A Postal talán az egyetlen olyan játéksorozat, amelyet lehet imádni, lehet utálni, de nem lehet véleményformálás nélkül megkerülni, köszönhetően polgárpukkasztó stílusának és húsbavágó, nyers brutalitásának. A sorozat darabjai ugyanis egyáltalán nem korlátozzák a vérre vágyó játékosokat, így ha úgy tartja kedvünk, minden retorzió nélkül agyonlőhetjük, felgyújthatjuk, vagy épp levizelhetjük a látóterünkbe kerülő kisvárosnyi (zömében fegyvertelen) embert. Bár a tömegmészárlás az izometrikus nyitórésznél még követelmény volt, az FPS-nézetben operáló folytatás inkább a GTA-szerű fekete humorra és a kifacsart társadalomkritikára helyezte a hangsúlyt – személy szerint nekem éppen eme politikai korrektségtől mentes szókimondás, valamint a szabadon bejárható város miatt tetszett a Postal 2, annak ellenére, hogy hibáktól és gusztustalan elemektől közel sem volt mentes. Nos, a TPS-nézetre váltó harmadik etappal kapcsolatban jó hír, hogy az RWS (vagyis a munka javát végző moszkvai Trashmasters) megtartotta eme szatirikus vonalat – csak közben majdnem minden mást sikerült elrontania, ami az előző részt értékelhetővé tette. 

Átutazóban

A játék közvetlenül az előző rész végén veszi fel a fonalat, mikor annak színhelye, a paradicsominak közel sem mondható Paradise városa egy (javarészt a mi számlánkra írható) zombi- és atomtámadás után hamar „befektetésre nem ajánlott” besorolást nyer, Postal Dude névre hallgató hősünk így nem rest továbbállni a kráterré vált kisvárosból. Az utazás viszont nem tart sokáig, a következő városba érve ugyanis verdánkból kifogy a nafta, a gazdasági válság miatt pedig a benzinár az egekig szökik – nincs hát más választásunk, mint melót keresni, és elegendő lét összeszedni ahhoz, hogy elhúzzunk a csábító karrierlehetőségekben nem igazán dúskáló Catharsisból. 

Helyzetünk így gyanúsan hasonlít a Postal 2-ben megismertekre: minden pálya elején adott egy banális feladat (a szexshopban pl. „használt” papírzsepiket porszívózunk), amit hamar egy erősen túlszemcsézett átvezető szakít meg, bemutatva azon NPC-csapatot, akiken a pálya hátralévő részében tömegoszlatást kell gyakorolnunk. Választék pedig van bőven: szexboltot ostromló Sarah Palin-hasonmások, fegyveres környezetvédők, HIV-pozitív cicákat sushi-alapanyagnak használó mexikói szakácsok, Uwe Boll (!), meleg Segway-motorosbanda (!!),  illetve az al-Káida akasztja össze velünk a bajuszt a jóindulatúan is csak elborultnak aposztrofálható sztori során (bár a poénok java inkább erőltetett, mint vicces). Napjaink társadalmi csoportjainak 90%-a tehát ezúttal is megkapja a magáét, bár néhány témát érezhetően kerül a játék: az iszlámot leszámítva más vallásokat nem ekéz a program, illetve (dacára a határmenti helyszínnek) az illegális bevándorlás sem kerül terítékre.

A jó, a rossz, és a Dude

A felütés tehát erős, épp ezért sajnálatos, hogy a Trashmasters nem igazán tudott mit kezdeni a matériával, a végeredmény így a remek alapanyag ellenére is több sebből vérzik. Kezdjük ott, hogy az előddel ellentétben Catharsis nem járható be szabadon, agyament kalandunk során kötött rendben kapjuk a pályákat, melyek mindegyikén ugyanazon feladat vár ránk: teljesítünk egy idióta feladatot, majd hidegre teszünk x számú ellenfelet, akik ráadásul az előírt gyilokszám eléréséig Left 4 Dead-szerűen teremnek elő a semmiből (néha pont az orrunk előtt), ami nemcsak olcsó megoldás, hanem sokszor hihetetlenül nehézzé is teszi a játékot. 

Érezhették Moszkvában is, hogy a Postal 2 után ez így nem igazán lesz jó, így pár hete a legújabb frissítéssel kaptunk egy free roam módot is (bár ez tartalmában az elődöt meg sem közelíti), másrészt a kampányt is igyekeztek feldobni némi non-linearitással. Ennek lényege, hogy néhány pályán kétfelé ágazhat a sztori, mely során vagy rendőrnek állva, vagy a városka számtalan terroristagyanús elemét kisegítve folytathatjuk ámokfutásunkat. Jófejek akkor leszünk, ha fegyvereink helyett sokkolóval intézzük el nézeteltéréseinket, valamint nem vegzáljuk a zsarukat és a járókelőket, a pszichopata vonalat ugyanakkor gondolom nem kell magyarázni. Nem rossz ötlet ez, bár eme elágazások szintén nem mentesek a furcsaságoktól: a rosszarcokkal pl. akkor is cimborák leszünk, ha a zsaruk mellett őket is kiirtjuk, a jardhoz pedig akkor is beállhatunk később, ha korábban kiirtottuk az egész őrsöt…

Az erőszak „forrása”

Ezek után gondolom érthető, hogy a hadjárat miért nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, ezt azonban még el is nézném, ha legalább a játék technikai oldala rendben lenne – sajnos azonban itt is felemás a helyzet. Ott van először is maga az irányítás, ami bizony gáz. A lőfegyverekkel nincs is gond, szemhez emelünk, lövünk, közvetlen közelről tussal osztjuk a különvéleményt, emellett egy fedezékrendszert is betoltak a játékba, ami mondjuk gyakran állítja hősünket olyan pózba, hogy ne tudjunk normálisan célozni. A kínzás a közelharci fegyvereknél kezdődik, amik irtózatosan el lettek rontva: egyszerűen nem lehet pontosan zúzni velük, miután a perspektíva miatt lehetetlen belőni, hogy hova is suhint az öklünk, vagy épp hova sújt le a kalapács. Abszolút szenvedés az egész, ami főleg azért kár, mert a legötletesebb tömegoszlató eszközök köztük várnának ránk: a veszett borz, vagy a bumerángként eldobható bozótvágó hatalmas poén – lenne. Az eldobható fegyverek sem sokkal jobbak: bár azokkal a célzás egyszerűbb, a karabélyra hangtompítóként ezúttal is felhúzható macsekok vagy a darázsfészek harcértéke erősen nulla, mivel egyszerre mindig 4-5 rosszarcú ront ránk. A játék tehát hiába tartalmaz egy csomó agyhalott szerszámot, ha egyszer rákényszerít minket a lőfegyverek használatára… 

Végezetül ott van a játék mögött dübörgő technológia: bár a Postal III-at a Source motor egy viszonylag új buildje hajtja, a HDR-t, a fizikát és a véres darabolást leszámítva nem igazán sikerült kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Catharsis meglehetősen sivár, az utcákon csak 5-6 különböző NPC-t látni (még a Postal 2-ben is nagyobb e téren a variáció), a karakterek minden mimika nélkül beszélnek, az MI pedig egyszerűen borzalmas (sokszor buktam a „jó” ágat azzal, hogy egy idióta rendőr elém állt miközben lövöldöztem, de a minket követő NPC-k is megérnek egy misét). Az optimalizáció szintén igen sok kívánnivalót hagy maga után (bár sufnituninggal ez orvosolható), a sztorit előremozgató szkriptek gyakran beakadnak, így „ottragadunk” az aktuális pályán, ráadásul a program még két patch után is borzasztó instabil, rendszeresen fagy. A hangokkal viszont nincs gond: a zene remekül illik a miliőhöz, a fegyverhangok rendben vannak, főhősünk pedig most sincs híján az olykor nagyon elborult beszólásoknak.  

Megfékezett ámokfutó

Elnézve a végeredményt, nem igazán értem, hogy miért tartott hat évig összekalapálni a Postal III-at, a játék ugyanis – bár vannak benne ötletes, hovatovább élvezetes elemek – jelen állapotában inkább egy közepes minőségű mod benyomását kelti, semmint egy 40 dollárba (!!!) fájó játékét. A sztori, bár itt-ott megmosolyogtató, lényegesen visszafogottabb, mint a második rész, a Source motor csak árnyéka önmagának, a rengeteg bug és sok fagyás szintén sokat ront az összképen, a fegyverek pedig hiába ötletesek, ha egyszer a nulla MI és a nehézkes irányítás mellett nem élvezetes a harc. Szókimondó, polgárpukkasztó, de szórakoztató játéknak indult az új Postal – mindent elárul róla, hogy ehelyett csak a rengeteg hiba és Uwe Boll miatt fogunk emlékezni rá…