A kaliforniai NVIDIA cég folyton küzd. Küzd a riválisaival, saját magával és a vásárlók kegyéért. A GeForce videokártyák tizenöt éve vannak jelen a piacon, kétrészes cikkünkben róluk emlékezünk meg.
Még erőtlenül
Az NVIDIA-t 1993-ban Jen-Hsun Huang, a tajvani születésű, de az Egyesült Államokban élő vállalkozó és üzletember alapította, aki vezérigazgatóként jelenleg is a céget igazgatja Curtis Priem és Chris Malachowsky mellett. Huangéknak két évbe telt, mire előrukkoltak első 3D gyorsítójukkal, az NV1-gyel, ami elhamarkodott lépésnek bizonyult, hiszen már a DirectX-szabvány véglegesítése előtt a piacon volt. A Quadratic Texture Mapping névre keresztelt technológiájával nem is háromszögeket rajzolt a képernyőre, hanem négyszögeket, amit 1995-ben csak nagyon kevés játék támogatott. Az sem segített rajta, hogy integrált hangkártyával és Sega Saturn porttal látták el.
Az Nvidia NV1 egy meg nem értett forradalmár volt,
ami gyakorlatilag csendben írta át a történelmet
A kudarc hatására a cég jövője veszélybe került, mígnem 1997-ben előrukkoltak az első DirectX-kompatibilis gyorsítójukkal, a Riva 128-cal, amit 2D/3D megjelenítéssel is felvérteztek, mindezt vevőcsalogatóan olcsó áron, teljesítményben pedig a 3dfx Voodoo1-esét is megszorongatta. A multimédiás funkciók elhagyásával és a költségek leszorításával végre egy sikeres terméket tettek le az asztalra, a hat havi termékkiadásnak köszönhetően egy termék kudarca miatt az NVIDIA nem kerülhetett csődközelbe. Az 1998-ban megjelent Riva TNT már a képminőség terén is javult: akkoriban újdonságszámba ment a 32 bites renderelés, az élsimítás és a nagy felbontású textúrák támogatása, amiket a 3dfx csak jóval később lépett meg. A két pixel pipeline-nal már a sebességet sem érhette panasz. A fél évvel később érkező TNT2-ben kijavították az elavult gyártástechnológia miatt fellépő hibákat, a csíkszélesség csökkentésével az órajelet is feltornászták, és a piac igényeit figyelembe véve olcsóbb modellek is napvilágot láttak.
Az első GeForce-ok
Az 1999-ben érkező első GeForce generáció abszolút mérföldkőnek tekinthető, hiszen elsőként támogatta a hardveres T&L-t (Transform & Lightning), amivel tehermentesítette a processzort; immáron négy pixel pipeline szolgálta ki a kártyát, és DDR memóriamodulok kerültek a kártyára, habár a memóriabusz csak 128 bites volt. A technológiának megkérték az árát, még úgy is, hogy a DDR-modulokat néhány modell esetében SDR-re cserélték, emellett a GPU sok hőt termelt és az órajelét csak 120 MHz-re tudták belőni. Ennek ellenére a GeForce 256 lesöpörte a színről a riválisait, már ami a teljesítményt illeti -- az ATI Rage 128, a 3dfx Voodoo 3 és a Matrox G400 MAX is csak mögötte rostokolt. Sajnos a különbségeket az eladási adatok nem mutatták, a játékosok túlzottan nem rajongtak a kártyáért.
Íme az első GeForce, az Nvidia GeForce 256, ami erős volt
ugyan, de nem aratott osztatlan anyagi sikert
Az apró hiányosságokat a GeForce 2 GTS-sel orvosolta az NVIDIA. A kötelező órajel-emelés mellett pipeline-onként egy második TMU-egységet adtak hozzá a kártyához. Dacára annak, hogy kizárólag DDR RAM-ok kerültek rá, a memória sávszélessége limitált lett, amit újabb órajel-emeléssel kompenzált a gyártó. Így született meg a GeForce 2 Pro és Ultra, melyek igencsak borsos áron kerültek a piacra. A cég nem követte el ugyanazt a hibát, mint az előző generációban: a csúcskártyák mellett már olcsóbb variánsok is napvilágot láttak. Az MX-széria megfizethetővé tette a T&L technológiát, ám négy helyett csak kettő pipeline dolgozott rajtuk, de megmaradt a plusz TMU-egység, és a DDR-modulokat is az olcsóbb SDR-re cserélték. Az OEM-piacot valósággal letarolták az MX-ek, ahogyan 2000 végén a laptopokba szánt GeForce2 Go is. A nagy rivális, a 3dfx nem tudott labdába rúgni, a Voodoo 5 késett, árban és teljesítményben nem tudta megszorongatni az NVIDIA-t, így csődközelbe jutott, a zöldek pedig kapva kaptak az alkalmon, és felvásárolták a vállalatot. A gyártó immáron csak az ATI-val marakodott a vásárlókért, s ez a harc mind a mai napig tart.
Az Nvidia GeForce 2 MX 400 sokak számára jelentett
belépést egy szebb, gyorsabb, élvezetesebb világba
A konzolos kitérő és a GeForce 3-4
A sikerre felfigyelt a Microsoft is, amely éppen az első konzolját készítette elő; megállapodás született, így az NVIDIA mérnökei fejleszthették a GeForce 3 megoldására épülő grafikuskártyát az első Xboxhoz. A 2001 elején megjelent GPU-t hatalmas várakozás előzte meg, hiszen elsőként támogatta a DirectX 8-at, valamint a programozható pixel- és vertex shaderekkel lenyűgöző részletességű játékokat jelenített meg. A 4x2-es pipeline konfiguráció megmaradt, a tranzisztorszám a duplájára nőtt, a memóriabusz viszont maradt 128 bites. Az utótag nélküli GeForce 3-ra nem haraptak rá a játékosok, hiszen borsos ára riasztónak hatott, ám a csökkentett órajelű Titanium 200-as sorozat sikeresnek bizonyult. 2001 októberében jött a Ti 500-as széria megnövelt órajellel, 64 MB memóriával, de közép- és alsó kategóriás vasakat nem találunk a palettán -- aki az előbbire vágyott, annak a GeForce 2 Ti-vel kellett beérnie, míg a legvékonyabb pénztárcájú játékosokat továbbra is a GeForce 2 MX-ekkel szolgálta ki a gyártó.
Piacvezetőként a cégnek volt ideje a meglévő technológiáját finomítani, ennek eredménye a GeForce 4, amely 2002 elején látott napvilágot. Elvileg már támogatta a DirectX 8.1-es szabványt, ám ahhoz papíron az 1.4-es pixel shaderek tartoznak, de a VGA-k csak az 1.3-asok megjelenítésére voltak képesek. A pipeline felépítés változatlan maradt, az órajeleket csak mérsékelten tornászták fel, viszont a GPU kapott egy második vertex shader egységet, így nyilvánvaló volt a teljesítménynövekedés. A csúcsot a Ti 4600 képviselte 128 MB DDR RAM-mal, amely méretében és fogyasztásában mérföldkőnek számított, szerényebb órajelű testvére, a Ti 4400 csak töltelék volt, az igazi slágertermék a Ti 4200 lett remek ár/teljesítmény aránya miatt.
A Nvidia GeForce 4 Ti 4200 sokáig ár/érték bajnoknak számított,
Chocho kolléga négy teljes évig használta, hóban, fagyban, szélben
Az alsó kategóriában addig a GeForce 2-k szerepeltek, így az NVIDIA ott is frissítette a palettát. Ám a GeForce 4 MX-széria abszolút ballépésnek bizonyult, hiányoztak a pixel- és a vertex shaderek, így csak DirectX 7.1 megjelenítésére volt képes -- az akkori játékok sokkal, de sokkal rondábban néztek ki. Persze abban az esztendőben nem voltak még nagyon elterjedtek a DirectX 8-at kihasználó produktumok, így akiknek ez nem volt fontos, bőven megelégedtek az MX-ekkel. Időközben bevezetésre került a 8x-os AGP csatolófelület, bemutatkoztak az ezzel kompatibilis GF4-ek, míg a csúcsmodell Ti 4600-at a Ti 4800 váltotta 2003 elején, ám lényeges sebességnövekedést nem hozott magával.
A zsákutca: a Geforce FX-széria
A bevétel folyamatosan áramlott a játékosoktól, 2003 tavaszára az NVIDIA elkényelmesedett, s egy olyan kártyacsaládot tett le az asztalra, ami enyhén szólva sem volt tökéletes. Az első DirectX 9-es generáció alighanem a legnagyobb baklövés, amit eddig a zöldek elkövettek. Lebecsülték az ATI-t, amely gyorsan a fejükre nőtt a Radeon 8500-as sorozattal. Az sem tett jót a cégnek, hogy az új kártyák fejlesztésére nem fordítottak kellő erőforrást, mert sok mérnökük az Xbox 360-on dolgozott. Ráadásul az NVIDIA és a Microsoft közti viszony megromlott, végül a zöldek a Sonyhoz pártoltak, és a PlayStation 3 grafikuschipjét készítették elő.
Az elsőként megjelent FX 5800-ast sokan csak egy felturbózott GF4-nek tartották: megmaradt a 4x2-es pipeline felépítés, a 128 bites memóriabusz, amely már édeskevés volt az ATI csúcskártyáival szemben. Az FX-ek túl sok hőt termeltek, a ventillátorok hangosan pörögtek, s hiába kínáltak megnyerő szolgáltatásokat, a negatívumok elriasztották a vásárolókat. Az alsó szegmensekben sikerült az alapból buta technológiát még tovább butítani. A 2x2-es pipeline felépítésű GeForce 5600 nem tudta megszorongatni a Radeon 9600-at, míg a minden extrától megfosztott, lassú FX 5200 teljesítménye a vicc kategóriáját súrolta, de a marketingnek köszönhetően rengeteg fogyott belőle (ez volt a legolcsóbb DX9-es VGA). Az NVIDIA kétségbeesetten próbálta kijavítani a problémákat, ám az új driverek nem sok vizet zavartak, sokak szerint a benchmark-programokban hozott számokat a cég manipulálta, nem valós eredményeket prezentálva.
Az Nvidia GeForce FX 5600 és a DX9 volt az első eset,
hogy az Nvidiának beletört a foga az új fejlesztésbe
2003 végén jöttek a frissített modellek, ám az FX 5200-at váltó FX 5500 csak kisebb órajel-növekedést hozott, nem sok vizet zavart, míg az FX 5600 utódja, az FX 5700 már kedvezőbb értékeket mutatott. Az igazi előrelépést a szinte megfizethetetlen csúcsmodell, az FX 5900 hozta, amely a cég történetében elsőként kapott 256 bites memóriabuszt. A memória megnövelt sávszélessége meghálálta magát, a kártya gyors volt, de az ATI legyőzéséhez ez még mindig kevésnek bizonyult, ahogyan a legbrutálisabb példány, az FX 5950 Ultra is csak egy kétségbeesett lépésnek számított.
A sorozatos kudarcok hatására az NVIDIA elvesztette piacvezető pozícióját az ATI-val szemben. A cégnek alaposan át kell gondolnia jövőbeli stratégiáját, ha továbbra is labdába akarnak rúgni. Hogy sikerül-e a visszaállítani a cég renoméját, az a következő részből kiderül!
Amúgy nagyon szép cikk!