Természetes dolog, hogy egy filmes évben nagy a szórás, azaz a totál középszertől a zseniálisig és bizony a borzalmasan nézhetetlen kategóriáig elég sok mozgókép készül. A „rossz film” összetett kategória tehát, mert lehet egy film hatalmas pénzügyi bukás, jóllehet, később esztétikai értelemben felértékelhetik. Ilyen volt a filmtörténeti jelentőségű A Mennyország kapuja 1980-ból, mely nemcsak Michael Cimino rendező pályáját törte ketté, de a United Artists stúdiót is bedöntötte az elhúzódó forgatásnak és a politikai-kulturális rendszerváltásnak köszönhetően (a nézők Amerika válságos helyzete után valami sokkal pozitívabbra vágytak, nem egy epikus vádiratra az amerikai Vadnyugat mítosza ellen). Ám 2012-ben Cannes-ban a filmet rehabilitálták a kritikusok, és a Zsigmond Vilmos által fényképezett történelmi filmet igen is csúcsteljesítménynek nevezik azóta, mely rosszkor volt rossz helyen. Talán egyszer ilyen lesz a Batman Superman ellen „végső vágásos ultimate rendezői változata” is (de, ha szimplán újraforgatnák a film második felét, az is megtenné).

S vannak azok az alkotások, melyek valamilyen sorozat darabjai, és azért tartják őket rossz filmnek, mert a széria korábbi, kedvelt tagjaihoz képest nem hozták az elvárt szintet. Ami jelentheti azt, hogy az adott mű önmagában közepes, sőt akár még jó filmnek is nevezhető. Ilyen az Indiana Jones-trilógia középső és negyedik darabja, melyek bizonyos tekintetben merészen elrugaszkodtak az Indy-sémától.

2016-ból ilyen a Star Trek: Mindenen túl, a Legendás állatok és megfigyelésük, a Rogue One és az Assassin’s Creed is jelen állás szerint. Jóllehet, a Rogue One-t többen szeretik, mint az AC-t (sőt a Star Wars-sztori kasszarobbantó megasiker lett, míg az Assassin’s Creed csúfos bukás gazdasági szempontból is), azért a Star Wars-film is megosztotta a rajongókat, és sokan bűnrossz alkotásnak tartják még az előzménytrilógia darabjaihoz mérten is. Az Assassin’s Creednél pedig a játékok jelentik a zsinórmértéket, és a videojátékokat ismerő kritikusok ezekhez képest húzzák le az amúgy a Ubisoft által felügyelt alkotást (a széria rajongójaként magam sem nagyon értettem, miért nevezik pocsék játékadaptációnak – erről olvashattok is egy másik cikkben). A Legendás állatok… pedig természetesen sok Harry Potter-rajongót lombozott le, főleg a gyenge finálé és az erőltetett cameo miatt. Viszont mind a Rogue One, mind az Assassin’s Creed, mind pedig a Legendás állatok… önmagukban egyáltalán nem rossz filmek, sőt a Star Wars-sztori kifejezetten ütős, míg az AC-film hozza a kötelezőt, és néhány komolyabb bakin kívül amúgy teljesen élvezhető, a Harry Potter-előzménytörténet pedig bár elég széttartó, de van egy hangulata, ami miatt én laikusként is bírtam. A Star Trek meg egy korrekt Star Trek-epizód egy-két bugyuta cameoval, de összességében egyszeri szórakoztatásnak simán elmegy, ha ki tudjuk kapcsolni agyunkból a klasszikus Star Trek-mítoszt.

assassins-creed-michael-fassbender-marion-cotillard.jpg

Nem láttam a Szellemirtók legújabb részét, de a kritikusok és nézők egybehangzó véleménye szerint ez kívánkozik kivételnek, mely nemcsak az amúgy annyira nem is magas minőségű, inkább kultstátuszú nyolcvanas évekbeli eredetihez képest lett rossz film, de önmagában is meglehetősen elbaltázott. És nem, valószínűleg nem azért, mert a nézők és a kritikusok „büdös hímsoviniszták”, ahogy azt a rendező Paul Feig jól odamondta a fanyalgóknak. Jóllehet, annál visszataszítóbb nincs is, mikor politikai korrektségből változtatják meg egy film folytatásában vagy remake-jében a hősök nemét vagy etnikai identitását – elég necces volt az idei A hét mesterlövész is ebből a szempontból.

De vannak olyan filmek, melyek vitán felül gagyik, sőt bizonyos esetekben, mint az Asylum-produkcióknál, direkt gyártanak silány minőségű darabokat. Egy Sharknado 4-gyel vagy az Egyiptom isteneivel, az Underworld: Vérözönnel, de még a Függetlenség napjának folytatásával szemben sincsenek nagy elvárásaink, mivel már előzeteseik is leszögezik, hogy egyáltalán nem szeretnének többnek látszani annál, amik: üres látványpornók. Legfeljebb annyi lehet a csalódás ezekkel kapcsolatban, hogy sokszor reménykedünk, legalább a „bűnös élvezet” szintet megütik, mint sok nyolcvanas évekbeli akciószemét (Tomboló Terror vagy Dead Heat), de csak szimplán gagyigyári terméket tolnak az arcunkba, melyeknek minden másodperce agyviszketést okoz.

De találkozhatunk olyan rossz vagy gyenge filmekkel is, melyeknél sokkal rosszabbat vártunk, mégis meglepően tűrhető minőséget kaptunk végeredményként. Ilyen 2016-ból a Ben-Hur, mely akár az Assassin’s Creed, kapott egy irtó ciki hip-hop előzetest, és már az is vészjósló volt, hogy William Wyler 1956-os remekművéhez képest a több száz oldalas regényt elmesélő Bekmambetov-eposz alig kétórás lesz. De mikor megtekintettem, bár közel sem tartottam jó filmnek, érdekes módon két máig emlékezetes jelenetet is felfedeztem benne (a gályarabság és a fogathajtós epizódok ütősek lettek).

Emellett vannak olyan alkotások, melyekre egy-egy jelenet vagy alkotó miatt akadunk ki, mondván, hogy ezek teljesen hazavágják az amúgy tűrhető filmet is. A Virsliparti érthető módon sokaknál csapta ki a biztosítékot legfőképp utolsó jelenetsorával, mikor az addig viszonylag jól működő szatírába betört egy öncélúan obszcén szexorgia, melyben a különféle ételek… Nem is folytatom. Én is meginogtam ennél az epizódnál, mivel az alpári vígjátékokat nagyon nem komálom.

A Virslipartin kívül ilyen obszcén komédia volt a Nagyfater elszabadul is, mely önmagában végső soron nem annyira izgatja az embert, hiszen ilyet minden évben kapunk Ben Stillertől vagy Adam Sandlertől. Azonban mikor az a Robert De Niro alázza magát ilyenekben, aki a legjobb Scorsese-filmekkel írta be magát a filmtörténetbe, akkor nincs kegyelem a Nagyfaternek sem.

Ez a lista nem azokról a „rossz filmek”-ről fog szólni, amik valóban nagyon rosszak, vagy csak a folytatásaikhoz képest lettek elbaltázottak. Erre a listára hangsúlyozottan olyan alkotásokat gyűjtöttem össze, melyektől előzeteseik, előzetes információk alapján elég sokat vártunk, de valamilyen szempontból nem váltották be a hozzájuk fűzött nagy reményeket, azaz irdatlan nagy csalódások lettek. Némelyiküknek még kifejezetten zseniális momentumai is vannak, csak éppen egy-egy fordulat után vagy rossz rendezői / írói döntés miatt meredek lejtmenetbe kezdtek, pedig akár még az év filmjei, 2016 legjobbjai is lehettek volna. Valószínűleg többségük ezért is kapott negatív kritikákat, és nem feltétlenül azért, mert a Sharknadóval vagy a Nagyfaterrel tartoznak egy kategóriába. Lássuk tehát az év csalódásait!

5. Érkezés

Sokat vaciláltam, hogy a WarCraft vagy az Érkezés kerüljön fel a lista legutolsó helyére, de időközben kristálytisztává vált számomra, hogy a WarCraft kezdettől fogva nem tűnt jó filmnek. Legfeljebb csak azért reménykedtem egy kicsit, mert az Assassin’s Creedhez hasonlóan itt is hangoztatták, hogy a Blizzard felügyeli a produkciót, sőt a Diablo-, StarCraft- és WarCraft-sztorik írója, Chris Metzen jegyzi a WarCraft forgatókönyvét is. Azonban ennek ellenére sejtettem, hogy kapunk egy redukált, a játék hangulatát csak nyomokban tartalmazó szolgai adaptációt, tele fanservice-szel.

arrival-amy-adams-jeremy-ranner.jpg

Az Érkezés viszont más kategória. Pozandr írt róla kemény kritikát a PC Guru Online-ra, amivel nem értek teljes mértékben egyet, de sajnos a lényegét jól megragadta. Röviden: az Érkezés tipikus blöffkategória, a nagy hanggal semmitmondás ékes példája. S fura lesz, amit írok, de egészen a film utolsó 10 percéig végig magával ragadott, és bár volt bajom az idegenek ábrázolásával, illetve a kicsit zavaros flash forwardokkal, időbeli előre utalásokkal, de a szűk két óra alatt kialakított mítosz elnyerte a tetszésemet. Viszont amellett, hogy rengeteg potenciál lett volna a sztoriban, nagyon lelombozott, hogy gyakorlatilag ott ért véget, ahol a valódi sztorinak be kellett volna indulnia. Azaz az Érkezés félbevágott filmnek tűnik, melyből lemaradt a hátralevő másfél óra.

Azóta persze rengetegen próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről, olyan túlzásokkal, hogy Dennis Villeneuve az új Stanley Kubrick, ez pedig korunk 2001: Űrodüsszeiája. Mindez mese habbal. Mert azt aláírom, hogy Villeneuve egy nagyon jó rendező, Fogságban című 2013-as szubverzív thrillerje kedvenc kortárs filmjeim között van, és a hangulatteremtésben, karakterépítésben ezúttal is ötösre vizsgázott. Az idegenek „fegyvere”, azaz nonlineáris nyelvük, és felvezetésük rendkívül fantáziadús volt, bár én, mint már utaltam rá, szerettem volna, ha elszakadnak a „földönkívüli = csápos szörny” sztereotípiától, és inkább valamilyen másfajta biológiai entitásokként jelennek meg a csillagközi jövevények.

De még ezt is elviseltem volna, ha bármilyen magasabb rendű értelmet nyer az egész flash forwardolás. Így, ebben a formában viszont, hogy egy ilyen nyúlfarknyi elhatározásra redukálták az egészet, nagyjából akkora fiaskó lett az Érkezés, olyan nagy kihagyott ziccer, mint a Lost 6. évadja volt vagy most a Westworld, mely kiválóan átvert minket, és rá voltunk kattanva hétről hétre.

Persze azt aláírom, hogy nem kell mindennek nagyvolumenűnek, epikusnak lennie, olykor a legegyszerűbb tanulságok képesek a legjobban működni. Azonban Dennis Villeneuve ott cseszi el, hogy túl nagyvolumenű a felvezetés, túl sokat ígér, és ezeket az ígéreteit nem váltja be. Mert lehetett volna ez egy, a menekültválságra rímelő sci-fi is, hiszen egy-két riportban a filmben tesznek utalást arra, hogy „idegenfóbia” van kialakulóban az emberek körében, hatalmas tüntetések zajlanak szerte a világban. Ez megmaradt zárványnak sajnos, nem használták ki a potenciált, hogy az idegenek a közel-keleti menekültek metaforái legyenek.

De el lehetett volna vinni az Érkezést egy személyesebb sztori felé is, csak akkor a cselekménynek onnantól kellett volna beindulnia, hogy Amy Adams karakterének családjára koncentrál Villeneuve. Ebben az esetben akár Andrej Tarkovszkij Szolarisz című klasszikusához hasonló mű is születhetett volna, hiszen abban is erősen összefonódik az apakomplexus és a sci-fi vonulat.

Ám az Érkezés, ahogy Pozandr is írja, sokat markol, de keveset fog. Felépít egy remek világot és szituációt, melyből túl keveset bont ki a nagy körítéshez képest. Olyan ez, mintha meghívnánk egy csomó neves személyt egy díszvacsorára egy barokk kastélyba aranybútorokkal és ezüst evőeszközökkel, de limonádét és paprikás krumplit szolgálnának fel menüként Fásy-mulatós kíséretében, majd mindenkit hazaküldenének két óra múlva.

4. X-Men: Apokalipszis

Az X-Men világ rajongójaként, főleg Az eljövendő múlt napjainak stáblista közé ékelt jelenete alapján vártam az Apokalipszist (minő bizarr ezt így leírni 2016 utolsó napján). A 2006-os X3 és a Wolverine-filmek után kicsit persze szkeptikus voltam a szériával szemben, azonban a meglepően összetett és kiváló eredetsztoriként működő Az elsők és a már kicsit gyengébb, de még mindig színvonalas Az eljövendő múlt napjai után megint visszatért az X-Menbe vetett hitem.

x-men-apocalypse-01.jpg

Az Apokalipszissel kapcsolatban az a tény is bizakodásra adott okot, hogy a méltán klasszikussá vált X1-2 direktora, Bryan Singer ült ismét a rendezői székbe. Ám rá kellett ébrednünk, hogy nem Singeren múlik ez, hanem Simon Kinberg írón, aki a 3. részt is elrontotta, és akinek valószínűleg Az eljövendő múlt napjai neccesebb pillanatait is köszönhetjük.

A legnagyobb baj az Apokalipszissel az volt, hogy túl grandiózus akart lenni, túl sok karakter fejlődését szerette volna bemutatni, és emiatt sokakat teljesen rossz irányba vitt el. Itt van mindjárt a főgonosz, aki az eddigi X-filmektől teljesen elüt, mivel nincs épkézláb célja azon kívül, hogy pusztítani akar. Persze vannak ködös magyarázatok arra, hogy az emberek alkalmatlanok a bolygó kormányzására, és kirajzolódik némi politikai kritika is, de Apokalipszist a sztori végére egy sablonos gazfickóvá változtatják, akit még pépesre verni sincs kedve az embernek, annyira unalmas.

A legnagyobb csalódás viszont a széria eddigi legjobb karaktere, Magneto volt, akit pedig ezúttal is Michael Fassbender formált meg. Ám Magnetót ismerve teljesen hiteltelenül oldották meg a figura vívódását, antihőssé változtatását. Persze a képregényekben is vannak utalások Magneto múltjára, időleges „megtérésére”, de ez nincs jól kibontva a sztoriban, így ebből a kiváló negatív hősből, akinek életigazsága van először egy picsogós emoboyt kreálnak, utána pedig háttérbe szorítják, és agyatlan szolgaként szabadítja fel a föld vaskészletét.

De amennyire elkezdtem bírni Az elsőkben és Az eljövendő múlt napjaiban X professzort, itt olyannyira sablonos fapofává változott ő is, akinél elég gügye módon oldják meg testi deformálódását.

Emellett pedig a harcok sem működnek. Mindent megpróbáltak nagyon ütősre hangszerelni, de leginkább csak unalmas CGI-puffogás lett az epizáló szuperképesség-trükkökből. S még egyszer: ehhez a fináléhoz ebben a formában túl sok a karakter. Az elsők leszámolásához mérve itt az újoncok kidolgozatlanságuk miatt teljesen jellegtelenek, és mivel nem jutott elég idő Jean és Scott figurájára sem, mindketten kellőképp sztereotip karakterek lettek, akikért aligha tudunk izgulni.

Tehát az X-Men: Apokalipszist elbaltázták annak ellenére, hogy minden adott volt egy izgalmas fináléhoz. Míg az Érkezésnél túl soknak látszott a film, addig itt túl sokat vállal Bryan Singer és Simon Kinberg, de nem tudnak mit kezdeni vele, és ugyanolyan klisés, egydimenziós, túlterhelt sztorivá degradálódik az egész film, mint Az ellenállás vége esetében. (Kicsit bővebben itt is olvashattok az Apokalipszisről.)

3. Suicide Squad

Az Öngyilkos osztagként bemutatott film (kritika a Gurun) akár az első helyet is elorozhatta volna, hiszen ha valami, hát David Ayer műve nagyon nagy reklámot kapott, és sokan a Piszkos tizenkettő című háborús klasszikus szuperhősös, akarom mondani, szupergonoszos verziójaként emlegették. S amellett, hogy David Ayer rendező letett 1-2 izgalmas akciófilmet az asztalra (Az utolsó műszak, Harag), bizakodásra adott okot a szokatlan hangvétel. Hiszen eddig csak szupercsapatokat láthattunk akciózni a vásznon, azt is jobbára az unásig ismert Marvel-filmekben, mint az X-Men vagy a Bosszúállók. S őszintén szólva én mindig is a DC-t preferáltam jobban a sokkal sötétebb világok és hősök miatt. Így örültem neki, hogy talán ezúttal Batman lesz a „főgonosz”, és Harley Quinn vagy a Joker szemétségeiért kell izgulni. Nagyon izgalmasnak tűnt a koncepció, és egy igazán őrült, önironikus filmet vártam, melyben egy csomó inkompatibilis karakter néz farkasszemet az ismerős hőssel, hőscsapatokkal.

suicide-squad-harley-quinn.jpg

Nem így lett. Az alkotók, a trailerek misztikus ködbe burkolták a főellenfél kilétét, az előzetesekben csak Joker és Harley ámokfutásait hangsúlyozták, melyek valljuk meg, a Suicide Squad legértékelhetőbb momentumai közé tartoznak gyenge megvalósításuk ellenére is. Amúgy a Suicide Squad a legrosszabb blöff, mely valójából egy klisés, megalkuvó, teljesen unalmas és konvencionális szuperhősfilm lett, melyben Batmant és Supermant ezúttal Deadshot és El Diablo „alakítják” (persze nem szó szerint, nyilván). Harley Quinnen kívül mindenki sótlan és nyafog, szégyellik azt, hogy „rossz útra tértek”. És igen, tudok róla, hogy a képregényekben is feltűnik szenvedő antihősként Deadshot, ahogy természetesen a Jokert is be lehet mutatni ambivalens figuraként (lásd a Gyilkos tréfa című képregényt, melynek egészestés rajzfilmadaptációja szintén megosztotta a rajongókat). Azonban a Suicide Squad nem ezt teszi valójából, hanem egyszerűen csak szuperhősként ábrázolja a szupergonoszokat. Attól legalábbis Deadshot nem lesz antihős, hogy magyarázkodnak az alkotók, hogy ő mennyire szereti a kislányát, s szinte kényszerből hajt végre megbízásokat. Deadshotnak nincs karaktere, pár feleslegesen moralizáló monológon kívül egyáltalán nem lesz egynél több dimenziója a figurának.

S általában igaz a Suicide Squadra, hogy sikerült a legjellegtelenebb negatív hősöket összeválogatni egy csapatba. Harley Quinn még elmegy, Margot Robbie menti a menthetőt, de Killer Croc közel sem olyan félelmetes, mint a képregényekben és játékokban, Bumeráng meg… ööö… inkább hagyjuk, míg a csapatvezető Rick Flag is „ki a franc ez?” kategória. Csak a Batman: Arkham-játékokban sokkal jobb pszichopaták tűnnek fel, akikből sokkal izgalmasabb sztorit lehetett volna kihozni (Rejtély vagy Pingvin vagy Bane vagy Madárijesztő?).

A legnagyobb csalódás viszont egyértelműen Jared Leto Jokere, aki a legígéretesebb figura volt az előzetesek alapján. Leto zseniálisnak tűnt a kegyetlen tréfamester szerepére, és sokunk azt remélte, hogy Jack Nicholsonhoz és Heath Ledgerhez hasonlóan DC-történelmet ír a vásznon. Ehelyett Jokert durván mellékszereplővé degradálták, és kapott pár nagyon gyenge jelenetet, melyekben Harley Quinnel folytatott beteges, szadista szerelmi kapcsolatát láthatjuk kibontakozni. Ezek még el is mennének, de az „emós, hősszerelmes” Joker valahogy nagyon nem passzolt a figurához, ami sokkal inkább tűnt egy romantikus gengszternek, mint egy kiszámíthatatlan, őrült gyilkosnak – ami ugye a jobbfajta képregényekben és filmfeldolgozásokban is volt.

Emellett a főellenfél is meglehetősen gyengére sikeredett. Mivel az alkotók nem merték meglépni, hogy ezúttal Batman vagy Superman legyen az ellenfél, azaz féltek megfordítani az eddigi DC-sémát, beraktak egy „gonoszabb a gonosznál” szuperképességű bestiát, aki hogy hogy nem, az X-Men: Apokalipszis főgonoszához hasonlóan egy több száz éves „ősi erő” (egy boszorkány), aki el akarja pusztítani a világot. Viszonylag kevésszer tűnik fel, akkor is rettenetesen sablonos dialógusokat tol, csatlósai pedig inkább nevetségesek, de nem azért, mert valóban annak szánták őket, hanem szimplán jellegtelenek.

S hogy tovább fokozza a Suicide Squad csalódásunkat, az akciójelenetek már annyira rosszul megrendezettek, monotonak, unalmasak, sőt gagyik, hogy ezeken nevetünk, nem pedig az antihősök beszólásain. Ráadásként David Ayerék beékeltek a cselekménybe egy teljesen logikátlanul és mesterkélten elhelyezett bárjelenetet, melyben a „gonosz csapat” szétesik, és egy kis alkohol társaságában mindenki kiönti lelki bánatát, vágyait. Harley Quinnről, az őrült pszichiáterről például megtudjuk, hogy konszolidált életre és közös gyerekre vágyik Jokerrel. Viccnek talán elmegy, de ha ezt komolyan gondolták az alkotók a karakter árnyalására, akkor nagy a baj a fejekben Hollywoodban.

Szóval aki igazi Suicide Squadra vágyik, az felejtse el David Ayer szerencsétlenkedését, és vigyázó szemeit a 2014-es Arkham ostroma című animációs filmre vesse.

2. Zero

Nem szeretek magyar filmeket szapulni, főleg akkor nem, ha egy (ex-)játékújságíró kolléga is jelentős részt vállal benne. Nemes Gyula rendező és Beregi Tamás író (aki berrr-ként a konkurens játéklapnál publikált, és a Pixelhősök című remek játéktörténeti könyvet is neki köszönhetjük) közös munkája, a Zero igazi gerillafilmnek, radikális és dühös rendszerellenes tanmesének ígérkezett, melynek hírét már hírhedt botrányos jelenete megelőzte. Tudjátok, azon képsorok, melyeken a film hősei dinnyékre ragasztják ki politikusok képeit, és sorban szétlövik azokat. Köztük a magyar miniszterelnökét is, ami miatt pár kollégája beszólt Nemes Gyulának, aki ezután úgy döntött, lesatírozza, de bent hagyja a képet. Mindebből viszont kisebbfajta médiabotrány keveredett, melyben mentek a ferdítések, a támogató Magyar Nemzeti Filmalap oltása – holott az MNF és fejese, Andy Vajna a lövöldözős jelenetre pont rábólintottak.

zero.jpg

Vajnának éppen azzal volt baja, ami miatt a Zero sajnos egy rossz zagyvaság lett, és nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Jóllehet, Nemes Gyula interjúkban is próbálta kijátszani a negatív kritikákat, s javára fordította a kormánybiztos morgolódását („ez nem film” – ezzel reklámozták a Zerót). Éppen ezért tűnik úgy, mintha a Zero egy nagy beszólás, beintés lenne nem annyira a politikusoknak, hanem a klasszikus filmsztoriknak és az MNF forgatókönyvalapú rendszerének, holott Nemes és Beregi Tamás művüket épp, hogy egy antikapitalista ellenfilmnek szánták, mely majd jól odamond a magyar kormánynak és a világ politikusainak is.

A populizmus azonban lehet negatív hajtóerő is, és Nemes Gyuláék pont ebbe a hibába estek bele. A Zero leginkább a Harcosok klubjára emlékeztet, csak itt a szappankészítő Tyler Durdent le kell cserélni egy lúzer méhészre, akit a „Csúf Gonosz Kapzsi Vállalatvezető” (a legendás vámpírfilmes színészt, Udo Kiert kérte fel Nemes a szerepre) ellehetetlenít, így az ellenállást szervez a fehérgalléros gazember térdre kényszerítésére.

Mindez működhetne is, ha Nemes Gyula bármilyen karaktereket felépítene vagy működtetne komoly konfliktusokat. Azonban a Zero önmaga farkába harap, és formalista hozzáállásával, kísérleti filmbe hajló, történet szempontjából motiválatlan, nézőt idegesítő képi megoldásaival teljesen kioltja az amúgy totálisan klisés sztorit. Legalábbis attól, hogy egy méhész kattan be, ez még egy konvencionális „egy ember a világ ellen” történet, melyet a zaklatott és befogadót zaklató filmstílus önmaga paródiájává silányít. Így teljesen mindegy, hogy Angela Merkelre vagy Orbán Viktorra vagy Vlagyimir Putyinra, illetve ezek kisatírozott fotóira lövöldöznek a főszereplők, mivel mire eljutunk a dinnyés jelenetig, teljesen komolyan vehetetlenné válik a Zero. Már persze, ha kibírjuk a cselekmény utolsó harmadáig, mivel mint írtam, Nemes műve az indokolatlan formalista, egomán, sokszor tipikusan köldölknézős művészfilmeket idéző jelenetei közel nézhetetlenné teszik a Zerot.

Persze készült a Zeronál elviselhetetlenebb magyar film is, a Buharov-fivérek tavaly bemutatott műve, Az itt élő lelkek nagy része, mely szintén egy egészestés experimentális darab. Ám a Buharovoktól nem is nagyon várunk épkézláb történetet vagy átélhető karaktereket, mivel ők kezdettől ebben utaznak. Nemes Gyula és Beregi Tamás Egyetleneim című első közös alkotása viszont egészen hangulatos fiatalfilm volt a 2000-es évek elejéről, melyben egyébként sokkal jobban működik a rendszer elleni lázadás tematikája az anarchista tizen-huszonéves bulizós, szerelmet kereső hősök csínytevéseiben, mint a Zero méhészfiújának zagyva, politikailag túlterhelt és didaktikus ámokfutásában.

1. Batman Superman ellen

A Batman Superman ellen című film engem személy szerint olyannyira feldühített márciusban, hogy még a PC Guru Online-ra írt kritikámban sem tudtam visszafogni indulataimat. Pedig mint a Suicide Squad kapcsán is leírtam, alapvetően a DC Univerzum rajongója vagyok, a Marvel csilivili hősei és világai nem jönnek annyira be, max. az X-Men és a Daredevil (melyek inkább „DC-sek”, főleg a Daredevil, melyből a Netflix kiváló tévésorozatot kerekített).

batman-v-superman.jpg

Batman gyerekkoromtól kedvencem, mert egy sérült lelkű, végtelenül emberi karakter, akinek ráadásul nincsenek szuperképességei, hanem dühéből, harcművészeti tudásából, a képregényekben remek detektívképességeiből és csúcstechnikákból kovácsol magának előnyt. Batman az ember, aki szembe mer szállni az istenekkel, illetve démonokkal, ha kell, még magával Supermannel is. Nem gyilkol, de benne van a gyilkos ösztön, és jó oka is van erre, mivel Gotham mocskos egy város, és az idilli gyerekkort is egy bűnöző tette tönkre számára. A Sötét Lovag visszatér című képregény, illetve animációs film pedig kiválóan gondolkodik el azon, hogy milyen lenne ez a karakter idősen – valószínűleg olyan, hogy makacsul megpróbálna versenyezni önmaga fiatalkori énjével, de egyre nehezebben menne neki, mely miatt frusztrált lesz, és szembe kerül a törvénnyel és a társadalommal. Azaz maga válik „szupergonosszá”, bűnözővé (egyébként Joker is erre apellál a Gyilkos tréfa című animációs filmben azzal, hogy felveti, Batman akár Joker is lehetne).

Éppen ezért tűnt nagyon érdekesnek a Zack Snyder-film ötlete, amit ugyan már a 2012-13-as animációs film ellőtt, de élőszereplős verzióban is érdekes lehetett volna: mi lenne, ha Superman és Batman, Apollón és Dionüszosz, a DC két ikonikus karaktere összecsapna? Bár eleinte kicsit szkeptikus voltam a Ben Affleck-féle Batmannel szemben, de a Batman Superman ellen első fele meggyőzött arról, hogy Affleck remek Sötét Lovag lehet. És az is volt jódarabig, mert karakterében összpontosult mindaz a düh és kétely, ami ezt a hősfigurát Frank Miller legsötétebb, legjobb képregényeiben is jellemezte.

S ugyan Zack Snyder Superman-mozija vészjósló árnyként tornyosult az Igazság Ligája-brandépítést felvezető sztori fölé, illetve a két hérosz közti konfliktus is kicsit mesterkélt volt, de végső soron működött a cselekmény első fele. Brutálisan felizzott a feszültség a Denevér és a Félisten között, és mindkét karakter kapott hideget és meleget. Superman egyre inkább egy felesleges, veszélyes idegen lényként tűnt fel az emberek szemében, akár a Sötét Lovag viszsatérben, míg Batman igazi pszichopata terroristaként kezdett viselkedni fanatikus Superman-ellenes akciói miatt. Ráadásként pedig kaptunk egy olyan gyönyörűen elborult vízióit, mely a képregényrajongóknak hatalmas szentségtörés, de mégis jó elmélázni rajta, milyen lenne a DC-világ egy Superman-diktatúrában. Bruce Wayne Darkseidos látomása tipikus Zack Snyder-féle elszállás, de számomra a Batman Superman ellen csúcspontja, melyet így 9 hónap távlatából is államat keresve nézek újra.

Hogy mégis hol csesződött el ez a valóban drámainak tűnő szuperhősfilm, ami akár még Nolan műveinek színvonalát is elérhette volna? Lex Luthornáé és Martha-nál. Lex Luthor persze a kulcs, Martha, Superman és Batman jó édes anyukájai csak mellékszerepet játszanak mindebben. Zack Snydernek és David S. Goyernek (aki az Acélember-féle csalódás előtt még Christopher Nolannel dolgozott együtt a Sötét Lovag-trilógián) ki tudja, miért, nem volt elég az a konfliktus, amit az első egy órában felvázolnak. Nem, nekik kellett egy olcsó Jokerimitátorrá degradált Lex Luthor, aki aktuális intrikusként összeugrasztja Batmanéket, és érzelmi motivációt visz a küzdelembe, minthogy az elkényeztetett ficsúrként feltűnő Lex elraboltatja Martha-t, Superman anyukáját, és ha nem öli meg Batmant a vörösköpenyes igazságosztó, akkor Martha fog meghalni.

Máig nem fér a fejembe, hogy ez minek kellett. A küzdelem tétje egyértelmű volt enélkül is, és Batman volt olyan dühös Supermanre, hogy akkor is kiprovokálja a harcot, ha Lex Luthor nem kerül a képbe. S totál felesleges volt behozni a Végítélet nevű, amúgy a Superman-képregényekben egy több ezer éves kriptoni ősgonoszt, aki csak „mindennek a végén” tűnik fel a Superman-sztoriban – Zack Snyder ismét nem tudott mértéket tartani. A Végítélet elleni küzdelem ráadásul nagyon enervált, főleg, ha a játékidő első felében zajló, kiválóan koreografált harcokhoz hasonlítjuk. Unalmas, epikusnak látszani akaró effekthalmaz, melybe természetesen beleerőltetik Wonder Womant és az Igazság Ligáinak többi tagja is feltűnik egy villanás erejéig a film vége felé. Totál unszimpatikus brandépítés ez is, mely csak elcseszi a lényeget, amiről Batman Superman ellennek szólnia kellene.

Ezt a dramaturgiai sokkot pedig nem bírja el a sztori, egyszerűen összeomlik az egész jól felépített cselekmény a csúcsponton (eddig nálam simán 8-9/10 volt a film), mikor Batman már majdnem Supermanbe vágná a kriptonit-lándzsát, de a félisten kiejti a száján, hogy „Martha”, és a két ellenségből egy csapásra barát válik. A Superman ellen így a legnagyobb átverés 2016-ból. Két szék közül a padlóra kerültek az alkotók, mert mindent akartak Snyderék, de a két szuperhős közti drámai küzdelem kicsúszott a kezük közül, és azt is sikeresen elérték, hogy cseppet se érdekeljen a többi Igazsgág Ligája-film, illetve Zack Snydert véglegleg elkönyveljem korunk nagy blöffmestereként. Egyedül a Ben Affleck-féle önálló Batman-film érdekel Affleck korábbi rendezései miatt, de az eddigi infók alapján már azzal szemben is inkább szkeptikus vagyok.

A kérdés pedig most is adott: nektek mik voltak a legnagyobb csalódások 2016-ban?