A játék nekem nyolc évvel később szerzett izgalmas pillanatokat, mikor itthon lopva játszottam, nehogy anya meglássa, hogy hatodik osztályos fia szabadidejében a focizás mellett nácikat öl. Akkortájt hallottam először a készülő folytatásról is, s már az első képek felvillanyoztak. Személy szerint sajnáltam, mikor kiderült, hogy a legendát nem az id támasztja fel, azonban a Gray Matter előző játékai (Redneck Rampage, Kingpin), valamint az a tény, hogy Carmackék a háttérből azért mégiscsak bábáskodnak a program felett, bizakodásra adott okot. Emlékszem arra a gyönyörű -- bár nem fehér -- karácsonyra, mikor hosszú várakozás után kezembe vehettem a végeredményt.

A síron innen, és azon túl...


Már a játék telepítésekor alig vártam, hogy B.J. Blazkowicz bőrébe bújva ismét rendet tegyek Németországban, s kicsit átrostáljam a Harmadik Birodalom katonai állományát. Később aztán kiderült, hogy az egyszerű bakák csupán a létra legalsó fokait jelentik, s náluk sokkal keményebb ellenfelekkel is szembe kell néznem.

Az elsöpörni valók palettája ugyanis rendkívül széles, nemre-korra való tekintet nélkül mindenki arra vágyik, hogy eltüntessen minket a színről. Egyeseket még az sem zavarja ezen elképzelésükben, hogy gyakorlatilag már ezer éve halottak, vagy hogy sosem éltek igazán. A Wolfenstein legnagyobb ötlete ugyanis az, hogy a már megszokott különböző színű zubbonyban feszítő, más-más fegyvert kezükben tartó, eltérő rangjelzésű német katonák mellett a legkülönfélébb fajta ellenfeleket is hentelhetjük -- a természetfeletti jelenségek után kutató nácik ugyanis nem voltak restek felébreszteni I. Henrik már ezer éve nagy nyugodtan pihenő katonáit, akik ennek nem örülve rontanak rá mindenkire, aki belép sírhelyükre. A katakombák mélyén megbújó kardos-bárdos-pajzsos, koponyákkal dobálózó, tűzokádó zombik azonban korántsem jelentik a jéghegy csúcsát. A „non plus ultra” kategóriát a német orvosok által kreált laborlakók, a kézenjáró-villámszóró mukik (őket lehetetlen körülírni, nézzétek meg a mellékelt képeket!), valamint a bádogrambók (páncélozott rakétavetős-gépágyús prototípusok) képviselik, akik később elég nagy hatásfokkal fognak ólmot, illetve áramot törni az orrunk alá. A gondolat elsőre talán kicsit komolytalannak tűnik, ám ezen szereplők tökéletesen beleillenek a „Wolfi” okkult, enyhén sci-fi beütésű atmoszférájába, s megjelenésükkel csak színesítik annak -- egyébként kissé unalmas -- játékmenetét.

Return to Castle WolfensteinReturn to Castle WolfensteinReturn to Castle Wolfenstein

A mesterséges intelligencia is kifejezetten jó: az ellenfelek lőnek, robbantanak, ütnek, vágnak, szúrnak, karmolnak, harapnak, szellemet idéznek. Az élők közül egyik zubbonyos sem zöldfölű, legtöbbször pontosan céloznak (különösen tetszett, hogy a kezükben lévő fegyver típusától is függ, hogy milyen távolságból, milyen gyakoriságban találnak), fedezékbe vonulnak, riadóztatják társaikat, óvatosan közlekednek, és képesek akár a fél pályán át üldözni minket. Külön kiemelném az SS angyalainak (a női elit alakulat) viselkedését, ők már tényleg igazi ellenfelek: meglepetésszerűen, összehangoltan támadnak, dobálóznak (mindenféle robbanó izével), ugrándoznak, az ellenük folytatott harc kifejezetten élvezetes. A holtak értelmi szintje már jóval szerényebb, bár ez azért valamilyen szinten érthető, tőlük nem is várhatunk mást. Egyeseknek még annyi eszük maradt, hogy pajzsukat maguk elé tartva közelítsenek (nagyon látványos, ahogyan lepattannak róluk a lövedékek, és legalább ennyire idegesítő, mikor a gellert kapott golyó visszatalál hozzánk, mindenesetre az ötlet jó), de úgy általában csak kitartóan jönnek és próbálkoznak. A kezesek és a robotzsaruk sem különbek, ők pusztán nyers erejükre támaszkodnak és gyakran ölnek is, az F9-et (gyorsmentés) az ellenük történő küzdelmek során találtam meg legtöbbször. Összességében elmondható, hogy mindenki hozza a tőle elvárható minimumot, többen pedig annál még sokkal többet is.

A kaszárnyákból, katakombákból, kísérleti laborokból szabadult ellenfeleink irtására szakosodott fémdarabok palettája is maximálisan kielégíti az igényeket, sőt, mint ahogy extrém ellenfeleket, úgy extrém fegyvereket is kapunk -- a késtől kezdve a hagyományos pisztolyokon és sorozatlövőkön át a mesterlövészpuskákig minden típusból több is rendelkezésünkre áll. Mellettük mintegy kuriózumként szerepel a lángszóró, amivel gyermeki lelkesedéssel piríthatjuk a szembejövőket. Ha pedig mindent elsöprő tűzerőre vágyunk, azt is megkapjuk: a Venom névre keresztelt forgócsövű gépágyú, valamint a Tesla villámvető pusztításának láttán még a legmorcosabbak is elmosolyodnak.

Return to Castle WolfensteinReturn to Castle WolfensteinReturn to Castle Wolfenstein

Változatos helyszínek, változatlan élmény


Miért pont I. Henrik?

Talán elsőre érdekesnek hangzik, hogy a játék főellensége nem Hitler vagy egy über-über acélkatona, hanem I. (Madarász) Henrik. Az ötlet amellett, hogy kiváló, nem is értelmetlen. Az okkultizmus iránt rajongó Himmler ugyanis szentül hitt abban, hogy ő a tizedik századi király reinkarnációja, s az a küldetése, hogy „befejezze” elődjének a keleti népek meghódítására irányuló külpolitikáját.

A Wolfenstein hangulata azonban a küldetéseken bukik el, amik sajnos elég egysíkúak lettek. Kém révén feladatunk majd minden esetben az lesz, hogy kiderítsük, miben mesterkednek már megint ezek a németek, s ha már ott vagyunk, hiúsítsuk meg terveiket. Mindezen tevékenységünket változatos, egyes esetekben már-már egzotikus helyeken végezzük, maguk a missziók azonban gyakorlatilag csupán apropók arra, hogy lekaszáljuk az összes környékbélit. A játékmechanizmus ugyanis szinte kivétel nélkül ugyanaz: megyünk előre és lövünk mindenkit, aki él/élt és mozog. Ezt az egyszerű formulát mindössze a különböző titkos helyek és ereklyék megtalálása színesíti, ezek felkutatásáért viszont semmi jutalmat nem kapunk, s szerintem teljességgel értelmetlen néhány aranyrúd, kehely vagy hasonló tárgy miatt bebarangolni a pályát. Két küldetés során kell visszafognunk magunkat; első alkalommal a hangulat kiváló: az erdőben bujkálás-bázismegközelítés végre megszakította az előző szinteken rám-rám törő ásítás hullámot, s újra meghozta a kedvem a játékhoz. Másodszor az élmény sajnos jóval szerényebb: a csendes kis faluban történő éjszakai lopakodás mindössze annyit tesz, hogy csendben kell felkutatnunk és megölnünk mindenkit, ez pedig a hangtompítós Sten géppuskánkkal nem egy nagy „was ist das”.

A játék hol máshol is kezdődhetne, mint a névadó épületben: a szemünk előtt újjászülető Wolfenstein várkastély egyszerűen bámulatos; a folyosókon sorakozó lovagi páncélok, a fáklyák halovány fénye, s a mindenhonnan lógó zászlók rendkívüli hangulatot sugároznak, csakúgy, mint az építmény oldalán végigfutó felvonó, s annak apró állomásai. Ezt követően a szintek felépítése azonban erősen hullámzó: a vár lábánál megbújó kis falu, s az alatta húzódó katakombák még rendben vannak, bár utóbbiakban különösen feltűnt a görbe felületek hiánya s az egymást követő termek kísérteties hasonlósága. Talán ezeknek is volt köszönhető, hogy itt tartózkodásom alatt egyszer sem fojtotta belém a szuszt a dohos levegő szaga, s idővel ugyanolyan egykedvű nevetéssel lövöldöztem az ezeréves zombikat, mint a harmincas éveikben járó német urakat. Ez a hangulattalanság azért volt furcsa, mert minden adott volt egy kis horrorbeütésű mókához, csupán egy leheletnyi ötletesség hiányzott (szívesen kölcsönadtam volna a fejlesztőknek az Undyingot, ahol minden sötét helyen az arcomra fagyott a mosoly). A kreativitás hiánya később sajnos nem csupán belepiszkál a játékélménybe, hanem kis túlzással megöli azt. A különböző német bázisok, gyárak, kutatóállomások felépítése olyan lineáris, „szürke” és fantáziátlan, hogy már-már fájdalom beléjük hatolni, az egymást követő folyosók, szobák, liftek, kapcsolók látványa ugyanis kiábrándító, szinte mindenről a hanyagság sugárzik. Az ötlettelenség különösen azért fájó, mert ezen helyszínek mellett olyan vidékeken is megvetjük lábunkat, mint Kugelstadt, a lerombolt, lángokban álló város, az erdei erőd vagy a fagyos norvégiai helyőrség, melyek bár felépítésükben még mindig egy bot bonyolultságával érnek fel, fantasztikus hangulatot árasztanak.

Return to Castle WolfensteinReturn to Castle Wolfenstein JátékképekReturn to Castle Wolfenstein Játékképek

Keveselltem a nem játékos karakterek számát is. Rendben, hogy háború van, ilyenkor nincs idő a fecsegésre -- kiváltképp most, hogy Himmlerék épp azon munkálkodnak, hogy élőholtakat, vasembereket és kézen járó villámszórókat szabadítsanak a világra --, néhányszor azonban szívesen megálltam volna pár percre, hogy elbeszélgessek kémekkel, partizánokkal, vagy bárkivel, aki kíváncsi rám. Jelen esetben szinte senki sem volt, az NPC-k számát ugyanis egy kezemen meg tudom számolni úgy is, hogy egy-két ujjam behajlítva maradt. Ez ugyan apróságnak tűnik, néhány barátságos arc, egy-két bájcsevej, esetleg interakció sokat dobott volna a „megyek, oszt lövök” hangulaton.

Az egészen hangulatos (bár kissé Diablo 2-re hajazó) nyitóvideó után többet vártam az átvezető animációktól is, azok azonban hihetetlen módon alulmúlták minden várakozásomat, akciódús jelenetek helyett ugyanis unalmas eligazításokat kaptam. Néhány rövid bejátszás kivételével csak a főhadiszállást láthatjuk, ahol a fejesek rágják a szánkba a küldetéseink részleteit, azok fontosságát, mindezt elég unalmas stílusban.

A Wolfenstein legnagyobb hibája számomra talán az, hogy minden pozitívuma ellenére sem nyújtott újszerű élményt (egyszer sem kiáltottam fel, hogy „váá”). Bár az ötletek érdekesek, s a megvalósításuk is ígéretes, ettől függetlenül a játék még mindig „csak” egy egyszerű FPS marad, melynek minden elemét láttam már máshol -- jobban. A náciölő túra izgalmas, de korántsem tartogat annyi meglepetést, mint például az egy évvel korábban megjelent No One Lives Forever; szintúgy a rémségek elleni küzdelem, ami hangulatos, de közel sem olyan nyomasztó, mint volt a már említett Undyingban.

Return to Castle Wolfenstein JátékképekReturn to Castle Wolfenstein JátékképekReturn to Castle Wolfenstein Játékképek

A multi az ulti


A szólómód adta élmények után kissé pesszimistán kattintottam a „Wolfi” többjátékos ikonjára abban a hitben, hogy ha már külön elérhetőséget csináltak a drága készítők, akkor remélhetőleg kapunk is valamit. Logikám éles volt, akár a penge, a multiplayer ugyanis olyan eszméletlenül jó lett, hogy a maga idejében már-már a CS-t szorongatta. Az id nagyot húzott, mikor egy teljesen más brigádot bízott meg a program ezen részének megírásával, a Nerve Software ugyanis kiváló munkát végzett: olyan csapatalapú lövöldét rittyentett össze, mely már a megjelenéskor töretlenül népszerűvé tette a programot.

A játékmenet leginkább a Day of Defeatre hasonlít: vérmérsékletünktől függően itt is különböző kasztok közül választhatunk. Négy egységtípus áll rendelkezésre: a parancsnok korlátlan lőszerrel tudja ellátni a többieket s légi támogatást is kérhet; a felcser feladata értelemszerűen a társak gyógyítása s az esetlegesen elhalálozottak feltámasztása; a mérnök robbanószerek telepítésére, illetve hatástalanítására szakosodott; végül itt az egyszerű katona, akivel csak ölni kell. A siker elérésének érdekében a kasztok közötti összhang nem előny, hanem egyenesen kritérium: a magányos frag-királyok itt bizony hamar elvéreznek.

Maguk a feladatok is erősen csapatközpontúak: az egyik osztag küldetése általában különböző objektumok felrobbantása, stratégiai helyek elfoglalása, a másiké természetesen ennek megakadályozása. Az elsődleges célok mellett másodlagos célok is vannak, melyek teljesítése nem kötelező, de erősen ajánlott, ugyanis jelentősen megkönnyítik a dolgunkat. Pályák közül bár nem sok áll rendelkezésre, azok viszont rendkívül profik, változatosak, s lehetőséget adnak a különböző taktikák kidolgozásához. A küldetésközpontú játék mellett egy amolyan „fogd és tartsd” mód is megtalálható: itt mindkét csapatnak a lehető legtöbb pontot kell elfoglalnia majd megtartania.

Mindkét lehetőség kiváló szórakozást nyújt, s a Wolfenstein többjátékos opciója bizony még ma is megállja a helyét, megjelenésekor pedig gyakorlatilag mindent vitt. Végre egy akciójáték, melyet nem semmitmondó multival láttak el!

Return to Castle Wolfenstein JátékképekReturn to Castle Wolfenstein JátékképekReturn to Castle Wolfenstein Játékképek

Gyönyörű szürke zubbony


Egy, az id égisze alatt (újjá)született játék lévén szó, a Wolfensteint természetesen a Quake 3 motorja varázsolja elénk, s a megjelenésre nem is lehet panasz, a grafikus megjelenítés ugyanis pazar. A karakterek kidolgozása a legrészletesebb volt, amit akkoriban láthattunk: a katonák egyenruháin gyűrődéseket vehetünk észre, de ilyen szépen ronda élőholtakat sem láthattunk még korábban. A fényeffektek és a tűz különösen gyönyörűek, de említést érdemelnek az emberek szájmozgásai is, melyek szintén nagyon profin vannak megvalósítva. Az animációk elsőrangúak, a katonák és egyéb teremtmények mozgása is folyamatos és élethű, utóbbiaké pedig kifejezetten hangulatos is; egyedül a kézen járó teremtmények futkározása komikus kissé olykor.

A Wolfenstein azonban hiába rendelkezik egy olyan motorral, ami egyértelműen korának egyik legszebb programjává teszi, az összkép számomra közel sem tökéletes, az emberi fantázia ugyanis sok esetben nem tudott felnőni a technológiai lehetőségekhez. A monitorunkon megjelenő kép bár rendkívül részletgazdag, a játék maga mégsem látványos. Hiába feszülnek a pályák legapróbb zugain is a legélesebb textúrák, a korábban említett ötlettelen felépítés a megjelenésre is rányomta a bélyegét, az ugyanis valahogy „élettelen” és szürke lett. Ezt az érzést tovább fokozza, hogy a helyszínek is itt-ott kicsit üresek, a „kötelező” tárgyakon (szék, asztal, szekrény, rádió, stb.) kívül gyakorlatilag semmivel nem találkozunk, sehol egy ívelt rész vagy figyelemfelkeltő megoldás, s hosszú távon ez a sivár kép elég lehangoló tud lenni.

A zenei aláfestés kellemes, s bár a pulzusomat egyszer sem tornázta fel, ettől függetlenül szívesen hallgattam. A fegyverek ropogásai viszont bitang jók lettek, mint ahogy az egyéb zörejek is, a legapróbb nesz is remekül szól. Ami picit fájt, hogy a katonák német helyett angolul, germán akcentussal beszéltek, sokkal hangulatosabb lett volna, ha saját nyelvükön üvöltöznek.

Farkasvonyítás


Az RTCW főgonoszát megtestesítő I. Heinrich -- meglepően könnyű -- legyűrése után alig öt órát jelzett a játékidőt mérő mutató, ami valljuk be, elég sovány. A kihívást (nekik ajánlom a Hard fokozatot), valamint a kincseket keresők ezt a számot kitolhatják, de korántsem annyira, hogy elégedettek legyünk.

Lehet, hogy túlzott elvárásaim voltak a játékkal kapcsolatban; lehet, hogy pusztán a neve miatt reméltem azt, hogy a már-már elfeledett legenda, mintegy főnixhez hasonlóan, poraiból feltámadva fogja beragyogni az eget, ám számomra a Return to Castle Wolfenstein esetében pusztán a hamut kavarta fel a szél. A 2001-es esztendő szép volt, de a csoda nem kelt életre. Azaz csak félig, a hozzám hasonló magányos hősöket ez azonban nem vigasztalja…