Emlékeztek a Dishonoredra? Ugye, hogy milyen jó játék volt, tele kreativitással, egyediséggel és ötletekkel? És ha hajlandóak vagyunk elengedni a névrokonságot és felmagasztalt elődeit, akkor csak magát tekintve, minden savazás ellenére a Prey is hasonló, ha nem magasabb színvonalat volt képes hozni, sőt odáig megyek, hogy még a Deathloop is egy egészen tűrhetőre sikeredett kalandnak bizonyult. Mindezek után az ember talán nem véletlenül várta a most már megkettőződött Arkane Studios austin-i részlegétől, hogy a Redfall képében valami érdekeset fognak felmutatni. Nos, „érdekeset” végülis sikerült, de hogy jó is lett-e, az tesztünk végére kiderül.

Drakula halott...

Tömören fogalmazva, a Redfall egy nyílt világú, kooperatívan is játszható looter shooter szerűség. Legalábbis elviekben, de már ott kezdődnek a furcsaságok, hogy nyílt lobbi nincs is, csak a barátlistádon szereplőket hívhatod meg (és fordítva), úgyhogy remélhetőleg elszánt és egy időben játszó csapat is akad hozzá, mely nem bánja, hogy csak a host számára ér bármit is az előrehaladás. Akár így, akár úgy, a történet igen hamar belecsap a lecsóba: adott a Redfall nevezetű kisváros, melyet rövid idő alatt ellepnek a vérszívók, melyek közül egyik-másik már-már félisten kategóriába sorolható. Erejük mutatója, hogy állandó napfogyatkozásban tartják a várost, melynek partjairól messze tartják még a tengert is, ami dermedt falként veszi körbe a menekülés egyetlen útját. A vízen ér minket is a balszerencse, mikor hajónk megfeneklik ott, ahol amúgy tengernek kéne lennie. A nagy csúnyaságok közül pedig először a Hollow Man az, akivel közelebbről is megismerkedünk, de mire idáig kibontakozik a kliséktől terhes történet, már nem is nagyon érdekel, hogy ki ő és honnan is jött – és igazából az sem, hogy mi magunk hogyan és miért is teszünk szert furcsa képességekre.

Ha már így szóba kerültek, a képességeket leszámítva gyakorlatilag zéró különbség van a négy választható karakter között, de legalább nagyjából egyformán érdektelenek. A telekinetikus maca például esernyőt varázsol maga elé, ami a lövedékektől védi (és vissza is elhet lőni vele), de a trükk a vámpírok ellen semmit sem ér, hiszen azok nem lőnek. Köszi! Másik képessége egy lift, amivel magát és társait küldi a magasba, és ha mákod van és jól célzol vele, rövid időre szinte bárkit megbénít. Ultimate-je pedig az expasija, aki történetesen vámpír (ne kérdezd), és jól odacsap a jelenlévőknek. Ezeket pedig lehet fejleszteni is egy nagyon szimpla képességfa mentén, az érdektelentől úgy nagyjából a középsz...erű szintig. Mert a lootolás mellett szintlépés is van, de ahogy a sorokból kiolvashattátok, nagyjából felesleges az is: az ellenfelek és a felszedhető fegyverek velünk együtt erősödnek, ami arra pont jó, hogy egy egész jó stukker nagyjából fél óra alatt vízipisztoly hatékonyságúvá váljon. Jó-jó, később, mikor már nem kettesével lépjük a szinteket, akad olyan, amit egy darabig érdemes megtartani.

...és én nem élvezem

És ha már a fegyverekről beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy mennyire, de mennyire ócska élményszámba megy a játék fő eleme, azaz maga a lövöldözés. Az az alapvető ötlet, hogy menet közben mindössze három fegyver közül válogathatunk, igazán a többjátékos módban nyeri értelmét: tegyük fel, hogy valaki az UV-lámpával kővé dermeszti a dögöket, addig a másik lángra gyújtja jelzőpisztollyal, vagy karóval felszerelt fegyverrel döfködi le a már meggyengült vérszívókat. Csakhogy a stukkerek kiegyensúlyozatlanok, úgyhogy gyakorlatilag marad a vámpírok ellen a fájdalmasan lassan utántölthető karóvető, mindenki másra pedig a mesterlövészpuska, mellé tetszés szerint sörétessel vagy gépfegyverrel. Nincs kitérés vagy vetődés, nincs fedezékrendszer, de még gránátok sincsenek (!), a karaktereink mozgása pedig esetlen és lassú. Na, jó, van egy becsúszás, mely nehezen kontrollálható, és nagyjából semennyi értelme sincs nagy sebességgel szánkázni az ellenfek felé.

Ezen még túl is tenném magam, de a fegyverkezelés eleve annyira fapados és unalmas, hogy konkrétan kényszeríteni kellett magam arra, hogy játsszak a játékkal. Ebben nem kis szerep jutott az ellenfeleknek, melyekkel annyira élvezetes harcolni, mint a fegyverekkel lőni. A mesterséges intelligencia nevetségesen rossz, a vámpírok javát egyszerű, folyamatos oldalazással ki lehet cselezni, a fegyveresek pedig totálisan töketlenek. Azonban mindkettőre igaz, hogy olykor az orrukig sem látnak, máskor meg pontosan tudják, hogy honnan puttyogtatsz, annak ellenére, hogy két sarok távolságról érkeznek. A minibossok és nevesített karakterek csak annyival tudnak többet, hogy az életerő-csíkjuk táposabb, úgyhogy több golyót kell beléjük ereszteni.

Na sebaj, gondoltam, majd settenkedve támadok, hiszen a játék már az elején előzékenyen az arcomba tolta, hogy egy-egy problémát többféle módon is megoldhatok, ahogy nekem tetszik, igazi Arkane-stílusban. Aha, persze, ez kimerül abban, hogy bemehetönk a tetőn, az ablakon, vagy valamelyik ajtón, aztán az első kilőtt ellenfélnél az épületben tartózkodó összes rosszarcú odasereglik. A lopakodás értelmetlen, az esetek jelentős részében úgyis tűzharc a találkozások vége, ráadásul még lehetőség se nagyon van lesből támadni és csendesen gyilkolgatni az ellenfeleket. Egyetlen barátunk a távolság, de az is csak ott, ahol éppen akad, a vámpírfészkekben ugyanis egy egyenes folyosón végigvergődve kell a sikertelen lopakodási kísérlet következtében tucatjával megküzdeni az ultraerős vérszívókkal. Itt az oldalazós „trükkre” esélyed sincsen, annyira szűk az egész istencsapása.

Fogatlan vámpír

Egyértelműen látszik, hogy a játék a kooperatív módra van kihegyezve, egyes tulajdonságok kifejezetten a csapatot segítik. Sebaj, majd akkor a multi megmenti, volt az első naiv gondolatom, úgyhogy Zoo_Lee kollégával össze is álltunk, mint a rizseshús, és kicsit megkínoztuk magunkat vámpírfalván. Mit mondjak, jobb egyáltalán nem lett a játék, de legalább kitárgyaltuk és nagy egyetértésben megállapítottuk, hogy nemcsak, hogy a játék nem jó, hanem az optimalizáltsága is hagy némi kívánnivalót maga után. Mert nemcsak az alapvető mechanikák unalmasak és érdektelenek, a Redfall ezer meg egy sebből vérzik. Kezdésnek itt a legfájóbb: egy 16 GB RAM-mal és egy 4070Ti videokártyával megtámogatott kilencedik generációs i5 processzoron, NVMe SSD-re telepítve sem volt hajlandó elérni a stabil 60-as framerate-et, FHD felbontáson és medium-low grafikai beállításokon sem (isten őrizzen kihasználni az utraszéles 2K monitort). Ami tekintve, hogy azért nem egy hiperrealista látványorgia a játék, egész egyszerűen konkrét agybaj.

Mégis, átgondolatlanságai, technikai kiforratlansága és egy-egy irgalmatlan bug mellett a Redfall igazi főbűne az, hogy egy fájdalmasan unalmas, ezer meg egyszer látott nyílt világú átlaghalom. Így elkótyavetyélni az egyébként nem rossz ötletet, ami ráadásul elviekben az Xbox egyik húzócíme lenne az év első felére, nos, hát... egy egészen újfajta ballépés. Még fele ekkora árcédulánál is erősen vonogatnám felfele a szemöldökömet, de az új, 70 eurós felsőkategóriába árazni (plusz szezonbérlettel kitolhatod 100-ig) egész egyszerűen nevetséges. Szóval legyen eszetek, és csak ha nagyon meg akarjátok magatokat kínozni, vagy ha a katasztófaturizmus a hobbitok, és mellé amúgy is Gamepass-előfizetők vagytok (vagy más miatt becsekkoltok rá) – akkor, és csak akkor, de akkor is csak esetleg telepítsétek ezt a száz gigabájtnyi roncstemetőt.