Mindenki ismeri az egyslágeres zenekarokat, akik ideig-óráig előtérbe keverednek, hogy napestig hallhatóak legyenek a médiában, hogy aztán – a világegyetem megkönnyebbült sóhajától kísérve – eltűnjenek a süllyesztőben. Továbbá vannak azok az alkotók, akik évekig a porondon ugrálnak, de a többség többnyire csak akkor képes megkülönböztetni az egyes dalokat, ha hallja a köztük lévő, pár másodperces csendet. Azonban elvétve akad a világban néhány olyan ember, akinek ugyan csak egy ötlete van, de az annyira zseniális, hogy fel sem tűnik senkinek: évtizedek óta ugyanazt kapjuk, csak a körítés változik picit. 


Sid Meier ez utóbbi, nem túl népes csoport tagja. Ha valaki van olyan szerencsés / szerencsétlen (nem kívánt rész törlendő), hogy a ’90-es években már rendelkezett elég ésszel és pénzzel ahhoz, hogy kiélvezze az akkoriban kiadott első részt, az tudja, miről beszélek. Az alapötlet egyszerű: adott egy nép, meg egy teljhatalmú vezér, és a cél, hogy a bunkós-ásóbotos ókorból elvezessük népünket egészen a magunk alkotta űrhajó lépcsőjéig, és közben írjuk át a világtörténelem minden eddig ismert viszonylatát. Lehetetlen abbahagyni, és ezt tudják a fejlesztők is: a játék elhagyására rákérdező menüben a „nem” válasz helyett ennyi áll: „Csak… még… egy… kört…”...

A Hadvezéreken túl

Az előző kiegészítő az alapjátékban nagy változást nem hozott, legalábbis ami az új népeket, vezetőket vagy egységeket, épületeket illeti. A Warlords legfontosabb eleme (a jól megépített küldetés-térképeket leszámítva) a defenzív játék megnehezítése volt, emellett kicsit elmélyítették a puskapor feltalálásáig vezető utat – ettől azonban az összkép picit billegni kezdett, mert a modern időszak így az eddiginél is rövidebbnek látszott. Úgy tűnik, nem voltam egyedül a véleményemmel, miszerint azért egy drága kiegészítőbe ennél jóval többet bele kellett volna pakolni: majdnem napra pontosan egy évvel a Hadvezérek kiadása után már itt is az újabb lemez. Aki esetleg siet valahova, annak gyorsan, számokban: 10 új nemzet (köztük a babiloniak, örüljetek velem kicsit), 16 új vezető, 12 új szcenárió (egy részük rajongói fejlesztés), 5 új világ csodája, 2 nemzeti csodával, szekérderéknyi új egység, jó pár új technológia, helyenként újragondolt-átalakított játékmenet... két hosszúkávé, főúr, fizetek.

Én, a kém

Ha igazán boncolgatni kellene a Beyond the Sword újdonságait, akkor a belső szerveket több csoportra oszthatnánk. Vannak változások, amik a Civilization sorozatban eddig valamikor már szerepeltek, de a negyedikből eredetileg kimaradtak, és vannak teljesen új ötletek is, ezek nem egyszer gyökeres(nek szánt) változást hoznak a játékba. Vegyük például a kémeket, akiknek az első leosztásban nem nagyon jutott szerep, kicsit robbantgattak, kicsit felderítgettek, de mivel az őket termelő Scotland Yard megépítése nem élvez túl nagy prioritást a játékosok többségénél, ezért jelen sorok írójának hamarabb volt tankja, mint kéme – márpedig egy tankhadosztálynak tökmindegy, hogy épít-e az ellenfél éppen valamit, vagy sem. Most azonban, hogy az ábécé tudományának megszerzése után rögtön nevelhetünk besúgókat, nagyot fordul a világ: immár nem csak pénzt, kultúrát és tudományt termelhetünk, hanem gazdasági potenciálunkat finomhangolva elkülöníthetünk némi erőforrást kedvenc spionjaink céljaira is. Alapesetben a termelt pontok az ismert országok közt egyenlően oszlanak el, ha azonban egyikük a tyúkszemünkre lép, ne átalljuk megváltoztatni a beállításokat a kém-panelen, összpontosítsuk minden energiánkat az éppen aktuális gonoszra. Kémeink meglehetősen sokoldalúak, állomásoztassunk egyet-egyet az ellenfél fontosabb városaiban, hiszen ki tudja, mikor jön jól, hogy megmérgezhetjük a maják fővárosának vízkészletét, vagy hogy hatalmunkban áll felkelést szítani Moszkvában. Természetesen a többi nép ugyanígy képes erre, de sebaj, sárkány ellen sárkányfű, kém ellen… hát… kémelhárítás. Van néhány régi épület, ami megnehezíti az ellenséges hírszerzők dolgát, ilyen például a bíróság, a börtön vagy a kastély, de ha ez sem elég, akkor építsünk minden városunkban biztonsági hivatalt, ezt a tetszetős, új épületet – akkor aztán James Bondnak is fel kell kötnie a gatyáját. 

Én, meg-a-cégek

Azoknak, akik inkább harc nélkül igáznák a porba az ellenfeleket, a kiegészítő egy másik adut ránt elő az ingujjából: a megavállalatok rendszerével ugyanis a valláséhoz hasonló, világméretű hálót hozhatunk létre. A dolog lényege röviden összefoglalható: ha kifejlesztettél egy tudományágat, de nem tudod kihasználni az előnyeit, mert valamelyik stratégiailag fontos nyersanyag hibázik hozzá – semmi gond. Nahát, a szemfüles amerikaiaknak itt a szomszédban pont van némi kitermelés alatt álló szén, nosza, egy szabad híresség (Great Person) segítségével alapítsunk alumíniumkonszernt, majd a főhadiszálláson képzett vezetőt dobjuk át a legközelebb eső amerikai városba, ott hozzunk létre leányvállalatot, és lássunk csodát: immár nekünk is van alumíniumunk. Ha olajat szeretnénk, a móka ugyanez, pepitában: keressünk egy várost, ahol búzát termelnek, és a helyi iroda létrehozása után ugorjunk fejest a bioethanolba. Természetesen nem muszáj más országban terjeszkedni, de ha a cég fogyasztását mások is fizethetik, nekünk meg csak dől a nyersanyag, akkor mi értelme lenne széllel szemben végezni a dolgunkat, ugye. Biztos lesznek, akik szerint ez a fajta stratégia a világ kiszipolyozása, az ő elveik érvényre jutásában segít a merkantilizmus, amely a külföldi cégek hatalmát viszi a nullára a határainkon belül, illetve a kommunizmus, ahol külhoniakkal együtt a mi vállalataink jótéteményei is mennek a levesbe. 

Világ buddhistái, egyesüljetek!

Szerintem az alap Civilization IV egyik leghasználhatóbb csodája az Egyesült Nemzetek volt, aminek segítségével – a dolgok szerencsés konstellációja esetén – különböző indítványokat szavaztathatunk meg, mint például egyes államformák kötelezővé tétele, közös pénz, satöbbi. Egyetlen probléma volt csak ezzel: nagyon a játék végére maradt. Nos, az aktuális kiegészítő ezen is változtat picit – persze továbbra sem lesz ENSZ a kőkorszakban, viszont amint sikerül elsajátítanunk a teológia alapjait, nekiláthatunk megépíteni az Apostoli Szentszéket, mely sok tekintetben megfelel a későbbi diplomáciai hivatalnak. Kis különbség, hogy a Szentszék döntései csak egy bizonyos vallás híveire nézve kötelezőek, és a szavazáson is csak ők vehetnek részt. Ebből kifolyólag azonban az egyéb vallású országok ellen remek kis határozatokat adhatunk ki, például megtilthatjuk a velük való kereskedést; de ha éppen úgy alakul, akkor akár az ellenünk, vagy a szövetségesünk ellen indított háborúnak is véget vethet egy jól irányzott atomcs...… akarom mondani, szavazás. 

Véletlenszám generális

A korábban emlegetett boncolási stratégiához visszakanyarodva, hölgyeim és uraim, íme, visszatértek közénk: a véletlen események. Akik hozzám hasonlóan sokat nyúzták az első részt, még valamikor a Turing-bomba és az ENIAC idejében, talán emlékeznek arra, micsoda öröm volt, mikor a vérrel-verítékkel felhúzott piacot és stadiont összedöntötte a földrengés, porig égette a tűzvész, hogy aztán a mocsár elnyelje a maradékot. Nos, lehet, hogy velem van a baj, de bizony a későbbi részekből igenis hiányoztak ezek a nem mindig tragikus események, mert életet vittek a – hosszabb idő után azért beszürkülő – körökbe. Lehet örülni, kérem, a Beyond the Sword több mint százötven ilyen kis mozzanatot tartalmaz, köztük vannak olyanok, amik már az első részben is szerepleltek, mint az imént vázolt városkép-módosító eszközök, de akadnak remek újak is. Személyes kedvenceim azok a történések, amikor választani is tudunk, hogy mit reagálunk. Ebből van egyszerű, mint mikor eldöntjük, hogy a bedőlt bányát némi pénz árán megmentjük, vagy spórolunk, és egyszerűen hagyjuk összeomlani az egészet. Ennél kicsit összetettebb, mikor arról kapunk hírt, hogy az egyik városunkban élő zeneszerző írt egy szívhez szóló nótát, ami bámulatosan sikeres a helyiek körében. Erre három válasz létezik, egyrészt hagyhatjuk ennyiben a dolgot, mondván örömteli, hogy a helyiek ilyen ügyesek, csak így tovább, másrészt viszont lehetünk bőkezűek, némi pénzmaggal arra ösztönözhetjük a fickót, hogy akkor már ne álljon meg egy dalnál, legyen rögtön zenés színdarab, amit majd a város színháza is játszhat, mi meg bezsebeljük a takaros mennyiségű kultúra-pontot. A harmadik lehetőség szintén ilyesmi: ha van fogalmunk a rádióhullámok terjedési szokásairól, akkor nem csak az adott város, de az összes, adótoronnyal rendelkező település részese lehet ama bizonyos új szerzeménynek, alaposan kitolva ezzel birodalmunk kulturális határait. 

Űrverseny ...– de most tényleg

Ha alapjaiban nem is változott meg a játék megnyerésének ezen formája, azért ráncfelvarrás itt is volt: immár nem elég összelegózni az űrjárműt a darabokból – csak akkor van ünneplés és másik bolygóra költözés, ha a mi gépünk éri el az Alfa Centauri rendszerét elsőnek. Ennek megfelelően, ha mondjuk valaki van olyan galád, hogy előttünk nyomja meg a startgombot, akkor két dolgot tehetünk. Egyrészt még beelőzhetünk: plusz rakétahajtóművet a saját masinára, ujjakat csuriba, és hajrá. A másik, ennél jóval prózaibb: igyekezzünk elfoglalni az ellenség fővárosát, így miután elveszti a kapcsolatot a földi irányítással, az űrhajó festői ronccsá válik valahol félúton a Föld és a Kentaur csillagkép között. 

Civilization IV és 4/5

A Firaxis nagyot alkotott, és nem léhűtő marketingduma a „Legnagyobb Civ-kiegészítő”. Más cégek ennyi újdonsággal gondolkodás nélkül teljes játékként, teljes áron adnák ki – az, hogy Sid Meier cége nem ezt teszi, egy picit furának is tűnik a mai világban. Persze ők biztos tudják, ők a nagy stratégák.