Menj tovább 20 kilométert

Szerencsére az Atarinál senki nem gondolta úgy, hogy az új részben ezen változtatni kellene, sőt, az már rögtön az elején leszögezhető, hogy a TDU 2 lényege ugyanaz maradt, mint az első epizódé. A cél az, hogy minél több olyan autót, házat és ruhát vegyünk a versenyeken megszerzett pénzből, aminek a való életben a töredékére sem lenne pénzünk, és közben fedezzünk fel olyan egzotikus tájakat, mint a messzi Hawaii, vagy a közeli Ibiza. No igen, európai szemmel nézve a spanyol fennhatóság alá tartozó sziget talán annyira nem különleges, mint mondjuk egy dél-brooklini vásárlónak, de talán még azok sem száguldoztak a C-731-es főúton, akik voltak olyan szerencsések, hogy eltöltsenek egy hetet az Atlanti-óceán ékszerdobozán valami társas üdülés keretein belül. Az alap tehát megvan: két meglepően részletesen lemodellezett sziget (naná, a Google Map korában már az a minimum, hogy minden fontosabb körforgalom a helyén legyen), amire a készítő Eden Games még rádobott 67 (csak kozmetikai szempontból sérülő) autót vagy húsz különböző márkától, így már az első pillanatban otthon érezhetjük magunkat az új részben is. A kezdés amúgy is álomszerű, mi több: a karakterválasztás és az első kilométerek után kiderül, hogy eleinte egyszerre vagyunk közel és nagyon messze az áhított fényűző élettől. Sima parkolóőrként ugyan valóban a legjobb kocsikat vezethetjük, de nagyjából kétszáz évi keresetünk kellene ahhoz, hogy valami komolyabb verdát vásárolhassunk. Őrületes szerencse, hogy a fejlesztők kitaláltak egy sajnos meglehetősen bugyutácska sztorimódot (vigyázat, a szereplők hangja kicsit olyan, mintha egy kiélezett húszforintossal dobolnának a gerincvelőnkön), így lehetőségünk lesz beszállni a Solar Crown elnevezésű, ultragazdagoknak szervezett autóversenybe. Innentől már csak egy lépés az első autó (amit a később is fontos szerepet betöltő használtautó-kereskedőtől veszünk meg), és egyenes az út az első versenyig. Illetve... 

Permit de conduire

Mielőtt nagyon belemelegednénk, a játék rögtön elküld minket tanulni, ugyanis csak akkor versenyezhetünk, ha van a küzdelem típusának megfelelő jogsink. A három különböző kategóriában összesen 8 vizsga vár ránk, ezek mindegyike hat-nyolc olyan feladatból áll, aminek gyakorlása és megoldása valóban segít minket abban, hogy jobb virtuális sofőrré váljunk. Az egyes tesztek sikeres teljesítése után a térképen megnyílnak a hozzá tartozó versenyek, és ha játszottunk az első résszel, máris feltűnik az egyik legjobban sikerült újítás: a tereprali-mód. A B-vel jelölt próbák azon a mintegy hatszáz kilométernyi új „úton” folynak, ahol aszfaltot nem, de murvát, homokot és sarat annál többet látunk majd. Ennek megfelelően a korábban is látott modern benzinfaló vadállatok (a TDU 2-ben az A-csoport autói) és klasszikus sportkocsik (C-kategória) mellé bejöttek a terepjárók is, van itt minden, ami a Tescóban is elfoglalja a rokkanthelyeket: Hummer, Audi Q7, VW Touareg és persze Mercedes is. A földutakra persze nem csak ezekkel mehetünk rá, azonban mással csak akkor érdemes, ha nagyon muszáj, ugyanis – meglehetősen furcsa módon – a személyautók száz-száztíz km/h-s sebességnél leszabályoznak, míg a nagy dögök akár kétszázzal is száguldhatnak ugyanott. Ez nyilván azért kell, hogy legyen értelme a külön kategóriának, de ha megnézzük, hogy hány városi terepjáró versenyez a WRC-sorozatban, akkor azért a valóságban nem ezt látjuk. Persze ez csak kötözködés, mert az új játékmód jól sikerült, ha nem is szimulátoros élmény, nem kell kapcsolgatnunk a differenciálzárat meg az összkerékhajtást például, de a szórakoztató száguldás a kilinccsel előre kanyarodással meg az ugratásokkal azért megvan. 

Ha már így szóba került, ne menjünk el a vezetési élmény mellett. A fejlesztők elmondása alapján a játék új fizikát kapott, és valóban közelebb állunk a valósághoz az első részhez képest, persze csak akkor, ha a megkérjük a gépet, hogy ne szóljon bele a vezetésbe (magyarán kikapcsoljuk a helyettünkfékezést meg a helyettünkkormányzást). A saját véleményem amúgy az, hogy egy bizonyos szint felett nem igazán érdemes azon vitatkozni, hogy mennyire valósághű vezetési modell van egy játékban – az igazi autózás és a digitális változat között még akkor is óriási különbségek vannak, ha az igazán profi szimulátorokat nézzük (annak idején a szomszéd szerkesztőségben dolgozó autós szakújságírók folyamatosan hülyének néztek minket, amikor fennhangon arról beszélgettünk, hogy milyen életszerű az éppen aktuális csoda), így a TDU 2 szerintem megtalálta az ilyen stílusú autóversenyhez leginkább illő arany középutat: nyilvánvalóan nem szimulátor, viszont azért az erősebb autók kezelését tanulni kell. 

Ismerd meg hazád

Az első részhez hasonlóan most is központi elem a helyszínek megismerése – nagyjából háromezer kilométernyi aszfalt- és földút várja azt, hogy beautózzuk, méghozzá valós időben, dinamikusan változó, az autók viselkedésére és kinézetére is kiható időjárás mellett. Az út mentén a régi érdekességek, úgymint autószalonok, a kocsik felspécizését végző, szakosodott szerelőműhelyek, megvásárolható házak és az ezeket összegyűjtő ingatlankereskedők, ruhaboltok, versenyek és küldetések (lehet csak nekem tűnik úgy, de a stoppos lányok viselkedését megint sikerült kicsit prostisra programozni) mellett jött pár újdonság is. Ezek egy része jó ötlet, például a használtautó-kereskedőnél jóval egyszerűbben juthatunk az adott versenymódhoz szükséges járgányhoz (könnyen előfordulhat, hogy hiába kellene az A4-es kategóriában versenyeznünk, még nem találtuk meg a megfelelő márkakereskedést – na, ilyenkor érdemes megnézni a nepper kínálatát), azonban vannak meglehetősen furcsa dolgok is. Az autómosó első alkalommal meghökkentő, 1500 dollárba fáj, és amíg el nem indul a hozzá tartozó előre renderelt jelenet, nem igazán értjük, hogy mi lehet az, amiért ennyit kell fizetni – aztán a megjelenő bikinis csajok láttán lehet majd vérmérséklet szerint berzenkedni vagy csettintgetni. Ennél három lépcsőfokkal morbidabb az a módszer, ahogy az általunk választott szereplő kinézetét módosíthatjuk – ha nem tetszik, hogy a fejlesztők csak eltúlzott mongoloid vonásokkal rajzolt karaktermodelleket tettek a játék elején választható csapatba, elmehetünk plasztikai sebészhez. Innentől a más játékokban már megszokott karaktermódosítás jön (csúszkával állítható homlok-, szem-, orr-, száj- és egyéb tulajdonságok), majd az átvezető jelenetben látjuk, hogy a műtőasztalon fekszünk, felettünk a doki a világ legnagyobb szikéjével – majd elsötétül a kép, és még halljuk, ahogy nekiállnak trancsírozni a fejünket. A groteszket már csak erősíti, hogy nagyjából fél órán keresztül nem láthatjuk a végeredményt, mert csinos kis kötést raknak a fejünkre... Furcsa megoldás ez, bár kétségtelen tény, hogy a szépészeti beavatkozások mindennapos fejezetei a gazdagok életének – szerencsére azonban a fejlesztők tudták, hol a határ, így csak az arcunkat illetve a bőrünk színét módosíthatjuk, a mellmérettel akkor sem lehet játszani, ha történetesen nem férfi karaktert választunk.

Üdv a klubban

Akik előtt nem ismeretlen az első rész, vagy esetleg olvasták a korábban prezentált ismertetőinket azok tudják, hogy az egyjátékos rész ugyan fontos alkotóeleme a TDU 2-nek, azért az igazi ízt a többjátékos-élmény adja meg. Ha már meguntuk a gépi ellenfelekkel való hadakozást, ami bár jövedelmező, hosszú távon azért unalmas, kezdjük el kihasználni, hogy a játék párhuzamosan futtatja egymás mellett a single- és multiplayert. A szigeteken nem vagyunk egyedül: a közepesen okosan és szabályosan közlekedő MI mellett élő internetkapcsolat esetén megjelennek a valós játékosok is, akikkel több szinten is versenyezhetünk, a spektrum az egészen egyszerű, és az első részben is remekül működő „levillantom és legyőzöm” rendszertől a komoly szervezést igénylő klubéletig terjed. Bár már az első részben is volt lehetőség arra, hogy összeállj másokkal, azonban most tényleg a komoly MMO-kban látott guildrendszerhez hasonlót kapunk. A legmagasabb, harmadik szintű klubban összesen 32 tag lehet (ha valaki Xbox 360-on játszik, mindenképp keresse meg a Magyar Autoklubot, remélem nem törölték csak azért, mert picit korán – a játék megjelenése előtt két héttel alapítottam meg), az elnök dönt a jelentkezők elbírálásáról, de aztán minden munka közös. Szedhetünk tagdíjat, amiből az egyjátékos kampány házaihoz hasonlóan a klubházat is alaposan kicsinosíthatjuk (a látványt amúgy a szó szoros értelmében a pincétől a padlásig kedvünkre alakítgathatjuk), illetve a társaságok magasabb szintre lépve extra autókban és jóval előkelőbb helyen lévő klubházakkal gyarapodhatnak. Érdekes megoldás, hogy természetesen a klubházban nem autóstul rontunk egymásnak, hanem a közösségi helyiségekben az avatárjaink mászkálhatnak fel-alá, különböző mozdulatokat téve (a szokásos integetés-táncolás-kacagás vonal ez), illetve egyes versenyszámok indítása előtt sem egy egyszerű visszaszámlálást ad be a gép a résztvevők listájával, hanem a startvonal előtt parkoló autók közt sétálgatva üthetjük el a megfelelő számú versenyző megérkezését – a többi járgány mustrálása jóval szórakoztatóbb, mint idegeskedve mantrázni, hogy „na mikor indulunk már”. 

A versenyzéshez visszatérve az eddig megszokott multis versenyek közt ezúttal kooperatív számok is lesznek: a Follow the leaderben csak az elöl álló tudja, hol a következő checkpoint; a Keep your distance elnevezésű módban pedig az a cél, hogy a csapat egyes tagjai között úgy legyen meg az állandó féktávolság, hogy közben tövig nyomják a pedált. A kompetitív versenymódok közt számottevő újdonság nem lesz, inkább az a fontos kérdés, hogy az első részben látott csalássorozatok ellen tett lépések és fejlesztések meghozzák a kívánt hatást – a tesztidőszakban nem észleltem, hogy lennének ilyen bajok, de természetesen a zárt bétateszt mást mutat, mint a cikk megjelenése után négy nappal kezdődő valóság. A fejlesztők mindent elkövettek, hogy most ne lehessen olyan könnyedén jogosulatlan előnyhöz jutni, de ezt pontosan csak a megjelenés utáni első hetekben látjuk majd. 

Nem ráncfelvarrás, új modell

A végeredményt nézve azt kell mondjam: a második részt alaposan összerakta az Eden Games csapata, sajnos azonban most is akad pár bug. Mint a cikkből kiderült, bár a teljes változatot teszteltem, azonban nagyjából három héttel a megjelenés előtt, így nagyon remélem, hogy a megjelenés napján rögtön kapunk majd egy javítást, ami az általam észrevett hibákat orvosolja. Persze nem nagy dolgok ezek, inkább idegesítő apróságok: időnként egy fél másodperccel később indulhatunk csak el, mint a többiek, a játék nem mindig bünteti, ha verseny közben nekiszaladunk az útvonalat jelölő betontömböknek, és ami a legfájóbb, hogy Oahun sokszor kétszer-háromszor is végig kell mennünk egy útvonalon, mire a játék ismertként jelöli meg (ez azért fontos, mert ahol egyszer már voltunk, oda a térképnézetben kattintgatva bármikor vissza tudunk térni). A billentyűzetes irányítással nekem voltak gondjaim, így én egy idő után analóg kontrollerre váltottam, viszont az egér kezelésével akadtak gondjai a játéknak – remélem ez is csak átmeneti baj. 

A TDU 2 tehát tovább gurul az első rész által kikövezett úton, és a teszt alapján (a teljesen felesleges sztorimód-körítést leszámítva) csak ott és csak úgy változtattak a fejlesztők, ahol arra igazán szükség volt ahhoz, hogy egy a mostani autós mezőnyből alaposan kilógó, stílusos programot hozzanak létre. Ha csak egyszerű versenyjátékot vársz, csalódni fogsz, ha azonban hagyod magadból előhozni a gyűjtőt, a felfedezőt, no meg a társasági embert, kifejezetten nehezedre esik majd felállni a gép elől.