Filmes körökben két végletes vélemény van általában az adott évvel kapcsolatban. Van, aki nagyon temeti a filmet, mint médiumot (kedves dolog ez most, mikor a mozi épp 120 éves), mondván, hogy mindent láttunk már, és kifulladt az egész. Van, aki pedig pont ellentmond ennek azon az alapon, hogy ha túlzottan eredeti művek nem születnek is, de azért a film élt és élni fog, mert egy jó sztori, egy látványos, két-három órára kikapcsoló blockbuster igen is kell.

Jómagam azok közé tartozom, akik azt állítják, hogy jelenleg mind a művészfilm, mind a tömegfilm mélyponton van, és bár el-elnézzük mindkét művészettípus terméseit évről évre, de olyan szíven ütő meglepetések már nincsenek, melyeket látva forradalomról vagy legalábbis kimagaslóan jó műről beszélhetünk. Ennek ellenére egyáltalán nem mondanám, hogy a 2015-ös egy unalmas év volt. Igaz, bizonyos szempontból az előző szezon biztos jobb volt – de ezt azért olyan szilárdan nem állítanám. Bár az alábbiakban három olyan művet emelnék ki, melyek emlékezetes meglepetések voltak, de azért szükséges megemlíteni a bevezetőben még pár jól sikerült filmet is. S még mielőtt belevágnék, hangsúlyozom, hogy a legnagyobb meglepetés nem feltétlenül azokat a filmeket jelöli, melyek az év legjobbjai voltak.

2015 meglepetései

Az év eleje igen erősen indult. Két olyan film is szerepelt a mozik kínálatában, melyek egymást követték, és egyikről nem hallottam, a másikkal kapcsolatban pedig a szereplőgárda miatt prekoncepcióim voltak. A Whiplashről és a Foxcatcherről olvashattatok kritikát itt, a PGO-n is, és mindkettőről nagyon elismerően írtam. A Whiplash ugyebár egy feltörekvős dobosgyerekről szól, és minden pillanata aranyat ért, mert elsőfilmes rendezője, Damien Chazelle gyakorlatilag sportfilmként vágta meg alapvetően dzsesszdobosokról szóló alkotását. A sok fanyalgótól persze megkapta, hogy nem hiteles, mert nem úgy dobolnak benne, ahogy a profik, meg nem is azok az ütemek… bla-bla-bla. Kit érdekel, ez egy filmalkotás, és akként pedig pazarul működik, nem kis részben a két remek színész, a fiatal Miles Teller és a veterán J. K. Simmons miatt, akinek beszólásai azóta szállóigévé váltak.

A Foxcatcher pedig azért volt számomra egy igen kellemes meglepetés, mert sem Steve Carell, sem Channing Tatum (sem Mark Ruffalo) nevéhez nem kötök túl jó filmeket (és akkor még finom voltam). Ennek ellenére Bennett Miller műve rendkívül szuggesztív sport-dráma volt egy megtörtént esetről, egy tehetséges birkózóról, akinek fanatikus edzője rátelepszik a sportoló egész családjára, és beteges kapcsolatuk tragédia fullad. A butafejű izomagy Tatum roppantul hiteles a megvezetett birkózó szerepében, Steve Carell pedig bebizonyítja, hogy játszani is tud, nem is akármilyen drámai szerepet. Tehát igen kellemes meglepetés volt a Foxcatcher is, nem szabad hinni a fanyalgóknak, miszerint Miller műve túl lassú és sok benne az üresjárat. Szerencsére nem blockbuster tempójú, hanem inkább lírai alkotás, ez pedig mindenképp kiemelkedő a mai mezőnyben.

De legalább ennyire örömködtem, mikor végre Tim Burtontől is láttam ismét egy elfogadható, sőt szórakoztató filmet Christoph Waltzzal a főszerepben. A Nagy szemek sztorijában bár semmi extra nincs, egy valódi csaló, imposztor festőről szól, akit Waltz bár kicsit ripacs módon, de nagyon jól formál meg. De pont ezért örültem, mert a modorossá vált Tim Burton-stílus végre itt nem köszönt vissza, hanem kaptunk egy kissé más, bár továbbra is iróniával teli művet tőle.

Jó film volt még az idén A 44. gyermek is (kritikánk itt olvasható), ez a Szovjetunióban játszódó politikai krimi Tom hardy-val. Ez az adaptáció bár elég hollywoodiánusra sikeredett, de van egyfajta hangulata, mely miatt még így, kissé megcsonkítva is élvezhető a sztori.

S ha már adaptációról beszélünk, érdemes megemlíteni a Macbeth-feldolgozást is, mely nemrég került a mozikba, és bár semmit nem tesz hozzá Shakespeare drámájához tartalmilag, de formailag rendkívüli erejű (főleg a színvilága és a stilizált csatái miatt kiemelkedő), és a színészek (Micheal Fassbender, Marion Cotillard, Sean Harris) kiválóan formálják meg az ismerős főszereplőket.

Remek szórakozást nyújtott idén a Hétköznapi vámpírok is, ez az új-zélandi ál-dokumentumfilm, horrorparódia, melyben néhány dilis vámpír életébe kaphatunk betekintést a dokuk természetességével, kézikamerás stílusban. Nagyon szerethető, meglepően jó film volt, érdemes pótolni annak, aki még nem látta.

Nagyon nagy kár, hogy nem mutatták be Magyarországon, de én csakazértis megemlítem a Slow West című szintén, új-zélandi westernfilmet. A western műfaja nem a legnépszerűbb zsánerek közé tartozik manapság (bár 2016-ot épp, hogy két westernfilm fogja kezdeni: a Di Capriós The Revenant és a Tarantino-féle Hateful Eight), de a Slow West arra rendkívül erős bizonyíték, hogy lehet újat alkotni ebben a kategóriában is. Ez az új-zélandi vadnyugati film realista módon, valódi konfliktusaival mutatja be a régi amerikai Nyugatot, és egy naiv skót bevándorló fiú a főszereplője, aki egykori szerelmét keresi – s találkozik a Vadnyugat legaljasabb mocskaival utazása során. Aki egy igazán hiteles, sötét, kemény westernt akar, az inkább ezt nézze, és ne az öncélúan brutális Bone Tomahawk című filmet (mely szintén nem jutott el a hazai mozikba, pedig a horrorrajongók biztos rácuppannának).

S volt pár kiemelkedő film még a fősodortól kicsit távolabb is. Bár az Everest egy nagyon látványos katasztrófafilmnek is elmenne, szerencsére inkább a szereplőkre helyezte a hangsúlyt, és nagyon erős volt abban, hogy bemutatta, milyen fanatikus tud lenni az ember, és még az életét is feláldozza azért, hogy oxigénhiányos környezetben megérinthessen egy szikladarabot.

Fontos, bár filmes szempontból kevésbé nézhető alkotás volt a Citizenfour is, mely egy ex-amerikai ex-titkosszolgálati fickó mindent leleplező vallomásáról szólt, lerántva a leplet az Egyesült Államok Európára is kiterjedő lehallgató-hálózatáról.

Nem így A Föld sója, mely a veterán rendező, Wim Wenders dokumentumfilmje a híres szociofotósról, Sebastião Salgadóról. Wenders művének különlegessége nemcsak gyönyörű fekete-fehér képeiben rejlett, hanem abban, hogy szinte kizárólag állóképekkel mesélt a fényképészről – és mégis végig olyan érzésünk lehet a film nézése közben, mintha Salgado képei megelevenednének. Aki nyitottabb az ilyen kísérletező alkotásokra, nyugodtan tegyen vele egy próbát!

Kicsit kapcsolódik is Salgadóhoz a már fikciós, kolumbiai pszichedelikus kalandfilm, A kígyó ölelése, mivel a művész képeihez hasonlóan fekete-fehérben mesél arról, hogyan használja ki a Nyugat a fejlődő országokban élőket, illetve az indián kultúrát. Cinikus őslakos hősével kell azonosulnunk a játékidő alatt, s az ő szemén keresztül tekintünk a kaucsukért akár még az életét is odaadó buta fehér emberre, aki okosabbnak hiszi magát a „fejletlen indián”-nál. Nagyobbat nem is tévedhetne. Remek, emlékezetes utazás A kígyó ölelése, aki bírja a lassúbb, merengős, de végig izgalmas filmeket, pótolja!

Hasonlóan szuggesztív és a kalandfilmes műfajhoz közel álló útifilm a szomszédos Romániában alkotó Radu Jude Aferim!-je, mely gyakorlatilag egy tizenkilencedik századi Havasalföldre helyezett western. Bátran ajánlott ez az üldözési történet is az intelligensebb kalandfilmek kedvelőinek, mert nagyon erős atmoszférája van.

S lehetne még azért sorolni az idei év legjobbjait, szót kellene még ejteni a Duke of Burgundy-ról, Peter Strickland nagyon elvont, de stilisztikailag nagyon frappáns drámájáról, ahogy az iráni, elhallgattatott, diktatúrában szenvedő, a filmezéstől húsz évre eltiltott Jafar Panahi legújabb fél-dokumentumfilmjéről, a Taxiról is (melyet mobiltelefonnal forgatott, frappánsan megkerülve a hatósági tiltást).

De azért szenteljünk egy kis figyelmet a magyar, hazai filmtermésnek is! Az idei év nagy magyar dobásának tartják az Oscar-címre is jelölt Saul fiát, mely kétségtelenül az egyik legerősebb alkotás a porondon, és unikális perspektívából mutatja be a náci haláltábor borzalmait nagyon egyszerű történetében (egy munkaszolgálatos, hulla-eltakarító férfi tisztességesen el szeretné temetni fiát). Én inkább képileg, mintsem tartalmilag tartom nagyon eredetinek Nemes László művét, és, ha gonosz akarok lenni, a díjözönt leginkább az alaptémájának tudom be. De kit érdekel végülis, hogy egy sokak által megfilmesített, agyonhasznált tematikával áll elő a Saul fia, örüljünk a magyar sikernek, mely talán a Mephisto óta nem adatott meg magyar filmnek.

S emlékezetes mű volt még a Liza, a rókatündér is, mely leginkább az animék iránt rajongó közönségnek kedvezett, az ő arcukra csalt mosolyt. Pontosabban nemcsak az anime-fanok, hanem a japán kultúra bolondjai úgy általában nagyon kedvelhették Ujj Mészáros Károly művét, mely egy bolondos magyar Japán-rajongó lányról szól, aki nem találja párját, és ráadásul még meg is szállta őt egy japán démon (aki egy énekes képében tér vissza a sztoriban állandóan). Kedves, bugyuta, de szerethető, jó poénokkal nevettető vígjáték, mely innen-onnan szed össze sztorielemeket (David Lynchtól és Tarantinótól legfőképp), de ezeket jól gyúrja össze.

De akkor most, a seregszemle után lássuk végre, mi volt az a három film, mely a legnagyobb meglepetést okozta 2015-ben!

A cikk még nem ért véget, kattints a lapozáshoz!

1 2