Két hónappal ezelőtt nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy kipróbáljam és négy oldal terjedelemben bemutassam a Risen 2-t. A sokak által várt német szerepjáték akkor jól vizsgázott, a korai verzió alapján úgy tűnt, hogy a Skyrim trónja ugyan nem lesz veszélyben, de egy minden téren kielégítő programot kapunk, amit bátran lehet majd ajánlani az RPG-rajongóknak. A végleges verzió kézbevételét követően aztán tovább tisztult a kép, és bár a játék végeredményben rossznak semmiképp nem nevezhető, közel sem lett olyan jó, hogy a kalóztéma megszállottjain és az első rész kedvelőin kívül bárki figyelmét kiérdemelje. A Risen 2: Dark Waters a kihagyott ziccerek játéka lett -- legnagyobb erénye, hogy kiválóan csalt tőrbe egy ravasz módon tálalt próbaverzió segítségével. 

Tengerre tata!

Pár éve az első Risen klisés, de működő sztorit mesélt el egy akkor még kifejezetten fantasy elemekből építkező világban. A Piranha Bytes terve minden bizonnyal az volt, hogy kibővítse a játékok univerzumát, és ehhez kapóra jött az utóbbi években újra sikeressé vált kalózos miliő. Jack Sparrow tavaly nyáron negyedszerre bizonyította be, hogy népszerűsége töretlen, a játékpiac pedig szinte kihívó nélkül szomjazott egy érdekes és nagyszabású, tengeri kutyákat szerepeltető játékra. Ezért aztán a Risen 2: Dark Waters nem csak hogy szerencsés helyzetből indult, de kihívó hiányában már a startvonalnál győztesnek kiálthatta ki magát, és ez a helyzet valószínűleg a fejlesztőcsapat munkáján is nyomott hagyott -- a kissé szegényes végeredmény legalábbis erre igyekszik utalni. Pár évvel járunk az első rész eseményei után, a névtelen hős (most sem keresztelhetjük el) legyőzte a tűztitánt és megmutatta az őrült Mendozának, hogy ki a legény a gáton... akarom mondani szigeten. Testi épségének veszélyeztetése és fél szeme feláldozása azonban se fele királyságot, se királylányt nem hozott a konyhára -- egyszerű iszákos matrózzá süllyedt, akibe manapság csak hálni jár a lélek, és az is maximum akkor, ha eleget iszik hozzá. 

Ebből a reménytelen helyzetből rázza fel hősünket az Inkvizíció várkapitánya: Mara, a titánúrnő háborút hirdetett az emberiség ellen, és csak egy öreg kalóz, Steelbeard kapitány állíthatja meg -- ő viszont már túl vén a feladathoz, így elkél neki a segítség. A játék hamar felvázolja a céljainkat: össze kell gyűjtenünk négy mágikus ereklyét, melyeket négy kalózkapitány őriz, majd ezek segítségével kell legyőznünk Marát, akiről mellesleg alig tudunk valamit azon túl, hogy gonosz. A sztori igyekszik fordulatokkal operálni, de ezek közül maximum egy akad, amit nem látni előre, és sajnos az sem vezet sehová. Unalmas és egyszerű történettel van dolgunk, amit egyedül a humor és a sziporkázó dialógusok cipelnek el a hátukon. Még szerencse, hogy a Risen 2 nem veszi magát komolyan, így a beszélgetések nagy része könnyed és vicces, nincs olyan karakter, aki legalább egy poént ne sütne el. De persze még a játék ezen a része sem tökéletes: a dialógusok sorrendje nem kapcsolódik a játékmenethez, így előfordul, hogy egy-egy beszélgetés már elavul, mégis sor kerül rá, illetve további kellemetlenségeket szül, hogy a forgatókönyvírók jópofának találták, ha hosszú percekig beszéltetik az NPC-ket, mire végre hajlandók kinyögni, hogy mit is akarnak tőlünk valójában. A játék egyébként nem valami hosszú, a végigjátszás után 26 óra 30 percet írt az utolsó mentés, és a nagy kaland végét követően a program kidob a menübe, nem kalózkodhatunk tovább -- ez mondjuk elég nagy kitolás, a játék vége ugyanis lehetővé tenné a további kalandozást, főleg, hogy a fő sztori lezárását követően még rengeteg hátrahagyott mellékküldetés vár(hatna) ránk.

Szigetelés

Maguk a küldetések egész változatosak... lennének, ha nem mindegyik ugyanúgy épülne fel. Kell valami, hogy legyőzzük a titánokat? Oké, irány a sarki fűszeres, hogy hozzunk egy kis borsot, de neki meg kéne pár kagyló a tengerpartról, igaz, csak miután szereztünk némi tojást a szomszédból. Nem, nyugalom, nem kergültem meg, csak érzékeltetni szeretném, hogy milyen nevetséges és fárasztó feladatok várnak ránk a Risen 2-ben. Ahhoz képest, hogy a cél a világ megmentése, semmi sem megy simán, és ezért nehezen hisszük el, hogy hősünk a játék elején hivatalosan is kalózzá válik. Pedig de, mi több, hajót is kap legénységgel, igaz, arra nem adnak választ a készítők, hogy miért. A szabad hajókázás és a többi lélekvesztő kifosztása csupán nedves álom marad, a hajó kizárólag gyorsutazásra jó, a segítségével juthatunk el az egyik szigetről a másikra. Csak meg kell mondanunk navigátorunknak, a csinos Pattynek, hogy hová szeretnénk menni, majd pár másodpercnyi töltögetés után kilyukadunk a kívánt helyszínen. 

Már magában a hajózásban is annyi lehetőség rejlett, hogy az összeset felsorolni az egész magazin nem lenne elég, de ez még hagyján a szigetekhez képest, melyek két állomást leszámítva teljesen egyformák. Trópusi környezet, bennszülöttek, egyforma szörnyek. Pár óra játék után komoly nehézséget jelent fejből megmondani, hogy épp hol is vagyunk. Szintén csalódást kelt, hogy bár lehet legénységünk, valódi hasznukat nem vesszük. A mellénk szegődő szerencsétlenekről legyen elég annyi, hogy ugyan az összeszedett karakterek emlékezetes személyiségek, és ez jó pont, a gyakorlatban inkább csak a díszlet részei. Elvileg vannak különleges képességeik, melyek miatt érdemes magunkkal vinnünk őket, de mivel a mesterséges intelligencia egész egyszerűen buta, ezért a társak folyton csak hátráltatnak, és a játék egy bizonyos pontján már elég erőssé is válunk ahhoz, hogy simán otthon hagyjuk őket. 

Időnként persze érdemes elbeszélgetni velük a hajón, mert adnak küldetéseket, amolyan Mass Effect-módon, de a begyűjthető extra feladatokon és a néhány jópofa dialóguson kívül semmi szerepük nincs a játékmenetben. Ez azonban úgy látszik, a fejlesztőknek nem tűnt fel, ugyanis hiába elegyedtünk szóba mindenkivel a játékban, két üres hely még így is maradt a fedélzeten -- csak nem DLC-kel szeretné betölteni őket a Piranha Bytes?

A tenger tanítása

Ahogy minden szerepjáték, a Risen 2 is rendelkezik fejlődési rendszerrel, ami bár pofonegyszerű, mégis remekül működik és kiválóan illeszkedik a kalózos fantasyvilágba. A harcért és a küldetések teljesítéséért tapasztalati pont jár, mely a játékban mint glory, azaz dicsőség szerepel. Minél több randa szörnyet ölünk meg, annál nagyobb dicsőség övez minket -- igaz, ez önmagában még nem elég az üdvözüléshez, ha erősödni szeretnénk, skilleket kell vásárolnunk, melyek az alap talentjeink (kardharc, lőfegyverek, ravaszság, fizikum és mágia) fejlesztésével együtt lépnek szintet, de akár pénzért is javíthatunk rajtuk. Bizony, pénzért: a mocskos tengeri medvék világában semmi sincs ingyen, itt bizony az arany az úr, és ha nincs pénz, nincs fejlődés sem. A skilleket NPC-ktől tanulhatjuk, és minél jobb képességre vágyunk, annál magasabb szinten kell állnia az azt magába foglaló talentnek, illetve annál többet kell fizetnünk. Az arany gyorsan fogy és lassan folyik be, legjobban a ravaszsághoz tartozó zárfeltöréssel, a folytonos lootolással (a tárgylistánk végtelen), és a küldetések teljesítésével gyűlik, de még több ezer arannyal a zsebünkben sem szabad elbíznunk magunkat, mert tuti, hogy egy-egy küldetés vagy skill elviszi az egészet. A rendszer átlátható és könnyen tanulható, mégis sokáig tart, mire igazán eredményesek leszünk. Az egyedüli negatívum ezzel kapcsolatban az, hogy a hajónkon semmit sem lehet fejleszteni, marad olyan, amilyennek a játék elején megkaptuk.

Kard ki kard!

A harcrendszer sajnos már korántsem sikerült ilyen jóra. A demó kipróbálásakor még úgy gondoltuk, hogy később biztos javul majd, hisz minél fejlettebbek vagyunk, annál több támadó és védő mozdulatot tanulunk. Nos, bár ez tényleg így van, a gyakorlat azt mutatja, hogy ettől még nem lesz folyamatosabb a harc, sőt minél többet tudunk, annál rosszabb a helyzet. Bár elméletileg egy valósidejű, reflexekre és képességekre épített mechanizmussal van dolgunk, az egész átcsap eszelős kattintgatásba, mely alatt csak reménykedhetünk, hogy az ellenfelünk HP-ja hamarabb fogy el a miénknél. És ez sajnos nem csak a kardokra érvényes. Pisztolyokkal és flintákkal túl sokáig tart a harc, közelről pedig majdhogynem védtelenek vagyunk, szóval marad a kard + pisztoly felosztás, mint legoptimálisabb küzdőstílus. 

S hogy mi van a mágiával? Jó lenne azt írni, hogy a játék legjobb része, de azon felül, hogy van pár érdekes skillje, tulajdonképpen időpocsékolás: lassú, gyenge és unalmas. Ráadásul a Risen 2 nehéz, normál fokozaton sokszor a hajunkat tépjük majd, főleg, hogy van pár ellenfél, akiket alkalmanként egyszerűen képtelenség sebezni. Ilyenek a tűzmadarak, melyek sokszor végtelen ciklusra kapcsolnak: ahhoz, hogy megüssük őket, közel kell mennünk, de akkor rögtön támadnak, így előfordulhat, hogy a csontra húzott karakterünk is kinyiffan egy túlméretezett csirkétől. A lövés pedig időigényes, mert mire újratöltünk, tuti, hogy előttünk terem. Fegyverek terén egyébként nincs okuk panaszra, megannyi kard, tőr és puska várja, hogy megvásároljuk/összeszereljük őket. Utóbbi esetben jóval erősebb szerszámra teszünk szert, szóval nem árt rágyúrni a gyártó képességekre.

Szemtapasz és faláb rendel

A féllábú és félszemű játékélményt kiváló hangulat egészíti ki, ez az a pont, ahol a játék jelesre vizsgázik. A Piranha Bytes már a Gothic-trilógia alatt megtanulta, hogy a kellő atmoszféra megteremtésével csodát lehet tenni, és ezt a tudást a Risen 2 esetében is sikerrel kamatoztatták. Noha a kalózok és a tengeri szörnyek nem festenek vidám képet az ember képzeletében, a német csapat a Monkey Islandhez és a Karib-tenger kalózai filmekhez nyúlt inspirációért, így a Dark Waters kalózai sokkal inkább idézik a romantikus meséket, mint a valóságot, mely szerint ezek a fickók a XVII. század terroristái voltak. A Risen 2 humorral és szimpátiával igyekszik megnyerni a szívünket, és bár koránt sem az a sírva röhögős játék, szinte biztos, hogy mindig kaphatóak leszünk egy kis kalózkodásra. Minderre a látványvilág is rátesz egy lapáttal: a karaktermodellek ugyan nem valami kidolgozottak, a rajzfilmfigurás megoldások sokat dobnak az élvezeti értéken. A dzsungel, a városok és az időjárási effektek remekül festenek, igaz, az animációkkal hadilábon áll a Dark Waters, a The Witcher 2 után egy évvel már igazán nem ezt várjuk. Jó hír viszont, hogy bugokkal egyáltalán nem találkoztunk -- a fejlesztők múltját ismerve ez igen nagy szó. 

Vitorlát fel?

A Risen 2: Dark Waters egy korrekt játék, se több, se kevesebb. Nem is magával a programmal van baj, sokkal inkább a képpel, amit festettek róla a sokéves várakozás alatt. Az ember azt gondolná, hogy a rengeteg lehetőséget legalább megpróbálták kihasználni a fejlesztők, de látszik, hogy egyáltalán nem is erőlködtek. A hangulat és a humor remek, tényleg, a játék atmoszférájába, ha akarnánk, se tudnánk belekötni -- és miért akarnánk, amikor imádjuk a kalózos témát. Mindez viszont hiába, ha semmi más nem stimmel: a sztori klisés és blőd, a hajónk csak dísznek van, a legénység mihaszna. A Risen első részének rajongói minden bizonnyal élvezik majd a folytatást, és azoknak is érdemes vetni rá egy pillantást, akik hozzánk hasonlóan oda vannak a kalózos miliőért. Aki viszont csak egy jó kis szerepjátékot keres, annak sokkal jobb alternatívák vannak a piacon a Piranha termékénél. Szellemhajó ez kérem, ajánlott csöndben elevickélni mellette...