Új sorozatot indítok blogocskámon. Ennek egyszerű oka van. Kicsit belefáradtam már a filmek kibeszélésébe és úgy gondoltam, ha nem is megyek túl távol attól a bizonyos tűzhelytől, azért mégiscsak kellene valami új finomsággal foglalkozni a közelében. Ezért született meg ez a rovat. Itt olyan rendezőkről fogok írni, akiket nagyon kedvelek és filmjeik nagy hatással voltak rám. Tehát hellyel-közzel ráfoghatjuk, hogy a kedvenceimről lesz szó.

A struktúra egyszerű. Először néhány életrajzi adattal szolgálok az illetőről, majd sorba megyek azokon a filmjein, amiket láttam és röviden leírom róluk a véleményemet. A filmeket megjelenési sorrendbe szedem, így írom le a gondolataimat róluk, közben persze felvázolom a rendező stílusát, a rá jellemző manírokat --vagy ami éppen az adott film sajátja-- majd szépen tetszési sorrendbe állítom őket.

Nem feltétlenül lesz olyan eset, hogy egy rendezőnél minden filmet láttam (bár ez most pont olyan lesz), de megpróbálom úgy összeválogatni, hogy legalább öt filmet lássak egy-egy arctól. Sokat töprengtem, hogy ki legyen az első "áldozata" a rovatnak. Azt tudtam, hogy nem szeretnék amerikait. Semmi harag, vagy ilyesmi, egyszerűen csak úgy éreztem, nem akarok rögtön valami Hollywoodi nagyágyúval indítani.

Ahogy ez megfogalmazódott bennem, szinte azonnal tudtam kire van szükségem. A dán Nicolas Winding Refn-re.

Refn 1970-ben született Koppenhágában, Dániában. Apja filmrendező, édesanyja pedig operatőr. Nyolcéves korában, a szülei fogták a cókmókjukat és New Yorkba költöztek. Tinédzser évei nagy részét itt töltötte és elmondása szerint, nagyon megszerette a várost, az éjszakai élet, a pörgés nagy hatással volt rá. Ahogy az "lenni szokott", szülei elváltak, így sokszor csak magára számíthatott a nagyvilágban és egy meglehetősen önfejű, vad fiatal lett belőle. 17 évesen visszaköltözött Koppenhágába és a középiskolai tanulmányait itt fejezte be. Ezután visszarepült Amerikába és beiratkozott az American Academy of Dramatic Arts felsőoktatási intézménybe. Nem meglepő módon, akárcsak szülei, ő is a filmezéssel szeretett volna foglalkozni. Tanulmányai azonban rövid ideig tartottak itt, mivel Refn már akkor sem a szabályok szerint akart játszani. Nem tetszett neki úgy en bloc az egész rendszer, amivel itt találkozott. Frusztrálva érezte magát nap-nap után, majd egy órán betelt nála a pohár és egy asztalt szétvert a tanterem falán.

Hatásos és erőteljes "figyelemfelhívó kampányával" azt érte el, hogy kivágták az egyetemről. Ezután a Dán Nemzeti Filmiskolába iratkozott be, ahonnan viszont önként lépett le egy hónap után. Állítása szerint, nem bírta elviselni, hogy ki akarják oktatni mindenről. Amerikában viszont megtanulta, hogy ha elakarja érni a céljait, az csak rajta múlik és ha filmezni akar, hát filmezni is fog. Ehhez pedig nem kell neki iskola. Bár apja mindig azt hajtogatta, hogy képzettség nélkül nem lehet filmet készíteni. Őőő... apu tévedett.

1996 - Elátkozott város (Pusher)
Refn első filmje az Elátkozott város volt. Egy igen mocskos gengszter mozi, ami nem meglepő módon Koppenhágában játszódik és az ottani alvilági életet mutatja be. Főhősünk (antihősünk) Frank, egy piti drogdíler. Az ő mindennapjait kísérhetjük figyelemmel. Próbál kitörni, de természetesen minden tönkre megy egy másodperc alatt és nyakába szakad minden baj. Refn első mozija igen kis költségvetésű volt, ezért a kézi kamerás rögzítést választotta. Ami igen jól is áll a Pusher-nek. Sokkal ember közelibbé válik az a nyomott, kilátástalan közeg ahol a cselekmény zajlódik. Ennek hozomány az is, hogy a fókusz sem mindig tökéletes, sőt, Refn szándékosan nem használt mesterséges fényforrásokat, hogy még hitelesebb legyen a filmje. Pár évvel később aztán Lars von Trier és még néhány dán filmes, elindította a dogma filmezést, ennek a szellemében (Idióták, Születésnap). Refn itt még a realista stílus részesítette előnyben, amit ügyesen ki is használt.

Maga a történet nem túl eredeti, a megvalósítása teszi igazán érdekessé a filmet és a színészek, akik remekül alakítanak. A film egyik mellékszereplőjét Tonnyt például Mads Mikkelsen alakítja. Egy igazi bunkó, senkiházi potrogány alak. Rettenetesen jól hozza a figurát.
A film persze nem tökéletes. Még érződik, a kezdeti lámpaláz a stílus keresés. Nem érződik annyira biztos kezűnek a rendezés. Sajnos néha túlságosan is lelassul a mozi, és kicsit unalmas lesz. Illetve olyan érzése lehet az embernek, hogy Refn nem is igazán tudja, hogy a karakterei miről beszéljenek. Sokszor iszonyatosan nyögvenyelősek a párbeszédek, túl vannak írva. Időhúzásnak tűnik, akárhonnan is nézem. A kezdeti lendület egy óra után megtorpan, kicsit leül a cselekmény. Persze a film nem rossz, csak túlságosan is lassú volt számomra.

Ettől függetlenül, még így is vannak remek jelenetek, a hangulat kiváló, a zenék marha jók, akárcsak a színészek. A vége pedig egy akkor gyomros, hogy csak nagyon nehezen tudtam felkelni a TV elől.



1999 - Vérveszteség (Bleeder)
3 évet kellett várni Refn második filmjére. Stílusát tekintve minden maradt ugyanúgy, mint az Elátkozott városnál. Még a főszereplő is maradt, sőt Mikkelsen is itt van, egy sokkal fontosabb szereplő bőrében. Refn újra bebizonyítja, hogy az atmoszféra teremtéshez valami félelmetes érzéke van. Iszonyatosan jól megragadja azt a nyomasztó miliőt, amit szeretne bemutatni. Leo és Louise szerelme az egyik központi témája a filmnek. Nagyon jól megvannak, de amikor a nő terhes lesz, az teljesen összetöri Leot. Kétségbe esik, nem tud mit kezdeni a helyzettel és csak agresszióval tud válaszolni a történtekre, amit "természetesen" szerelmén tölt ki. Akinek a bátyja viszont egy védelmező, csendes pszichopata.

A film másik szála Mikkelsen figurájára fókuszál, Lennyre. Aki képtelen normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Videotékában dolgozik, naponta több tucat filmet néz meg és semmi más nem érdekli, de egy lány miatt próbál megváltozni. Igazából ez se lenne egy rossz téma, de a másik történet sokkal fajsúlyosabb és ez sajnos eltörpül a családi dráma mellett.

Rengeteg remek jelenet, hirtelen előtörő brutalitás, eszméletlen alakítások. Iszonyatosan erős dráma a Vérveszteség. A film vége pedig falrengetően durva! Egyáltalán nem számítottam erre. Negatívumként igazából itt is a túl lassú tempót tudnám felhozni. Nem vagyok mániákus rajongólya a pörgős filmeknek, szeretem a lassú folyású dolgokat, de valahogy Refn, 2005-ig kiadott filmjeihez a türelmemet nagyon be kellett vetnem.



2003 - Fear X
A Fear X volt Refn első mozija, amivel már az amerikai piacot is próbálta bevenni. Bár Kanadában forgatta, a színészek amerikaiak, a főszerepre sikerült John Turturrot leszerződtetnie. A film főszereplője egy biztonsági őr, akinek a feleségét megölték, de a tettesek azóta sincsenek meg. Harry aztán furcsaságokra akad. Egy különös felvétel, amit egy biztonsági kamera rögzített, egy nő, egy másik városban aki teljesen úgy néz ki, mint a felesége. Korrupt rendőrök. Egy szürreális utazás veszi kezdetét.

Refn egy film erejéig, hanyagolta a realista stílust. A bizarr és szürreális álmok világába vetette magát. Ízig vérig David Lynch stílusban. Aki szereti a Lynch mozikat, annak akár még tetszhet is a film. Én viszont gyűlölöm! A világból ki lehetne kergetni Lynch gyökér stílusával. Semmi értelme a legtöbb filmjének, össze-vissza történik egy csomó értelmetlen vááhhh... hagyjuk! Persze ebbe sok ember szeret belemagyarázni mindenféle okosságot. Hogy meg kell fejteni, meg ez művészet. Nem igaz! Biztos vagyok benne, hogy Lynch ezeket a fejtegetéseket olvasva, otthon ül a számítógépe előtt és röhög magában. A Mulholland Drive-nál majdnem összetörtem valamit, annyira felidegesített. Persze vannak ilyen filmek is. De Lynch mozijai akkor sem ilyenek!

Itt is ez a helyzet. Történik egy csomó furcsa dolog, amit nem magyaráznak meg, mindenre csak apró utalás van, persze a főszereplő nem ért semmit. Mi sem, teszem hozzá. Furcsa, vörös képek villognak be random időközönként. Kínkeservesen lassú a tempó, az egész film dögunalmas. Történik mindez azért, hogy a film végére se derüljön ki semmi. A főszereplő pedig a nagy nyomozása után hazatérjen ugyanúgy, ahogyan elindult. Semmivel nem tud többet a feleségéről, meg arról a helyzetről, amibe belekerült. Iszonyatosan rossz film a Fear X! Hiába kedvelem Refn stílusát, ez egy gyötrelem volt!



2004 - Elátkozott város 2 (Pusher II.)
A Fear X bődületes bukása után, Refn visszanyúlt a gyökereihez. Két éven belül tető alá hozott két Elátkozott város folytatást is. A második rész főszereplőjét már ismerhetjük az első részből. Mads Mikkelsen karaktere tér vissza. Éppen kijön a sittről és próbál a családi bizniszbe visszazökkeni. Főnöke, aki az apja, viszont teherként tekint bizonyítani akaró fiára. Mindenért letolja és csak apró, semmirekellő feladatokat kap tőle. Közben pedig megtudja, hogy amíg börtönben volt, született egy gyereke.

A trilógia közül talán ez tetszett a legjobban. Nyilván a főszereplő miatt, Mikkelsen egy színész Isten. Elképesztően erős jelenléte van a kamera előtt. A karaktere, minden hibája és bunkó stílusa ellenére, nagyon szerethető. Látszik Tonnyn, hogy tényleg próbál jót tenni mindenkinek. Apa lenni, jól dolgozni az apjánál (aki ugyanúgy gengszter btw.). De mintha a Világ maga fogott volna össze ellene.

Továbbra is veszettül erős a hangulat, a színészek és továbbra is lassúcska a tempó.



2005 - Elátkozott város 3 - A halál angyala (Pusher III.)
A harmadik rész főszereplője szintén ismerős lehet. Milo az, Frank főnöke volt az első részben. Most már csak egy kiöregedett alak, aki próbálja a lánya születésnapi partiját jól megszervezni. Közben pedig ecstasy bizniszben is utazik. A film egy napot mutat be, és azt láthatjuk, hogy párhuzamosan szervezi Milo a bulit és a szállítmány sikeres lebonyolítását.

A főszereplő nem volt túl szimpatikus számomra, ezért mondanám a három film közül a leggyengébbnek. Ennek ellenére ennek a résznek van a legbetegebb, legundorítóbb, legmeghökkentőbb lezárása. Komolyan, köpni-nyelni nem tudtam az utolsó 10-15 percben.

A három film jól kiegészíti egymást és egy nagy egészet alkot. A stílusuk összecseng, ami az egyik filmben jól működik, az a másikban is. Ami meg az egyikben rosszul sült el, az a többiben sem működik. Aki szeretne olyan gengszterfilmet nézni, ami eléggé ütős, hihető és nem romantizálja a szervezet bűnözést, az tehet ezekkel a filmekkel próbát.



2008 - Bronson
Innentől kezdődött szerintem egy új időszámítás Refn karrierjében. Itt vált igazi művészfilmessé. Anglia legerőszakosabb (a fickó a mai napig él) börtönlakójáról forgatott filmet. De nem egészen önéletrajzit. Egy rendkívül egyedi, sajátos stílusú filmet rakott össze Refn. Tele erőszakos jelenetekkel, furcsán vicces mégis az egész, de rendkívül erőteljes. Morbid, groteszk valami a Bronson. A főszereplő pedig egy kiismerhetetlen vadállat. Aki híres akart lenni. Ezért úgy döntött, ő lesz a legveszélyesebb emberek egyike. Végül is... sikersztori. Nem követ szabályokat, nem tisztel semmit. A börtönőröknek neki megy, ha éppen úgy tartja kedve. Amikor kint van, csak úgy kirabol egy ékszerészt.

Mert ő ezt élvezi. Elmondása szerint, rettentően jól szórakozik a börtönben. Imádja ha megver valakit, szereti ha őt püfölik. Számára ez a művészet. Refn ebben a filmben találta meg a saját hangját. Fantasztikusan jó film a Bronson, bár tény, hogy nem egy egyszerű darab és sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Én minden egyes képkockáját imádtam.

Gyönyörűen van fényképezve a film, nagyon jók a zenék. A maga beteg módján humoros is. A főszereplő pedig... Tom "fhakin" Hardy! Ez az ember egyszerűen fenomenális! Olyan erővel kelti életre ezt a figurát, amire nagyon kevés példát tudnék hozni. Eszméletlen mennyire benne volt a fickó a szerepben.



2009 - Valhalla - A Vikingek felemelkedése (Valhalla Rising)
Nos, ez a film... Hogy is mondjam. A Valhalla, az egyik legfurcsább film, amit valaha láttam. Elsőre nem is igazán állt össze, hogy mit is láttam. De annyira erős volt az atmoszférája, a látványa, a zenéje, hogy nem bírtam nem nézni. Pedig egyébként, egy bitang lassú film. Néhány viking arc élet-halál párbajra kényszeríti a foglyaikat. Az egyik ilyen harcos Félszemű (Mads Mikkelsen már megint), egy igazi gyilkológép. Eddig minden ellenfelét legyőzte. A táborban csak egy kisfiú törődik vele, ő eteti. Félszemű egy nap kihasználja az alkalmat és felkoncolja a "gazdáit", megszökik, a srácot magával viszi és keresztes lovagokba botlanak, majd együtt elindulnak a Szentföldre.

A Valhalla Refn egyik legnehezebben értelmezhető mozija. Viszont ellentétben a Fear X-szel, ennek van értelme. Rengeteg szimbólumot használ, ami talán nem is elég egyértelmű, de csak kicsit kell utána gondolni vagy kutatni és rögtön megvan mi mit jelképez. Szerintem irgalmatlanul erős mozi. Maga a témája akár egy nagyköltségvetésű, Hollywoodi giga produkciót is elbírna. Viszont Refn hozzáállása és stílusa egy sokkal egyedibb mozit hozott ki ebből. Amit persze sokan nem is értenek... Érdemes megnézni, mennyire siralmas pontjai vannak a filmnek. Pedig egy igazi mestermű. Egy másik helyen írtam már a filmről kritikát, amiben van egy kis elemzés is. Linkelem 108. hozzászólás.

Mikkelsen pedig most is kifogástalan! Egy-egy szemöldök rántással, a testbeszédével annyira erős jellemet ad a figurájának, hogy az elképesztő. Kell is. Mivel a film alatt egyszer sem szólal meg.



2011 - Drive - Gázt! (Drive)
Már el is értünk Refn legjobb filmjéhez. A 2011-es Cannes-i filmfesztiválon, a Drive-ot állva tapsolták. Nem alaptalanul. Refn a 60-as, 70-es és 80-as évek autós és bosszúfilmjeinek állított emléket a Drive-val. Persze a maga sajátos stílusában. Névtelen, csendes sofőr aki vérprofi abban amit csinál, egyébként meg valószínűleg egy pszichopata. Egy nő miatt persze bajba kerül és elszabadul a pokol.

Nem tűnik nagy eresztésnek a szinopszis alapján persze, de ez a film sokkal több, mint egy autós baromság. A művészfilmes hatások, rendkívül egyedi ízt és pikantériát adnak a filmnek. Kissé melankolikus, érzelgős, hogy aztán egyik pillanatról a másikra megváltozzon minden. Refn a leghétköznapibb dolgokat is képes pattanásig feszülté tenni, hogy aztán rendkívüli erőszakba torkoljon. Még a legvéresebb jelenetek is coolak és egyszerre elegánsak. Robbanások és csúcsra járatott pörgés nélkül képes feltornázni az adrenalint. Hihetetlen filmélmény! A filmzene pedig egy mestermű! Cliff Martinez filmhez írt zenéi is bitang erősek! Az operatőri munka hibátlan. Ryan Gosling, mint főszereplő pedig telitalálat! Igazából ajánlani viszont nem tudom senkinek. Nem akarom fényezni magam, vagy mindenki fölé helyezni, de a mai filmekhez szokott emberek, még csak meg se értik, hogy mit látnak, ha a Drive-ot elkezdik nézni.

Tisztelet a kivételnek.



2013 - Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives)
2011-ben taps, 2013-ban pedig kifütyülés volt Cannes-ban. Refn legutóbbi filmje (amit első nézésre szintién nem értettem), amit szintén Ryan Goslinggal készített, talán még nagyobb port kavart, mind a Drive. Sokkal nehezebben fogyaszthatóbb alkotás. Az, aki nem ismeri Refn stílusát és mondjuk a Drive miatta szerette meg (például én) eléggé meglepődhetett az Only God Forgives nézése közben. Bár én előtte már képeztem magam Refn filmjeivel, engem is meglepett.

Nem mennék bele részletekbe, írtam már róla kritikát itt. Masterpiece szerintem ez is.

Refn nem egy hétköznapi rendező, én ezért szeretem őt nagyon, sokan ezért gyűlölik. Ez elkerülhetetlen. Én viszont továbbra is várom a filmjeit. Jövőre jön A The Neon Demon Keanu Reeves-szel. Kíváncsi vagyok mit hoznak össze.



Nincs is más hátra Refn filmjeinek tetszési indexe nálam ilyen:

1. Drive 10/10
2. Csak Isten bocsáthat meg/Valhalla Rising 10/10
3. Bronson 10/10
4. Vérveszteség 7/10
5. Pusher II. 7/10
6. Pusher 7/10
7. Pusher III. 7/10
8. Fear X 4/10