A bevezetőben említett úriemberről elég talán annyit elmondanom, hogy az ő agyából pattant ki a Húsfiú és Gish, a kátránysrác, no és az ő keze munkáját dicsérik a Braid karakterei, animációi. Barátunk a Super Meat Boy fejlesztése közben skiccelt fel magának pár gondolatot, amiből aztán Florian Himsl segítségével összerakott egy újabb rémisztő, és ami még fontosabb: zseniális játékot.

Hát Izsák?

A cím a jól ismert bibliai történetre utal, amelyben Isten felszólítja Ábrahámot: bizonyítsa be hozzá való hűségét úgy, hogy feláldozza számára fiát, Izsákot. Jelen mű főhőse is ugyanezt a nevet kapta a keresztségben, és hasonló szószba kerül: anyja, aki álló nap a keresztény tévécsatornákat bámulja, úgyszintén behaluzza az ominózus sugallatot, és nem is sokat gondolkodik annak végrehajtásán. Izsák barátunk a közelgő végzet elől egy csapóajtón át a pincébe menekül, ám itt nemcsak hideg és sötétség fogadja, hanem még annál is rosszabb. Sokkal, sokkal rosszabb...

Az Isaac műfaja „roguelike”, és olvasóinknak bizonnyal meg kell magyaráznom ezt a kifejezést. Az 1980 körül született Rogue, melyben hősünkkel alá kellett szállni egy kazamatába és ott legyakni tengernyi szörnyet, az egyik első grafikus kalandprogram volt, mely a D&D szabályrendszerére épült, és amelynek legnagyobb újítását a véletlenszerűen felépülő pályák jelentették. A játék iskolát teremtett, és olyan programok létrejöttét ihlette, mint a Diablo, amelyből aztán megszületett az akció-szerepjátékok nemzedéke – de ez már egy másik történet. Az Isaac tehát a Rogue alapgondolatára épül: minden egyes játékban a föld alatti labirintusrendszer véletlenszerűen generálódik, ugyanígy a benne elhelyezett kincsek és ellenségek, így nincs két egyforma menet, és soha nem tudhatod, mibe csöppensz a következő helyiségben, a játékmenet és az interfész ugyanakkor a Legend of Zeldára emlékeztet.

Van tehát egy pár szobából álló pálya, ahol elpusztítandó ellenségek, begyűjtendő kincsek, no meg egy szintzáró, durva boss vár rád. Miközben egyre lejjebb küzdöd magad az ismeretlen mélységekbe, a különféle felvehető cuccok mind keményebbé formálják hősödet – minderre persze szükség is lesz, hiszen egyre erősebb szörnyekbe botlasz. Mindennek tetejébe nem árt gondolkodni sem, lévén erőforrásaid limitáltak, és ha mondjuk elhasználod az összes bombát, lehet, hogy egy kövek által elzárt kulcshoz nem fogsz hozzáférni. Ó, és még mielőtt elfelejtem: a „roguelike” zsáner másik alapeleme is jelen van: ha elfogy Isaac koma életereje, jön a kegyetlen „Game Over” felirat, és kezdhetsz mindent elölről...

Sajnos ezzel a felirattal a kelleténél többször fogsz találkozni – a játék ugyanis nehéz. Szuperhúsfiúsan, kíméletlenül nehéz; ebben nem kis bűne van az irányításnak sem, ami szerintem a projekt Achilles-sarka; szokni, tanulni kell, ráadásul gamepad-támogatás sincs (bár az Xpadder megoldja a dolgot). Ha azonban valahogy mégis sikerül végigszenvedned az egész játékot és lenyomni a seregnyi főellenséget, jöhet az újabb menet, akár két másik karakterrel is, akiket bizonyos feltételek teljesítése után oldhatsz fel, ráadásként, ami már tényleg túlzásnak tűnik, többféle befejezés is vár rád; nem véletlenül van olyan Steam-achievement (az Isaac csak a Valve áruházában zsákolható be), amelyet kilenc (!) végigjátszás után kapsz meg – és a vicc az, hogy mindez, hála a véletlenszám-generátornak, egy percre sem válik unalmassá, órák múlva is találkozol újfajta ellenséggel, holmival, őrülettel.

Beleknek gyönyöre

Mert hát őrületből most sincs hiány, mint ahogy vérből, zsigerekből, ürülékből, brutális jelenetekből sem – de ugye azt már az elején tisztáztuk, hogy McMillen nem teljesen százas, hála az égnek. A játék nemcsak ebben (és nehézségében) idézi fel a Super Meat Boy szellemét, de plasztikszínekkel operáló, rajzfilmszerű látványvilágával is, amibe egyszerűen nehéz belekötni, annyira össze van rakva – akármilyen beteg is a drága Edmund, hogy zseniális tervező, ahhoz kétség sem férhet. Egyedül talán a felbontásba tudok belekötni, hiszen maximum 1280x800-ig húzhatjuk fel, és a teljes képernyőre váltás sem zökkenőmentes. Ezt leszámítva olyan képek sorjáznak arcunkba, amik tutira beleégnek agyunkba – mindehhez nem kis mértékben járul hozzá az SMB zenei anyagát is jegyző Danny Baranowsky mesteri muzsikája.

A The Binding of Isaac az idei év egyik meglepetése, egy olyan játék, ami nyilván sok ellenérzést fog kiváltani akár vallási vonatkozásával, akár brutalitásával, de aki képes nyitott elmével közeledni hozzá (és fel van vértezve kellő idegzettel is), az remekül fog szórakozni több tíz órán át – mindezért ráadásul alig öt eurót kell kicsöngetnünk. Edmund McMillen, áldassék a te neved, ámen!