Van egy álmom. Nem szól politikáról, egyenlő jogokról és bánásmódról, az átlagembert megillető alapvető lehetőségekről. Nincs benne világmegváltási vágy, békét hozó, tettre és cselekvésre buzdító üzenet, és még csak olyan történelmi emlékmű sem, ami elé állva növelhetném a teátrális hatását. Az álmom az, hogy... megnyerjem a lottót, találkozzak egy sok kívánságot teljesíteni tudó aranyhallal, megvegyem a világ legtetszetősebb házát, magamhoz édesgessem a legdögösebb asszonyt és megszerezzek mindent, amire csak vágyom. Például egy kézfogást a Volitionnel és pénzt, hogy fizethessem a Conflict: Freespace harmadik részének elkészítését. Az utóbbiban biztos vagyok, az előbbiben már nem annyira - a harmadik Saints Row pont elég ahhoz, hogy az ember elgondolkodjon, vajon hogy kaphat sok tízmillió dollárt, szabad kezet és az egész világot felölelő marketing-támogatást egy olyan fejlesztőcsapat, amely minimum klinikailag is diagnosztizálható, de nagy eséllyel bizarr szexuális fantáziák egész sorozatát birtokló emberekből áll. Volition a nevük, mesterségük címere pedig olyan sandbox játékok gyártása, ahol látszólag bármi megtörténhet, bárhol, bárkivel és bármikor, legyen az egy szippantós kocsis városfejlesztési hadművelet, egy belvárosi városnézés egy csőre töltött tankkal, vagy könnyed séta a levegőben, egy vadászgép pilótafülkéjében ülve. 

Közönséges bűnözők

Messzire jutott a Szentek bandája a Saints Row 2-ben: habár az első részben még szedett-vedett, aranyláncokat, drága kocsikat és a többi zsebgengszter-kelléket birtokló bűnbanda volt, az előző rész végére Stilwater királyává nőtték ki magukat, sőt, igazi médiaszereplőkké - mert ki lehetne jobb példakép egy a fél világot legyilkoló, a pénzt drogokra és nőkre költő, szabadszájú bandatagnál? Tudja ezt a világ, tudják az emberek és tudja az az öntelt színész is, aki a The Third elején bankot rabol a bandával. Elvégre fel kell készülnie a szerepre, azt pedig úgy tudja a legjobban, ha testközelből éli át az akciót. Bankot rabolni általában maszkban szokás, a Szentek is így gondolják, csakhogy a maszk a saját arcukat mintázza, mert az menő. És az is, ha az egyszerű akcióból gyorsan egy kapitálisan nagy tévedés, egy az egész város rendőrségét megmozgató állóháború alakul ki, lóhalálában, helikopterrel ellopott széffel és a megtorlás üzenetével. 

Mondjuk ki: a Szentek rácsesztek. Nem elég, hogy a bankot nem tudták kipakolni rendesen, de rövid időn belül kiderül az is, hogy az állig felfegyverzett őrök, na meg maga a bank is ahhoz a Szindikátushoz tartozott, amely egész Stilwatert kiszemelte magának. Ajánlatuk is van, méghozzá meglepően előnyös – legalábbis számukra. Ha a Szentek hajlandóak átadni a bevételük több mint felét, akkor megtarthatják az életüket, ellenkező esetben pedig elbúcsúzhatnak tőle. Egy birodalom kulcsát egyetlen király sem adta még át önszántából, és ez most sem változik, így a Szentek lőnek és robbantanak, hogy aztán kényszerből átköltözzenek Steelportba, a városba, amit az acélipar, a munkájukkal legkevésbé sem törődő mérnökök és építészek, na meg persze bűnözők ezrei tettek nagy, és meghódításra váró tereppé. 

Hol is hagytuk abba?

Sorozatról és harmadik részről lévén szó talán senkit sem fog meglepődni azon, hogy a The Third pontosan úgy működik, ahogy a korábbi részek. Adott egy hatalmas játéktér (Steelport), a bosszú és a csúcsra jutás vágya, na meg az a Szindikátus, akit az előzőek elérése érdekében le kéne nyomni. Az előzetes ígéretekkel szemben utóbbinak sajnos messze nem jut akkora szerep, hiszen a szervezetet vezető, übergonosznak beállított belga rossztevőt, Phillipe Lorent kábé az első órában agyonnyomja egy legalább háromszáz méter magas átriumból leeső acélgolyó, a többi banda vezetői pedig legalább ilyen gyakorisággal és gyorsasággal hullanak el. 

Még szerencse, hogy nagyon sokan vannak, hiszen Steelport messze nem szűz terület: szigetcsoportjait, kerületeit a Szindikátus bandái tartják uralmuk alatt. Többen is vannak - az erőt a belga gyökerű Morning Star képviseli, ők azok, akik a kaszinókat és a prostitúciót fenyegetik, vagyis azokat az elsődleges forrásokat, ahonnét a legtöbb pénzt be lehet zsebelni. Az izmot és a biztonságot a Luchadores klán szavatolja: a mexikói birkózókról mintázott banda alá tartozó területeken nehéz randalírozni, hiszen komoly túlerővel, komoly arzenállal igyekeznek minden támadást visszaverni. A sort záró Deckerek különleges csoportnak számítanak. Habár harcosként is megállják a helyüket (erről a lőszerrel roskadásig töltött táskáik, a láthatatlanságot kihasználó, szamuráj kardot lóbáló speciális egységeik gondoskodnak), igazán a cybertérben boldogulnak. Nehézfegyverzettel felszerelt geekek, akik inkább a számítógép előtt számítanak nagymenőnek, sem mint az utcán. 

Megkülönböztetni őket szerencsére könnyű, hiszen mindegyikük teljesen egyedi színekben, különleges felszereléssel és kocsikkal járja az utcát – egy-egy nagyobb kerület, lényegében szigetdarab tartozik hozzájuk, közel száz épülettel, járőr-csapatokkal és olyan gócpontokkal, ahol valamilyen fontosabb érdekeltségük található. Az, hogy kivel, mikor és hogyan akasztod össze a bajszod, száz százalékosan rajtad múlik. Itt nem találkozol a történet során megnyíló, alapból lezárt területekkel, mesterségesen fenntartott korlátokkal, épülő hidakkal, olyan folyamatosan adagolt felfedezéssel, amely bármilyen módon is korlátozná a szabadságod – ez a te játszótered, a te homokozód, ahol azt csinálsz, amit csak akarsz. Legyen szó a járókelők kínzásáról, boltok kirablásáról, bandaháborúk szításáról, területfoglalásról, vagy gyakorlatilag bármiről. 

Nem a szeretet viszi előre a világot

Persze ha jót akarsz magadnak, akkor elsősorban azon fogsz gondolkozni, hogy miképp szerezhetsz pénzt. Lehetőleg sokat, annyit, hogy ne legyen gondod, ha a reggeli kávét, vagy a délutáni rakétavetőt kell megvenni – pénzt szerezni többféleképpen is lehet. A legegyértelműbb, de talán a leglassabb módszer az, ha egy gépfegyverrel kiállsz a sarokra, és padlóra küldesz mindenkit, aki csak eléd kerül. Persze látva az ellenfelek gyakorlatilag végtelen számát és a golyók véges mennyiségét, ez nem feltétlenül a legkönnyebben járható út. Sokkal célszerűbb a területfoglalás: ezt megteheted a látványosan megjelölt, eltéveszthetetlen, több háztömb felett hatalmat gyakorló pontok erővel történő elfoglalásával (vagyis odamész, és szitává lősz mindenkit), vagy úgy, ha a zsebedbe nyúlsz és megveszed a számtalan épület valamelyikét. Vehetsz fegyverboltot (ahol ezután olcsóbban kapod a cuccokat), apartmant, gyorséttermet, gyakorlatilag bármit, ami előtt ott az ELADÓ tábla. Pénzt óránként kapsz, ráadásul az automatikusan érkezik a számládra, neked csak a tranzakciót kell elindítanod a telefonodról. 

A telefon az, amivel gyorsan meg fogsz barátkozni. A GTA IV-től eltérően itt elsősorban nem SMS-eket olvasol és ismerősökkel haverkodsz, hanem figyeled az egyenleged, használod a térképet, felveszed a küldetéseket, vagy nézed, hogyan nő a hatalmad. Fontos és megkerülhetetlen szereplő, gyakorlatilag innen menedzselsz mindent. Például a bandád és a karaktered, merthogy a Saints Row-ban ezúttal sem leszel egyedül. Nem csak az olyan, most már felejthetetlen társak térnek vissza, mint Johnny Gat, Shaundi vagy Piece, de olyan segítőtársakat is kapsz magad mellé, mint Zimos, az éjszaka dolgozó lányokat futtató keménykezű munkás, aki nem mellesleg csupán egy mikrofonállványt mintázó géppel tud beszélni. Ráadásul autotune-ban. Miután megmented egy szex klubból, ahol perverz golyóval a szájában és lófarokkal a hátsó felében vár, egy két kézzel húzható riksára kötve. Nem, nem viccelünk. 

Bolondok földjén

Mert azt eddig sikerült eltitkolni, hogy a Saints Row, nos, finoman fogalmazva sem egészen épelméjű játék. Az első rész még a GTA trónjára vágyott, a második már nagy lépéseket tett afelé, hogy saját személyisége, saját hangvétele legyen, a harmadik pedig fogta az utóbbi elgondolást, és a négyzetre emelte, közben pedig hozzácsíptetett minden olyan ötletet, amit eddig vagy nem mert senki megcsinálni, vagy nem akart. Ott van a fentebb vázolt, a perverzitásból nagykanállal merítő küldetés, vagy az a misszió, ahol egy teljesen meztelen, kopasz orosszal kell bosszút állni, de említhetnénk még a harci repertoárunk egyik kiemelkedő darabját, a baseballütőre húzott, fegyverként használható hatalmas, lila műpéniszt is. 

És ezek még csak a szalonképes példák: a The Third sok tízórás története, vagy a száz százalékosan opcionális feladatainak teljesítése során ezernyi más ilyen, és ehhez hasonló helyzettel lehet találkozni. Zsenialitása pontosan ebben, a felejthetetlen élményekben rejlik. Szinte küldetésről küldetésre mutat újat, okoz döbbenetet, ad kitörölhetetlen emlékeket, ez pedig igazi csoda egy olyan korban, amit a nagy robbanások és a sablon tűzpárbajok tartanak lázban, alig pár órás adagokban. 

A játék már csak a bejárható terület okán sem lehet rövid, de ha ehhez hozzátesszük a szerepjátékok mélységét csípőből hozó fejlődést, máris egyértelmű, hogy Steelportot bejárni csak képzeletben lehet, sokkal nagyobb az esély a teljes belemerülésre. A szintlépés alapja és valutája a respekt, ez jár a teljesített missziókért és activitykért, a gyilkolásokért, a területfoglalásért, az épületvásárlásért, az autótuningért és gyakorlatilag minden akcióért. Elkölteni számtalan dologra lehet: növelhető a főszereplő vagy az egész banda életereje, az egyszerre cipelhető lőszerek és fegyvermennyiség, a futás, az újratöltés vagy épp a lövés sebessége, de akár a birtokolt ingatlanokból származó pénz és respekt is növelhető. A leghasznosabb befektetésnek persze még mindig azok bizonyulnak, amik a harcot növelik, mert... mert rengeteget kell harcolni. 

Harcolni, harcolni, harcolni

Na jó, ez nem jó szó: sokat, tengernyit, végeláthatatlan mennyiségűt! Steelportban gyakorlatilag nincs olyan ember, aki ne fegyverrel mászkálna, ez a bandákra pedig hatványozottan igaz. Bandatagból szinte végtelen mennyiségű van, amit leginkább a változatosság sínyli meg, hiszen a maximum két-három karaktermodellből álló séma folyamatosan ismétlődik, amin a történet felénél belépő hadsereg, a különleges STAG egység se segít. Ahogy az sem, hogy a lőfegyveres összecsapások mit sem változtak az első része óta: a golyóknak ezúttal sincs súlya, az ellenfelek csak akkor reagálnak a találatokra, ha már holtan fekszenek a földön, a fedezékrendszer hiánya miatt pedig a taktikázásra sincs különösebb lehetőség vagy ok. Egyedüli kivételt talán csak a klónozott, drabális szuperkatonák jelentenek, akik nem csak több tárat tudnak benyelni, de a földre küldeni is csak egy unalmas és rémesen egyszerű QTE rész után lehet őket, ami se nem túl változatos, se nem túl szép. 

Ez utóbbi mondat pedig a harmadik Saints Rowra is igaz, hiszen hiába teltek el évek az előd óta, pozitív irányba fejlődni az új fejezet csak minimálisan tudott. Szépnek szép, de általában csak akkor, ha hétágra süt a nap, egy felhő sincs az égen, és minden beállítás a maximumom van. Ez azonban ritka alkalom, sokkal gyakoribb a sötét, a horizontot hatalmas, barna pacaként ábrázoló, felhőkarcolók uralta éjszaka, megtámogatva kifejezetten borzalmasan kinéző mellékszereplőkkel, nem éppen részletgazdag tereppel és slendriánul közlekedő kocsikkal. Vannak helyzetek, főleg a nagy robbanásoknál, a nagy pusztításnál, ahol nem áll a helyzet magaslatán a képfrissítés, és vannak bizonyos szituációk, ahol túlságosan kicsi a látótávolság, a terep pedig túlságosan látványosan épül fel a szemeid előtt. Persze a fejlődésnek is vannak nyomai, csak tudnod kell, hogy hol keresd őket. 

Érdemes lenne ezért komolyabban keseregni? Semmiképp. Lehet, hogy nem ő a legszebb, de az biztos, hogy stílusának ő az egyik legszórakoztatóbb, legtartalmasabb darabja, amely örömmel áldoz be bármit (a realitást, a professzionalizmust, a látványt, a történetet) egy olcsó poén, egy felejthetetlen pillanat kedvéért. Pontosan ilyen: humoros és felejthetetlen ripacs, aki csak a legjobb barátod szeretne lenni a bűnelkövetésben, a pénzcsinálásában, az ízléstelen szituációk valóságos zuhatagában, bármilyen áron!