Fele királyság, dupla felfordulás
Hol volt, hol nem volt, Makón, Jeruzsálemen, az Üveghegyen, és még az Óperenciás tengeren is túl, talán egy olyan vidéken, ahol a torkos lakomák következtében a kurta farkú malacot már rég védett állattá nyilvánították, terült el egy királyság, amelynek nevét sűrű homály fedi. Élén természetesen a király állt, legalábbis mindaddig, amíg valamilyen tragédia folytán jobb létre nem szenderült -- a történet szűkszavúságából kiindulva ez lehetett akár egy egyszerű megfázás, vagy a már említett sértett sertések kíméletlen bosszúja is. Mindenesetre az uralkodó elhunyt, és hamvai fölött rögtön ki is tört a véres polgárháború, amely valódi győztes híján csak újabb és újabb ütközetekbe torkollt, egészen addig gyengítve az országot, mígnem az teljesen védtelenné vált a horizonton földerengő valódi veszedelemmel szemben. A mágia, amely ez idáig áldás volt az itt élők számára, most átokba fordult, és sírjaikból előmászva életre kelt holtak légiói masíroztak végig az egykor békés királyság elhagyatott tájain, egy ismeretlen, félelmetes gonosz erejéből táplálkozva...
Nos igen, a kusza, közhelyekből építkező, és a balladai homályt előszeretettel alkalmazó történetvezetésen nem igazán lehet meglepődni egy platformjáték esetében, ahogy azon sem, hogy a kidolgozatlan -- vagy legalábbis a bemutatásra nem kerülő -- birodalomban sok-sok szerencse és véletlen folytán végül is akad valaki, aki megálljt parancsol a démoni terveknek. Az azonban továbbra is ámulatba ejtő, hogy akad olyan sátáni kacajt hallató cselszövő gonosz, aki Toldi mintáján még mindig nem tanulta meg, hogy akár csak egy talpon maradt legény is bőven elég a csúfos bukáshoz. Márpedig a névtelen királyságban rögtön három is akad -- még ha az egyikük nem is igazán legény --, akik egy Trine nevű ereklyének „hála” kénytelen-kelletlen a Csillagász Akadémia mélyére ásnak, hogy tudtukon kívül, de véget vessenek az élőholtak rajzásának.
Csontropogtató kommandó
A sors fintora, hogy hőseink -- már amennyiben lehet egyáltalán őket annak nevezni --, gondolkodás nélkül a nyakukba kapták volna a lábukat, ha ráébrednek, hogy mivel is szállnak szembe,lévéna Frozenbyte csapata enyhén szólva sem a héroszokat idéző romantikus hősökről mintázta meg az ugrabugra triót.
A legjobb példa erre Amadeus, a mágus (aki vágyakozása ellenére annyira konyít a tűzlabdákhoz, mint zeneszerző névrokona a videojátékokhoz), ugyanis oroszlánszívéből fakadó vakmerőségével épphogy csak belekezdett lelkes menekülésébe az élőholt seregek elől, amikor is a végzet könyörtelenül utolérte, és a lelkeket összefűző Trine mellé rendelte. Ám mire odaért, az ereklyén már egy női kéz nyugodott, így hát felcsillanó kujon szemekkel -- és a veszélyről teljesen megfeledkezve -- ő is rögtön odatartotta markát a ragyogó fény forrása felé. Pech, hogy a kristály legalább annyira enyves volt, mint az őt ellopni kívánó tolvaj, a meglehetősen hallgatag és anyagias Zoya keze, így hát a ragadós helyzetbe kerülő duó kénytelen volt kivárni, amíg nagy fújtatások közepette végre-valahára betoppan Pontius is, az önjelölt dicső és rettenthetetlen lovag. Csakhogy díszes páncélba bújt pufi harcosunk alakja sokkal inkább azt sugallja, hogy még a hosszas polgárháború ellenére is több borsot törtek az orra alá azok a fránya kalóriák, mint az élők és holtak egyaránt, továbbá keményebb ütközeteket is jó eséllyel csak a lakomák végeláthatatlan mezején vívott -- úgyhogy könnyen megeshet, hogy egy-egy kurta farkú malac elfogyasztása közben a kardélre hányás is teljesen új értelmet nyert együgyű katonánk számára… Akárhogy is, hőseink nélküle sosem arattak volna győzelmet a gonosz felett -- hiszen ama bűvös hármas számhoz rá is égető szükség volt --, így hát lovagunk, bár fogalma sem volt, hogy mi célja lehet a csoportos kézrátételnek, mihelyst rálelt a már két főre duzzadt kompániára, zavarában ő is odadugta a mancsát a Trine oldalához. Az meg, hálája jeléül, rögtön összekötötte a lelküket, és arra kárhoztatta őket, hogy az élőholt seregek mestere ellen vonuljanak.
És ez az a pont, ahol a Frozenbyte még ha újat nem is, de mégis kiemelkedőt alkotott. Oldalnézetes kalandozásunk során harcok és összegyűjthető tárgyak tömkelege vár ránk, olykor testesebb ellenfelekkel és logikai feladványokkal tűzdelve meg a jó pályafelépítés miatt amúgy sem monotonitásba fulladó élményt. Az igazi ütőkártyát azonban mégis a három játszható karakter jelenti (akik között a játék során végig egyszerű gombnyomkodással váltogathatunk), hiszen mind teljes körű kihasználásukat, mind fejlesztésüket ügyesen igényli, illetve támogatja a program, arról nem is beszélve, hogy a rájuk való tekintettel az elénk kerülő akadályokat is több úton-módon hidalhatjuk át. A győzelem eléréséhez elkerülhetetlenül be kell vetnünk triónk mindhárom tagját, hiszen míg Pontius a pajzsa segítségével még a sokszoros túlerő ellenére is képes győzedelmeskedni a csetepatékban, addig már a legkisebb akadályok és fejtörők is kifognak rajta. Ellentéte Amadeus, aki látványos dobozolási technikájával első látásra inkább illik be Tóték családjába, mintsem a varázslók közösségébe, ám különös kockaidéző és lebegtető képességének hála nincs az az eldugott rejtekhely, ahová ne férkőzhetne be, főleg, ha kissé fejlesztünk geometriai ismeretein, és a négyzeten kívül sikerül más formákkal is megbarátkoztatnunk. Persze ez a holtak légióit különösebben nem hatja majd meg, de hát őket talán még egy gigászi tűzlabda sem hozná túlzottan izgalomba, nem úgy, mint dobozos varázslónk vágyálma szerint a szenzációéhes hölgyeket. Zoya afféle hidat képez kettejük közt, hiszen csáklyája és íja segítségével könnyedén elbánik a kisebb akadályokkal és ellenfelekkel egyaránt, így huzamosabb ideig is lehet vele karakterváltás nélkül barangolni, de a komolyabb kihívások esetén elviekben még ő is rászorul a cserére.
Azonban sajnálatos módon pont ez az, amivel nem igazán fogunk találkozni a viszonylag rövid utunk során. A tizenöt pályát számláló kampány végig ugyanazt az irányvonalat követi, csak minimálisan nehezülve az egyes színterek között, ami ugye egyrészről jó, mert az amúgy is rohamosan kopaszodó világban megóv minket a fölösleges hajhullatástól, másrészről azonban egy néhány órás, egyszeri kikapcsolódássá alacsonyítjaa programot. Persze itt hozzá kell tenni, hogy nem csak a stílusban könnyűnek számító nehézségi fok miatt nem fogunk még egyszer az élőholt invázió ellen vonulni, hiszen míg a logikai és ügyességi akadályok kihívásfaktora állandó, addig a harcok már tudnak meglepetéseket okozni a magasabb szinteken. Nem, a visszatérést főképp a gyűjthető objektumoknak kellene biztosítaniuk, amikből ugyan még akad is néhány eldugottabb példány a pályákon, de mivel ezek kizárólag hőseink fejlesztésében játszanak szerepet, a kampány végeztével sajnálatos módon semmiféle késztetést nem fogunk érezni ezek felkutatására.
A kincskeresés felszíne
Ami viszont a kalandozásunk technikai részét illeti, nem igazán lehet panaszunk. A grafikai megvalósításról egyszerűen nincs mit beszélni; a cikkben elhelyezett és a galériában látható képek egyértelműen magukért beszélnek -- azt azonban érdemes hozzátenni, hogy a lebilincselő látványnak meg is kérik az árát. A megdöbbentően magas gépigény mellett pedig sajnálatos módon néhány bosszantóbb optimalizációs hibába is bele lehet futni, így a tényleges játék előtt érdemes pár percet a lehetőségeink felmérésének szentelni.
Hogy egyazon lélegzettel letudható legyen a technikai kivitelezés negatív ága, fontos megjegyezni, hogy a többjátékos mód megvalósítása egészen csapnivaló lett, tekintve, hogy internetes- és a LAN opció hiányában csakis egy gép mellé kuporodva vághatunk bele többedmagunkkal a csontritkítás közepébe, ami amellett, hogy a mai viszonyokat tekintve érthetetlen és elavult megoldás, még csak nem is működőképes. Osztott képernyő híján csak egy falatnyi területen kóricálhatunk egymás függésében, ami ugyan egyes stílusokban nyerő megoldás, ám egy gyűjtögetésre kihegyezett játékmenet során enyhén szólva szemöldökráncoló.
Ezeken kívül azonban szinte minden más a pozitívumok táborát erősíti, úgymint a jól eltalált szinkronhangok, a hosszú és kellemes hangzású zenei anyag, valamint a mind kontrolleren, mind egér-billentyűzet kombináción könnyen megtanulható és jól kezelhető irányítás.
Az egyik szemünk sír, a másik nevet
Sajnálatos, de nem meglepő módon a Trine sem váltja meg a világot, de még csak a platformjátékokat sem. A három jól eltalált szereplőn, valamint a harcok és ügyességi/logikai akadályok megfelelő arányú elosztásán túl a játékmenet nem képes kitűnni a tömegből, így többszörösen felértékelődik a pompás képi és hangi világ varázsa. Csakhogy a program még ezzel a vonzó tulajdonságával sem képes teljes mértékben feledtetni velünk a többszemélyes játékmód fiaskóját, a csontvázakig terjedő ellenségek „népes” csoportját, illetve a kampány teljesítése után az összegyűjthető objektumok céltalanságát. Azonban mindezen hibái ellenére, sőt, még a meglehetősen megosztó utolsó pálya tudatában is megdöbbentő, hogy a stílusban ez volt a Frozenbyte első próbálkozása -- hát még, hogy jó ideig csupán egy mellékszálat képezett a fejlesztőcsapat életében!
