Az eredetileg 2010-ben XBLA-n debütált Toy Soldiers pedig pontosan erről szól, a Signal Studios tower defense játéka ugyanis némi járműves harccal, valamint Army Menes militáns miliővel kínálja az épületalapú defenzív akciózást, az első világháború (szerintem méltatlanul kihasználatlan) ütközeteit ugyanis a csatákat feldolgozó terepasztalokon vezényelhetjük le. Az ötlet konzolon igen jövedelmezőnek bizonyult, az Xbox-fogyasztók ugyanis kapkodták a játékot, mint lövészárki baka a dohányt, a PC-s változat behívása így többé-kevésbé csak idő kérdése volt. A Signal mindenesetre nem csinált nagy ügyet a portolásból – gondolom én, egyrészt mert az áthelyezésre csak a Cold War alcímet kapott folytatás után került sor, másrészt pedig mert bár a játék PC-n is igen jó mulatság és férfimunka, sajnos a kész produktum nincs oly fess, mint azt a konzolos verzió után vártuk volna...

Dio(d)ráma

Bár a fentebb emlegetett terepasztalos játékkatonázásba oltott első világháborús miliő mindenképp egyedivé teszi a Toy Soldierst, magáról a játékmenetről ez már nem mondható el, a program ugyanis ízig-vérig tower defense móka, még ha a Signal mindenhol akció-stratégia eposzként is hivatkozik rá. A feladatunk így teljesen a műfaji alapokat követi: adott a népes és gaz ellenség, akik a pálya egyik végéből a szívünknek kedves másik szegletbe próbálják átverekedni magukat (jelen esetben egy játékdobozhoz), a mi feladatunk pedig e próbálkozások nyers vérbefojtása.  Ha a hullámokban támadó ellenséges hadoszlopból ólomtócsát csinálunk, lenghet a győzelmi zászló, ha azonban több ellenfél jut be a dobozba, mint amennyi a pályán megengedett, a modern francia katonai hagyományokhoz nyúlunk (megadjuk magunkat). Ez utóbbi persze a kevésbé kívánatos végkifejlet, elkerülését pedig elsősorban az asztal meghatározott pontjain jelzett védelmi tornyok felhúzásával biztosíthatjuk. 

A rendelkezésre álló építményekkel pedig nincs is gond: a gyalogosok ellen géppuskákat és harci gázt vagy lángszórót vethetünk be, emellett szögesdróttal lassíthatjuk le őket, a repülők a légvédelmi állásokra háklisak, tankoszlopra tarackokkal válaszolunk, az aknavetős állásokat pedig sem a bokorugrók, sem a járművek nem szeretik (de cserébe legalább elég lassúak). A kínálat tehát nem nagy, és újdonságokat sem tartogat, de legalább mindegyik egyformán hasznos, emellett két szinten tovább is fejleszthető. Az épületek tuningolását és építését pénzből finanszírozzuk – magától értetődően ez a központi hatalmak (vagy a német kampányban a gaz antant) csapatainak olvadt műanyaggá és szemétté konvertálásával kerül a kincstárba. Bár tőkénk minden pálya elején szerény, ne aggódjunk, a hadügyminisztérium már az első hullám leverése után kellemes büdzséből gazdálkodhat, főleg ha mi is nekiállunk valamelyik toronnyal saját kezűleg lekaszálni a Fritzeket vagy pudingfejűeket.

Johnny háborúba megy

A környezet mellett a játék másik érdekessége voltaképp ez utóbbiban rejlik, ütegeinkkel való interakciónk ugyanis nem merül ki azok fejlesztésében, eladásában és javításában, hanem bármikor beléjük is pattanhatunk. Amellett, hogy ez az adrenalinra éhes makettezőknek igen kellemes elfoglaltság, egyúttal a pénztárcára is pozitívan ható tevékenység, ekkor ugyanis saját gyilokjainkat kombókba láncolhatjuk, amelyeket igen bőkezűen jutalmaz a játék. A felépített tornyok mellett bizonyos pályákon a mesterlövészekkel teli őrtornyokba is bemászhatunk némi spontán orvlövészetre, emellett pedig a terepen fellelhető tankokat és repülőgépeket is kezelésbe vehetjük. Bármivel is kapcsolódjunk be a harcba, az irányítás pofonegyszerű, és épp ezért baromi élvezetes is: remek móka a légvédelmi üteg mögé pattanva kilyukasztani a Vörös báró gépét, utána éles váltásként vadászbombázóba ugorva lekaszálni a gyalogságot és lebombázni az ellenséges tankoszlopot, azt követően pedig tankba ülve és a lövészárkokon átgázolva kilőni a maradék páncélosokat, illetve kilapítani vagy ideggázzal lefújni az ellenséges gyalogságot. A Toy Soldiers tehát, bár erősen ragaszkodik a klasszikus tower defense játékmenethez, az egységek (jól megvalósított) közvetlen kontrolljának köszönhetően éppen elég változatos ahhoz, hogy mindig szórakoztató és nehezen megunható legyen (utóbbin az sem változtat, hogy a pályákon elérhető mellékküldetések teljesítésének gyakorlati haszna nincs, az imigyen beszerezhető hadtápjegyek csak plusz grafikus szűrőket oldanak ki). 

A fentebb taglalt tornyos-járműves akciózás két módban történhet: a Survival a szokásos „mindenképpen felfordulsz” hadihelyzetet kínálja, a hangsúly azonban nem ezen, hanem az elérhető hadjáratokon van: a fő kampány 12 egyre nehezedő (az első világégés csatáit lazán feldolgozó) asztalon zajlik, fokozatosan nyitva meg az elérhető tornyokat és fejlesztéseket, kijátszását követően pedig az egész német oldalt. A Signal a PC-s verzióhoz viszont alapból mellékelte a játék Xboxos DLC-inek minikampányait is, a Kaiser’s Battle-t és az Invasion!-t: az előbbi a francia egységeket állítja asztali lámpafénybe, az utóbbi viszont igazi ökörség, ami a korhű egységekkel szakítva P-51 Mustangokkal, az 50’-es évek sci-fijeiből szalasztott csészealjakkal, valamint idegen tankokkal és gyalogosokkal borítja fel a játékháborút.

Búcsú a fegyverektől

Játszható tartalomban tehát nincs hiány, bár a Toy Soldiers sajnos így sem tökéletes, ennek oka pedig elsősorban a felemás portolásban keresendő. Bár az irányítással szerintem nincs gond (kontrollerrel és egér-billentyűzet párossal is kitűnően játszható) a hivatalos fórumon többen is panaszkodtak arra, hogy nem állítható át a kiosztás. A grafikai- és hanghibák viszont engem is zavartak: repülőgépbe pattanva el-eltünedeznek a hangeffektek (de máskülönben a hangok rendben vannak), a talaj pedig a lövések és robbanások során hajlamos kifehéredve felvillanni (utóbbira a megoldás elvileg a driverfrissítésben rejlik). Emellett a játék a PC-s felbontásokkal is hadilábon áll: a szélesvásznú képarányok közül csak az 1280x720-as és az 1680x1050-es opciót ismeri. Nagy kár ez, mert a képi világ máskülönben remek: a torkolattüzek és füsteffektek jól mutatnak, a nagy számban vágóhídra terelt katonák tömeges lekaszálása, vagy a tankunkkal legázolt lövészárkok pedig annak ellenére is visszaadják az első világháború mocskos és halálos ütközeteinek hangulatát, hogy ellenfeleink csavarokra és rugókra szakadnak, a távolban pedig gigászi ablakok, poszterek és olvasólámpák meredeznek. 

A játék legnagyobb vesztesége azonban mindenképpen a multi, amely szőrén-szálán eltűnt a PC-s portból. A Signal ezt a GfWL matchmaking-rendszerének hibáival magyarázza (és ismerve a GfWL-t hajlamos is vagyok ezt elhinni nekik), az Xboxon közönségkedvenc kompetitív multi hiánya azonban mégis fájó, ezt pedig a 10 eurós alapár, és az ajándékba kapott DLC-k sem pótolják. 

A Toy Soldiers játékkatonái tehát hibákkal tarkítva és némileg megkurtítva próbálták bevenni kedvenc platformunkat, az offenzíva viszont, bár viszonylag hosszú és szórakoztató, nem járt teljes sikerrel: noha a hadjáratok szórakoztatóak, és a tower defense-be oltott járműves hadviselés PC-n is remek, a grafikai- és hanghibák, a hiányzó felbontások, valamint a multiplayer teljes hiánya mellett mégsem kikerülhetetlen darabja a műfaji palettának. Nagyobb összegben mernék rá fogadni, hogy előbb-utóbb a játék hidegháborús folytatása, a Cold War is ellátogat hozzánk – reméljük, hogy ott ezek a problémák nem bukkannak majd fel, és egy valóban remek, még ha nem is forradalmi játékot kapunk a Signaltól.