Görcsösen markoltam a lemezt rejtő tokot, ahogy végigmentem a sötét folyosón. Benyitottam a szobámba, a könyvespolchoz léptem és megbillentettem három vaskos kötetet, melyek H. P. Lovecraft összes műveit tartalmazták. E művelettől feltárult a belső szentélyem, melynek falát ősi szigillumok borították, megvédendő a megnevezhetetlen iszonyatoktól, melyek az űrön túlról leselkedtek fajunkra. Leültem a számítógép elé, torkomba dobogó szívvel behelyeztem a rejtélyes lemezt és feszülten vártam, amíg feltelepül, majd izgatottan kattintottam az indítóikonra – és még csak nem is sejtettem, hogy az őrület és borzalom teljesen új dimenziót nyitja meg előttem.

Az ünnep

Lovecraftot remélhetőleg nem kell bemutatnom senkinek; munkásságát sokan megpróbálták már filmre, illetve képernyőre vinni több, de inkább kevesebb sikerrel. Horrorjátékok terén méltatatlanul mellőzött téma a lovecrafti hangulat, világ ábrázolása. Így hirtelen csak a közepes Call of Cthulhu: Dark Corners of Earth és a zseniális Amnesia jut eszembe (leszámítva persze több utalást különféle játékokban). Aztán az egyik üzletben belefutottam tesztünk alanyába, megláttam rajta az egész barátságos árcédulát és a szöveget, miszerint „fan made product”, gondoltam nem lehet az olyan rossz, hisz a Penumbrát is csak négyen rakták össze, mégis egész kellemes kis horror lett. Nosza, magamhoz vettem a Legacy of Cthulhut, széles mosollyal az arcomon fizettem érte, és hazahoztam. De a mosoly gyorsan lehervadt a képemről a telepítés után. Hogy mitől? Nemsokára megtudjátok…

A yuggothi gomba rossz. Értem?

Mielőtt rátérnék a történet vázolására, két dolgot meg kell említenem. Az első, hogy én ezt a játékot nem tudtam végigjátszani a töménytelen mennyiségű bug és logikátlanság miatt, no meg azért, mert az ellenfelek nem épp a fair play hívei: egy találatuk is képes lekapni a fél életerődet, már rögtön az első fejezetben. A másik dolog pedig az, hogy amikor elindítod a játékot, megjelenik egy könyv, amit fellapozva kiválaszthatnád a fejezeteket, extrákat meg a multiplayert -- de sajnos semmire nem enged kattintani, így innen elindítani sem lehet a játékot, ezért annak mappájában kell megkeresni a játszani kívánt fejezetet és onnan elindítani a megfelelő .exe fájllal. Ekkor is csak az adott pályát lehet végigszenvedni, ha pedig ezzel végeztünk, kapunk egy szép(nek nem nevezhető) feliratot, hogy sikerrel jártunk, ezután kiléphetünk és a fenti procedúrát megismételhetjük a következő fejezettel is. Átvezető videóról vagy hasonlóról ne is álmodjunk, csak a töltőképernyők közben magyaráz valamit a főszereplőnk, ami olyan érdektelen, hogy az valami hihetetlen.

A fentiek miatt a történetről csak annyi fogalmam van, amit a borító hátoldalán olvastam. Az pedig valahogy így hangzik: főhősünk, Robert D. Anderson a 40-es években, a Harmadik Birodalomban, valami sötét családi históriát követve felfedez egy barlangrendszert ősei kastélya alatt, ahol a Fekete Nap rendjének tagjai ütik el az idejüket mindenféle huncut fekete rituálékkal. Persze hősünket nem olyan fából faragták, hogy ettől összepiszkítsa az alsóneműjét, ezért fogja a pisztolyát és rendet vág a nácik, zombik és mindenféle rusnyaság között. Röviden és tömören ennyi a történet, amiből játék közben sok mindent nem tudunk meg, csak egy-két utalást tesz főhősünk a dologra. Elméletileg vannak élőszereplős átvezetők is, de sehol nem találtam meg őket, hogy legalább külön megnézzem, hogy legyen valami fogalmam, miért is szenvedek a játékkal, mert bizony ez igazi kínszenvedés -- egyszerűen semmi nem úgy működik benne, ahogy elvárná az ember.

Az őrület hegyei

Most térjünk át olyan elemekre, amikről végre érdemben is tudok beszélni, mint például a grafika, ami egész szép… lett volna 98-ban, de 2007-ben ez messze elmarad az elvárt szinttől, még annak tudatában is, hogy rajongók hegesztették össze. Ha legalább meglenne az a tipikus lovecrafti hangulat, akkor szemet hunynék az ocsmánysága felett, de sajnos nincs. Sőt van egy olyan sanda gyanúm, hogy valami ingyenes FPS-készítő programmal rakták össze az egészet.

Persze a grafika nem fontos, ha a játékmenet kiváló, de sajnos itt az is felér egy arcon csapással. Nem áll másból az egész program, mint kóválygunk egy épületben, mely nélkülöz bárminemű logikát, néha alápörkölünk az ellennek, „aki mivel nem kedves nekünk, megdöglend”, de általában mi húzzuk a rövidebbet. Néha találunk kapcsolókat, ami vagy kinyit valamit, vagy nem, vagy lehet, hogy mégis kinyit valamit, de a logikátlan pályaelrendezés miatt soha nem derül ki, hogy mit is. Persze a jó öreg kulcskeresgélés sem maradhatott ki (csodálom, hogy a hóeséses orosz/német katonai bázis viszont igen), de persze ez sem megy zökkenőmentesen, mert semmi nem jelzi ezeket, hogy ott vannak -- ellentétben a lőszerrel, ami alatt hatalmas sárga kör világít. Ha már itt tartunk, az utóbbiról meg kell jegyeznem, hogy az egyik fejezetet azért nem tudtam megcsinálni, mert az adott pálya elején egy baltával meg egy üres pisztollyal kellett volna agresszív véleménycserét folytatnom egy géppuskás nácival, mivel az egyetlen tár töltényt valamiért egy szekrény tetejére rakták a drága készítők, közvetlenül a plafon alá, hogy az istenért se tudjam felvenni. És még nem is beszéltem az olyan bugokról, hogy egy üres terem kellős közepén beakadok a semmibe, vagy hogy egy lépcsőn felmenve kiestem a textúrából, és még sorolhatnám a hasonló nyalánkságokat.

No de térjünk át a fegyverekre és az ellenfelekre! Persze itt se erőltették túl magukat a srácok, nehogy azt higgyétek. Van körülbelül ötféle népnevelőnk (két pisztoly, sörétes, fejsze és géppuska), később pedig kapunk valami varázslatféleséget (!), de mindegyik annyit ér, mint halottnak a csók. Ellenfeleink kimerülnek a különféle öltözékű náci katonákban, zombi nővérkékben, démonok által megszállt emberekben, meg pisztollyal (!) rohangáló csontvázakban. Utóbbi azért vicces… volt, egyszer. Lehet, hogy más ellenfelek is vannak, de azoktól megkíméltek engem a Nagy Öregek.

Erich Zann muzsikája

Essen pár szó a hangokról és a zenéről is, hátha legalább azok valami pozitívummal szolgálnak. Kapaszkodj meg, kedves olvasó, mert… (hatásszünet) ezek is ugyanolyan igénytelenek, mint a játék többi része. Na jó, a főszereplő hangja, mikor a töltőképernyők alatt beszél vagy megjegyzést fűz valamihez játék közben, egész kellemes és megnyugtató, de ez kevés. Nagyon kevés. A zenékről sajnos még ennyi jót se tudok elmondani, mivel semmi fülbemászó dallam nem csendül fel. Kivétel ez alól az elhalálozásunkkor hallható industrial zúzás, de az meg, hogy jön a képbe? Hogy kapcsolódik a játékhoz? Kérdések, melyekre senki nem tudja a választ...

Cthulhu hívása

Kedves Olvasó!

Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor már lehet valami fogalmad, hogy mily szörnyűségeken mehettem keresztül, míg eme förmedvénnyel „játszottam”. Kérlek, fogadd meg szavaimat, és soha ne vedd kezedbe a Robert D. Anderson and the Legacy of Cthulhut, csak ha nem szeretnéd megtapasztalni az igazi őrületet, melyeket Lovecraft olyan zseniálisan ábrázolt. Hidd el nekem, még maga Cthulhu sem olyan szörnyű, mint a borzalmaknak ez a fajta megtestesülése. Végezetül pedig, vésd jól szavaimat az eszedbe, hátha megmentenek, ha netán mégse fogadnád meg tanácsomat:

Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn”

Most pedig búcsúzom. Válaszolnom kell Cthulhu hívására.

Galéria
Kattints a galéria megtekintéséhez!