Ha ehhez az érzék-kavalkádhoz még esetleg valamilyen egzisztenciális krízis is társul, esetleg cipőbámész’ figurák szimmetriába rendezett, pasztellszínű díszletek között hümmögnek, mondjuk, David Bowie-dallamokat, akkor az ember óhatatlanul is arra gondol, hogy eltévedt, és Wes Andersonnak valami furcsa álmában tért magához. A The Artful Escape egy ilyen játék, ami ötvözi a zene szeretetét az acid tripes látvánnyal, ritmusos játékmenettel és érzelmi kalandvággyal. Röviden az egész tényleg olyan, mint a digitális kód formájába oltott szinesztézia.
A zene hullámhosszán
A sztori alapja és a játék maga is nagyon hasonló húron rezeg, mint például a legutóbbi Bill és Ted-film. A kedves zenész srác szürreálisan elszállós mindennapjaiba beleszövi magát az elvágyódás, a városi házfalak közé beszivárog a sci-fi, és mire kettőt pislogunk, máris Ziggy Stardust mellett utazunk egy űrszivárvány csóvái közt. A játék alapja platformer megoldásokra van felhúzva, de van a játékban narratív-beszélgetős rész, mint mondjuk a Night in the Woods-ban és akad benne felfedezős, bejárós szekció. Lesznek tényleges ugrabugra részek, vagy a történet szempontjából fontos „sétálós” szakaszok. Közben pedig ott a kezünkben az űrgitár, amivel nemcsak ritmus-/hangpárbajokban vehetünk részt, de egy-egy pengetés a platformozást is segíti. Az pedig, ahogy Francis Verdetti nevezetű hősünk belezendít, és a hátterek életre kelnek, külön elemzést érdemelne. Az egész program a lelkeddel játszik, és miközben pajkosan pattogtatja a labdát az érzelmek és az érzékelés térfelei között, azon veszed észre magad, hogy egy terápia részese lettél. A zenei háttér amúgy is csodálatos, mintha csak a Queen vagy a Muse ugrott volna be OST-t faragni egy videójátékhoz. De ez nem is csoda, a játék vezető fejlesztője maga is zenész – egyszóval a beatkorszaktól a space-rockig mutató témák tényleg hitelesen jelennek meg a The Artful Escape-ben.
Sztárparádé a színpadon
Ha keresni kéne még a párhuzamokat, akkor a Genesis Noir vagy a Psychonauts, esetleg a Zoink játékai is felderengnek az emlékeinkben. Bár a látvány szigorúan grafikai erőfitogtatás oldaláról nézve nem túl erős, a varázslatos művészeti dizájn és a stílus felülkerekedik a technikán, és még a gyémántokat hajkurászó Lucy-t is lehozza az égből, ha kell. A külcsín és belbecs fokozására kellett az Annapurna segítsége – feltételezem, hogy olyan neveket, mint Carl Weathers, Lena Headey, a Kingsmanből is ismerős Mark Strong, vagy Wes Anderson egyik kedvence, Jason Schwartzman kasztolásához a kiadó segítő félként tudott jelen lenni.
És itt jön a következő fontos gondolat. Megint itt egy művészieskedő, rövid, a szó legszorosabb értelmében játékmechanikákat csak lightosan tartalmazó program, amire abszolút illik az indie skatulya. Viszont a produkciós háttér ezen bőven túlmutat, és hát maga a program pedig egy koncentrált élménybomba, amit egyszerűen más műfajtárstól nem fogsz megkapni ebben a formában. A magam részéről örülök annak, hogy a független fejlesztők mára ilyen szintekre jutottak. A The Artful Escape ugyanis az év egyik legnagyobb show-ja. És bár se platformernek, sem narratív kalandnak nem kiemelkedő, az érzékek játékában mégis egyedülálló, és nagy hatással bíró. Akár csak egy Brian May szóló, amit a szikla szélére kiállva léggitároztunk el, amikor tinédzserek voltunk…
