Kezd már nagyon unalmas lenni, hogy a különféle híres, elsővonalbeli szuperhősöket egyre rövidebb időközönként rebootolják Hollywoodban. A Pókember pár évvel ezelőtti újrázása is vicckategória volt, és sajnos sem Bryan Singer Superman-verziója (Superman visszatér, 2006), sem pedig a kétes hírnevű Zack Snyder 2013-as Az acélember című „Sötét Lovag”-imitációja nem volt képes valami újat nyújtani a szokásos blockbuster klisék helyett.

Ezért is bőszült fel sokunk, mikor megtudta, hogy Christopher Nolan félig-meddig sikeres Batman-trilógiája (A sötét lovag: felemelkedésnél azért rezgett már a léc) után a még viszonylag pofás 300, az MTV-videoklipnek komponált Watchmen-adaptáció és az elbaltázott Az acélember rendezője, Snyder fogja vezényelni Batman visszatérését a mozivásznakra. Ráadásul a totál elhibázott Henry Cavill-féle Superman-karakterrel eresztik össze, akit már amúgy is Batmanné izzadtak Snyderék Nolan forgatókönyvírójával, David S. Goyerrel. S bár az előzetesek sem voltak túl meggyőzőek, azért titkon reménykedtünk, hogy a nyálgép szépfiú szerepkörébe méltatlanul beskatulyázott, amúgy színészként és rendezőként is tehetséges Ben Affleck egy, a képregényhőshöz méltó, sötét Batmant tud majd megformálni, és legalább ő élvezhetővé teszi a filmet.

(Figyelem, a cikk enyhe spoilereket tartalmaz! A sztoriból semmi komolyabbat nem lő le, de ha valaki még az előzeteseket sem nézte meg, az ne olvasson tovább!)

Nos, a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala még a hosszúra nyúlt bevezető egy órában is azzal kecsegtet, hogy ebből mégiscsak valami jó fog kisülni, de „nyugalom”, a hátralevő másfélben úgy tökön rúgja a franchise-t, hogy azt már tanítani kéne. Avagy Zack Snyder és szatócsai szétrombolják az addig működőképes sztorit, akár Superman és Zod Metropolist a cselekmény elején.

De még mielőtt belefognék a film szapulásába, nézzük meg egy kicsit, milyen is lehetett volna a Batman Superman ellen, ha nem Hollywoodban készül. A válasz egyszerű, nem kell sokat találgatnunk, hiszen Frank Miller 1986-ban kreatív ötlettel állt elő, és összehozott két képregényt, melyek tulajdonképpen a Denevérember „Toldi estéjének” felelnek meg. A sötét lovag visszatérben Bruce Wayne 55 éves, és nem hajlandó elfogadni, hogy kiöregedett. E neurózisa pedig fölerősíti brutalitását, és bizony a bűnözőkkel minden eddiginél keményebben bánik. Ez persze nem tetszik a kormányzatnak, és az időközben kvázi terroristacsoportot létrehozó Batman ellen küldik Supermant, a világ rendőrfelügyelőjét (vagy istenségét).

Többet nem is árulok el a sztoriból, legyen elég annyi, hogy minden szempontból rendhagyó, mind a Denevér ábrázolásában (a diliházból kiszabaduló Jokernek például a vérszemet kapott Batman kitöri pár csontját, miután egy dobókéssel félig megvakította), mind a fordulatokban (a pincsikutya Supermannek nagyon nincs igaza, de Batman is inkább fasisztoid antihős, mintsem igazságosztó). Ebből a sztoriból egyébként 2012-13-ban, Nolan Sötét lovagjának farvizén készült is két remek animációs film a Warner gondozásában, melyek hű, kompromisszummentes adaptációi Miller képregényeinek, nagyon ajánlottak minden Batman-rajongónak.

Zack Snyder legújabb műve is gyakorlatilag ezeket a füzeteket, illetve Superman részéről az Acélember a Doomsday (Végítélet) nevű ősgonosszal vívott küzdelmét veszi alapul. Így kíméletlenül összehasonlításra kerül a Batman Superman ellen és az említett zseniális képregények, melyek mellett természetesen csúnyán elvérzik Snyderék műve.

Pedig, mint írtam, a hosszúra nyúlt expozíció, a bevezető egy óra nagyon ígéretes, főleg a Batman szüleinek halálát és a gyermek traumáját frappáns montázsszekvenciában, klipben bemutató felvezetés (ehhez Zack Snyder továbbra is nagyon ért, van stílusérzéke, ha csak pár perces etűdöket kell rendeznie).

Ütősek még a 2001. szeptember 11-es terrortámadást idéző képsorok is, melyeken a 2013-as Acélember fináléja elevenedik meg Bruce Wayne szemszögéből, aki éppen Metropolisban tartózkodik. Itt fogadja meg, hogy elbánik Supermannel, amiért az istent játszva rombol, miközben ártatlanokat nyomorít meg. Tehát Az acélember moralizálása folytatódik, és egészen működőképes, ahogy sokan Superman mint „hamis istenség” ellen fordulnak. Bejön a képbe a fiatal, természetesen Jokeresre hangszerelt Lex Luthor is (a mostanában népszerű Jesse Eisenberg alakítja), aki mintegy egyetért Bruce Wayne-nel abban, hogy meg kell állítani a Superman-kultuszt, így elrabol egy kriptonit darabot, amivel a halott Zod tábornok fennmaradt testén kísérletezik. Hát igen, a Földön a kriptoniak nem válnak foszló zombivá, hacsak nincs kéznél egy zöld kődarab az anyabolygóról. Persze Luthor közben teljesen feleslegesen ügyködik Batman és Superman összeugrasztásán, minthogy a két szuperhős totál pipa egymásra így is. De mi van, ha csetepatéjukat egy nagyobb gonosz érkezése szakítja meg?

Mi lenne? Működésbe lép az átlagos hollywoodi blockbusterséma! Azt a poént már az előzetesek is szokás szerint lelőtték, hogy a Batman Superman ellen nem elégszik meg a két titán csatájával, hanem behozzák Luthort, Wonder Womant és a Végítélet nevű szörnyeteget is egy igencsak blőd húzással (tényleg nagyon ciki, főleg, ha valaki ismeri a képregényt). És ez a rohadt nagy baj Zack Snyder filmjével: túlzsúfolttá válik, melyre bizonyára a szükségszerű vágás is ráerősít, így valószínűleg számíthatunk pár nevetséges rendezői változatra, mint a Watchmen esetében. Csak míg a közepes Watchmenen egyre többet javítottak a hozzátoldások, minthogy egyre hűbb adaptációvá tették a filmet, addig az alapvetően elbaltázott fordulatokkal teli Batman Superman ellenen még egy Sátántangó hosszúságú változat sem fog segíteni.

Hogy mit kellett volna csinálni? Egyszerűen megállni, hogy az alkotógárda a filmet DC-karakterek farsangi báljává változtassa, illetve azt, hogy tulajdonképpen két filmet forgassanak le egyszerre, és tuszkolják bele történetüket, karaktereiket két és fél órába. A Batman Superman ellennek kizárólag A sötét lovag visszatér sztoriján kellett volna alapulnia, és majd mondjuk egy folytatásban jelenhetett volna meg Luthor és Doomsday. De nem, Zack Snyderéknek úgy látszik nem volt elég egy sztori, nem merték csak és kizárólag arra a párharcra kihegyezni a történetet, melyet a címben ígérnek. Avagy egy szép átverésbe vonják be a nézőt még a film első felében is.

Mert a film eleinte nagyon is jól működik. Izzik a feszültség a két hős között: Batman rohadt dühös, terrorizmusról fantáziál, s az Acélember is egyre jobban kezdi elveszíteni a türelmét. Akárhogy is, de itt sokkal jobban működik az „emberibb Superman” koncepciója, mint Zack Snyder előző művében, mivel végre van értelme annak, hogy az Acélember vívódjon. Hiszen utálják őt, élen Batmannel, aki kriptont is lop, hogy átdöfje vele a kék istenség szívét. (Egyébként párharcuk nagyon hasonlít a Watchmenbeli Dr. Manhatten és Rorschach konfliktusára – ezért jár a jó pont, akár lopás, akár nem.)

Más kérdés persze, hogy egy idő után a nézőnek olyan érzése lehet, hogy ez rétestészta, történjen már valami. S azt mondhatjuk a Batman Superman ellen második feléből visszatekintve, hogy ilyen szempontból is tipikus hollywoodi blockbuster Zack Snyderék alkotása: elnyújtott kezdés, sokat késleltetett konfrontáció, majd összecsapott finálé. Az acélembert ezzel persze pont nem vádolhattuk, mivel az utolsó egy óra Zod és Superman párharcáról szólt – ott inkább elnéztük volna azt a fajta jól megkonstruált expozíciót, melyet a Batman Superman ellenben vázoltak fel Snyderék.

Aztán lesz persze itt is másfél órás finálé. Csak ezt annak rendje és módja szerint totálisan elszúrták az alkotók. Mikor beáll a fordulat, és egészen más tétje lesz Batman és Superman küzdelmének, a film végleg elvesztett nemcsak engem, de hallhatólag a hangosan méltatlankodó, röhögő közönség nagy részét is. Kedves Zack Snyder és David S. Goyer: ezt most mi a francnak kellett? Miért nem volt elég az, hogy a két szuperhős berág egymásra, és összerúgják a port, mert mindenki kölcsönösen utál mindenkit? Az persze várható volt, hogy valószínűleg egy nő lesz a tét, mely így vagy úgy valamelyikőjük (vagy mindkettejük) számára fontos. De, hogy ezt így, ebben a formában oldják meg, az kifejezetten szánalmas. Mintha az alkotók nem bíztak volna abban, hogy a nyers düh és személyes ellentét nem elég ahhoz, hogy Batman – aki egyébként ahelyett, hogy igazi csapdát állítana az Acélembernek, mint Miller képregényében és a 2013-as animációs filmben, illogikus módon csak passzívan vár – egy kriptonlándzsát vágjon Superman mellkasába.

S az amúgy ütős, fájdalmas küzdelem után (mely kicsit visszaadja a reményt) a Batman Superman ellen színvonala még meredekebb lejtmenetbe kezd. A legócskább, legsablonosabb, rossz értelemben vett melodrámában lehet részünk. Buta, érzelgős, felszínes és üres párbeszédek, feleslegesen csöpögős, műmájer, erőltetett jelenetek övezik a Doomsday elleni küzdelmet. Az eseményeket pedig már követni is lehetetlen, annyira összehányták az alkotók az egymásra túl gyorsan következő, ostoba fordulatokat. A végére már azt sem tudjuk, a két fő helyszín, Gotham és Metropolis közül melyikben járunk. A szereplők pedig totálisan logikátlan módon rohangálnak oda-vissza a két város között.

A legfájóbb viszont, hogy Batman érthető okokból teljesen ellaposodik az utolsó harminc-negyvenöt percre. Kivételesen érthető, mert a Kripton bolygón is nemezisnek számító Végítélet ellen ő már nem tud mit tenni, a szörnyeteg megenné reggelire, ha a vörösköpenyes igazságosztó nem lenne segítségére.

Arra viszont nincs mentség, hogy dramaturgiai értelemben is egydimenziós senkivé válik a sötét lovag. Amennyire ütősen felvezették, megalapozták, olyannyira elszúrták a végére. Zack Snyder értelmezésében pont ellenkező utat jár be a karakter, mint a képregényben. Avagy, hogy ne lőjem le az amúgy nyilvánvaló poént: a dühödt lázadó Denevérember konformistává válik. S ami a legeslegrosszabb: az utolsó pár jelenetben beköszön a Bosszúállók taszító ál-lazasága, vagyis Batman, Superman és Wonder Woman elkezdenek élcelődni egymással, mint Thor vagy Vasember. Persze itt az Igazság Ligája formálódik, ami a DC Univerzum – számomra totálisan taszító – „Bosszúálló csoportja”. (Taszító, mert képregények ide vagy oda, nálam Frank Miller egyedül dolgozó, neurotikus sötét lovagja a tetszetős.)

Oké, a sztorit elszúrták, ám joggal teszitek fel a kérdést, hogy na, de ki az a naiv barom, aki még a történetért megy gagyiwoodi látványmozit nézni. S ez maximálisan igaz, hiszen a 3D-s vetítésért nem elsősorban a kidolgozott forgatókönyv miatt csengetjük ki a borsos jegyárat.

Nos, e téren is Batman Superman ellen első fele húzza fel Zack Snyder művét, és a végső összecsapások rontják le az összképet. A 3D-nek persze pár arcunkba hulló töltényen és egy ijesztő jeleneten kívül nem sok értelme van ezúttal sem, de Batman harci koreográfiája kifejezetten pofás, és mint írtam, a címbeli, tetőponti csata is elég jóra sikeredett. Azért meg kell hagyni, A sötét lovag visszatér ezen a téren is köröket ver Zack Snyder művére mind drámaiságban, mind látványban, de az tény, hogy legalább ütős a zúzás. Arcunkon érezzük a kőport, és fáj, ahogy a kriptonittól meggyengült Supermant úgy töri derékba Batman, mint A sötét lovag: felemelkedésben Bane a Denevérembert. (Más kérdés, hogy ez a küzdelem is tele van logikátlanságokkal, és alpárian buta megnyilvánulásokkal, fordulatokkal.)

Azonban, mivel a forgatókönyv maga is rendkívül összecsapott lett az utolsó egy órára, úgy a látványosság is alábbhagy, és csak nagy hangú, de dögunalmas effekthalmazt kapunk az arcunkba. Végítélet alig tűnik fel pár másodpercre, lő egy-két városromboló területi támadást, majd Superman már az űrbe repíti. Egy emberként nevetett fel a nézőközönség, mikor rajzfilmbe illő módon az amerikai kormány pár másodperc alatt hozott egy groteszk döntést, és Washingtonban megnyomták a piros gombot, hogy atombombával pusztítsák el Doomsdayt. Aminek persze semmi haszna nem volt, nem is látványos, még csak nem is mutatták a robbanást élesben, s mindennek tetejébe a kilövés alatt és után a legarcpirítóbb módon gagyi párbeszédek („szerencsére ez lakatlan terület” – mondják, mikor egy egész városrész elpusztul a visszazuhanó rakétamaradványok detonációja után) zajlottak le a döntéshozók között, akikről nehéz elhinni, hogy magas pozícióban levő, tanult emberek – inkább tűntek csínytevő tiniknek, akik hirtelen beszabadultak egy kilövőállomásra.

A Superman Batman ellen tehát semmilyen szempontból nem ajánlott. Igen, tudom, azt írtam korábban, hogy az első egy óra élvezhető. De higgyétek el, ha megnézitek, emiatt még bosszantóbb lesz az, ami utána következik. Én magam a moziból kijövet legszívesebben az egyest vágtam volna rá erre a förmedvényre, amivel totálisan megerőszakolják Superman és Batman mítoszát is. Jóllehet, Ben Afflecket azért néznénk még Batman szerepében, de mondjuk valaki más, tehetségesebb alkotó kezei közül kiadott akciófilmben (nevet nem is tudok mondani, mert nehéz ma jó rendezőt találni Hollywoodban). Mindenesetre jegyvásárlás helyett inkább daráljátok le a Netflixes Daredevilt, sokkal többet nyújt, mint ez a kiszámítható, bugyuta, összességében még csak nem is látványos puffogás.

Rossz (4/10)