampányának eleje jelenlegi formájában nem éppen a legjobb, például azért, mert ha a legelején nem a megfelelő sorrendben épülnek fel az épületek, elég könnyen ki lehet futni a nyersanyagból, a letisztult és tetszetős kezelőfelület pedig nem jelzi egyértelműen, ha ilyen probléma van. Egy-két próbálkozással szerencsére bele lehet rázódni, és a történet is terel valamelyest – a történet, ami önmagában is érdekes és lebilincselő, de igazából az olyan szinkronszínészek koronázzák meg, mint Troy Baker vagy Phil LaMarr. A kezdetben teljesen tudományhű, filozófiai kérdéseket is feszegető szál rövid időn belül eltolódik a sci-fi felé, idővel ugyanis kénytelenek leszünk gondoskodni a bázis, a városok védelméről, miután előbb egy rendszerhiba, aztán egy közvetlen konfrontáció is bekövetkezik... valakikkel. Vagy valamivel.
A központi cél ennek árnyékában azonban nem változik, a Mars terraformálása pedig itt is extrémen élvezetes, sőt talán a legjobb, ami hasonló témájú játékban valaha is szerepelt (ha a társasokat nem számítjuk ide). Ez elsősorban a döntés szabadságának köszönhető, ugyanis mind a három fő feladat – a hőfok, a nyomás és az oxigénszint növelése – teljesítéséhez többféleképpen is nekiláthatunk. Ha akarjuk, nukleáris tölteteket használhatunk a jégsapkák széttúrásához; ehelyett bevethetünk űrbéli naptükröket is, szó szerint felolvasztva őket; de az sem egy megvetendő megoldás, ha CO2-ben gazdag meteorokat hajítunk a bolygóra. Mindegyik létező, használható opció, és mindegyik egy teljesen más irányba visz el – a Per Aspera történetének ugyanis több befejezése is van, ezzel is az újrajátszásra sarkallva.
Na meg persze a kötelező, elkerülhetetlen sandbox móddal, melyben történet nélkül járhatjuk végig ugyanazt a szamárlétrát, mint a kampányban. Elsőre ez semmiképp sem ajánlott, mivel itt nincs semmiféle útmutatás, ezért nem is lehet rögtön kitalálni, hogyan és miként is kell boldogulni a Per Asperában. Mert ahogy a későbbi telepeseknek, úgy a játékosnek is meg kell küzdenie a túlélésért – hol a Mars elemeivel, hol pedig a Per Aspera még csiszolatlan részeivel!
