Ha a messzi-messzi galaxis legrosszabb állásait kellene listázni, előkelő helyen szerepelne a birodalmi rohamosztagos és annak toborzótisztje. Ha valakit könnyen rá lehetne venni arra, hogy futurisztikus Ming-katonaként állja a sarat egy kényelmetlen, bármiféle védelmet nélkülöző ruhában, valahol az univerzum peremén, mondjuk egy mocsaras-lápos vidéken, ahol az eltávon az egyetlen szórakoztató dolog maximum egy közepesen nedves pocsolya vagy egy kevéssé mohás, odvas fa lehet, akkor ott komoly gond van a karrierválasztással. A birodalmi rohamosztagos az az állás, ahol az ember garantáltan nem éri meg a nyugdíjkorhatárt, de rosszabb esetben a kiképzést sem, ha arra téved minimum egy, de inkább két lázadó – gyakorlatilag mindegy, hogy milyen, mert a birodalmi rohamosztagos már attól is elpatkol, ha ránéznek. A Star Wars és a Force Unleashed nagy szerencséje az, hogy toborzótisztet keresni nem kell, hisz a katonákat klónozzák – éppen ezért van belőlük pont annyi, hogy tízesével préselődjenek egymásnak, a falnak, egy erőtérnek vagy a szakadék fölött tátongó nagy semminek. És ha ez igaz rájuk, akkor igaz a Tie-fighterekre, a lépegetőkre és gyakorlatilag mindenre, amit a Birodalom megpróbál bevetni.

A klón támadása

És ez gyakorlatilag a Force Unleashed 2-re is igaz, mert bár megmozgatja a galaxis elnyomóinak jelentős részét, és bevet földi és gyalogos egységeket is, ez nemcsak ahhoz nem elég, hogy megállítsa Starkillert, de ahhoz sem, hogy tartósan a nyugalmi állapot felé tolja az izgalmi faktort. Ami talán nem annyira meglepő, a FU2 relatíve nehéz és ingatag szülés volt: eredetileg nem Starkillerrel, hanem egy új főszereplővel indított volna. Olyannal, aki a szabadság terén bőkezű Star Wars univerzum határain sem ugrik át minden addiginál durvább erőképességeivel, olyannal, aki számára nem jelent tízszer nehezebb feladatot egy vastag acélajtó szétpréselése egy komplett csillagromboló lezúzásánál. Starkiller nem ilyen, még mindig ő a Star Wars kánon utált ölebe, akit az ráncigál és cibál, aki akar, mert így is, úgy is mindent megkap. Jelen esetben rögtön az első rész során megszerzett képességeinek szinte mindegyikét. Az FU2 hét hónappal az első, egy évvel a negyedik Star Wars film előtt játszódik, de ahogy az elődje, úgy ő se nagyon tuszkolható be a Star Wars történelembe. Túl erős és túl ismeretlen ahhoz, hogy egy lapon lehessen említeni a legendákkal. Ezzel pedig nagy valószínűséggel ő maga is tisztában van, hiszen már az első tíz percben ugrik egy nagyot – Starkiller egy ablakon kifelé, a Kamínói klónközpont legtetejéről, a hitelességfaktor pedig le, egy szakadékba, valahová az elfeledett szuperhősök és a banális klisék temetőjébe. Starkiller azért, mert elvileg halottnak kéne lennie, mégis él. Vader szerint meg is halt, és csupán egy klón, egy a sok közül, de eddig mindenki beleőrült a nehézkesen másolható erőhasználat és a folyamatosan támadó emlékképek hadába. Starkiller mindkét kórtól szenved, úgyhogy inkább az extrém utat választja: fityiszt int Vadernek, a Birodalomnak és a Köztársaságnak, és a bajban lévő Juno után ered. 

Mario után szabadon

Márpedig itt és most lehetne húzni egy képzeletbeli vonalat, és azt mondani, hogy igen, ennyi – mert a Force Unleashed 2 története tényleg ennyire egyszerű és lineáris. Bajban az asszony, jön a hős lovag, de előbb még leveri a galaxis nagy részét. Ami jelen esetben nem is olyan nagy, sőt, a FU2 a Star Wars saga csak egy elhanyagolhatóan kicsi részét használja fel, azt is rövid ideig. A második rész nettó öt órán át kergeti Junót az űrben, aztán a te döntésedtől függően vagy happy enddel, vagy a legkevésbé sem vidám sötét fejezettel zárul. Eközben pedig kevesebb mint fél tucat helyszínre téved el, és inkább egy-egy órányi pályára korlátozza magát, semmint egy olyan változatos, tartalmas és tizensok órás kalandra, mint tette azt az első nekifutás alkalmával. Ez talán az első 2-3 órában nem is akkora probléma, mert a FU2 helyszínei jók. A legtöbb nem túl nagy, eltérni a fő csapásiránytól lehetetlenség, viszont mindegyiken dominálnak a gigantikus méretek, a mélységek és a magasságok, na meg a temérdek harc. És a probléma itt kezdődik. 

Erőfitogtatás

Mert ha az első harminc percben figyelsz, akkor körülbelül az ellenfélkínálat háromnegyedével már nemcsak találkozol, de le is vered őket. És a továbbiakban is ezt teszed a hátralévő négy és fél órában, anélkül, hogy bármi is változna. A rohamosztagosoknak továbbra is elég egy csapás, az erőhasználókat gyönyörűen áthasíthatod a fénykarddal, a lépegetőket pedig addig csépelheted, míg a lélektelen QTE elő nem kerül és le nem zúzod az összeset. Gondod akkor lesz, mikor mindezt egyszerre, különösen a végjátékban kapod a nyakadba: a FU2 ekkor mutatja meg, hogy néha nem tud működni, a különböző gyengeségekkel rendelkező ellenfelek egyszerűen nem keverhetők, mert a legtöbbször pont az ellenkezőjét csinálod annak, amit kéne – mert mire támadnál, már más van előtted. Ráadásul Starkiller már a nyitánynál is legalább annyira erős, mint a Force Unleashed végén. Ez pedig azért probléma, mert így kihívás gyakorlatilag nincs, a fejlődés pedig teljesen értelmetlen. Lehet, hogy a harmadik szintű fénykardforgatás pörgősebb, látványosabb és gyorsabb, de csupán pár dekával hatásosabb annál, mint amivel kezdesz. Ami azért is fájó, mert a FU két problémás területe, a kamerakezelés és az erőkkel való célzás jelentős javulást mutat. Igaz, ez a hihetetlenül gyatra, feleslegesen elnyújtott bossfightok alatt pont nem igaz: ezek a FU 2 leghiábavalóbb részei. Pedig ezeknek kéne a csúcspontoknak lenniük, valahogy úgy, mint az első rész cápaugrása, a Csillagromboló lecibálása. Tetőpont itt viszont nincs, az akcióba gyorsan belerázódsz, de a harc annyira monoton, az újrahasznált elemek száma pedig annyira magas, hogy a nagyobb összecsapásoknál az ember hajlamos inkább a végért, semmint a túlélésért imádkozni. Ez pedig olyan luxus, amit nem engedhet meg magának senki, még akkor sem, ha példaértékű bevilágítással, elképesztően jó effektekkel és remekül megrendezett videókkal is próbálja elkendőzni azt, hogy nincs lelke, nincs egyedi vonása, és tulajdonképpen nincs benne semmi, aminek egy folytatásban lennie kéne. 

Minek nevezzelek?

A Force Unleashed 2 legnagyobb baja pont az, hogy még maga sem tudja eldönteni, hogy micsoda. Letölthető tartalomnak nem nevezhető, hiszen drága, dobozos formában érhető el, nem szükséges hozzá az alapjáték, ráadásul számos olyan finomhangolást tartalmaz, amellyel jelentősen túllép az első részen. Teljes értékű, az elődjével mérhető folytatás azért nem lehet, mert sokkal rövidebb, szegényesebb tartalommal bír, és a lehető legkevésbé sem egyedi. Elsietett próbálkozásnak azért nem lehet elkönyvelni, mert volt két éve a váltásra. Az igazság valahol a két véglet között van. Se nem folytatás, se nem letölthető tartalom, sokkal inkább finomhangolt techdemó, négy-öt órába sűrítve, placeholder karakterekkel és történettel, várva az igazi tartalmat. Az viszont nem jön, ahogy a Force Unleashed 2 csúcspontja sem. Visszhang ez az erőben, egy réges-régi galaxisban.