Hogy születik egy korhatár-besorolás?

A héten kétszer is beszéltünk a korhatár-besorolásokról, egyszer a Hotline Miami 2, egyszer pedig a Hatred kapcsán. Előbbi Ausztráliában egyszerűen nem kapott minősítést, ami azt jelenti, hogy legális keretek között nem jelenhet meg az országban, utóbbi sorsa pedig pont ennek az ellenkezője volt, kapott besorolást, mégpedig az ESRB lehető legszigorúbbját, ami ugyancsak megnehezíti az értékesítést. Na de hogy születnek a besorolások, és egyáltalán miért vannak, ha látszólag senki sem tartja be? Erre próbálok most választ adni.

A kezdetek

Mielőtt még belekezdenénk a korhatár-besorolás menetébe, kezdjük egy kis történelemleckével, és utazzunk vissza a 90-es évekbe, amikor az Egyesült Államok köznyugalmát két játék zavarta meg. Az egyik a Mortal Kombat volt, amit talán nem kell senkinek sem bemutatni, a másik pedig a Night Trap, amiről röviden annyit kell tudni, hogy egy FMV játék, amit a szexuális tartalmai miatt ítéltek el -- természetesen korábban is voltak problémás játékok, de a 90-es évek hozta el a fordulópontot. Ekkor az Egyesült Államok szenátusa Joe Lieberman és Herb Kohl vezetése mellett meghallgatásokat tartott az agresszív videojátékokról és ezek társadalmat megrontó hatásáról, Lieberman pedig odáig ment, hogy felvette a játékok állami szintű szabályozását, mivel nem tartotta megfelelőnek a cégek egyéni próbálkozásait, a Sega-féle Videogame Rating Councilt (VRC), a 3DO Rating Systemet, illetve a Recreational Software Advisory Councilt.

Válaszul az ipar nagyobb szereplői 1994-ben létrehozták a ma ESA-ként ismert Interactive Digital Software Associationt (IDSA), majd ugyanabban az évben az Entertainment Software Rating Boardot, vagyis az ESRB-t, ezáltal az ipar kezében megtartva a korhatár-besorolást, ami jóval kedvezőbb, mintha az állam látná el ezt a feladatot.

Mindeközben a világ többi részén regionális szervezetek foglalkoznak a korhatár-besorolással. Németországnak, Japánnak például az ESRB-hez hasonló, önszabályzó berendezkedése van, míg máshol állami szervezetekhez tartozik ez a feladat, ilyen Ausztrália és Oroszország is. Európa nagy részén az Egységes Európai Játékinformációs Rendszer, a PEGI látja el ezt a feladatot, amely szintén egy önszabályzó szervezet. Ezt 2003-ban hozta létre az Interactive Software Federation of Europe (ISFE) -- a Magyarországon megjelenő játékok dobozán is PEGI matrica szerepel.

Vigyázat, felnőtt tartalom!

Az egyszerűség kedvéért a PEGI és az ESRB módszerét fogom bemutatni, már csak azért is, mert a kettő nagyon hasonló. Mindkét szervezetnél az első lépés egy online nyilatkozattételi űrlap kitöltése, amiben a fejlesztő vagy kiadó feltüntetni azokat a pontokat, amik a besorolás szempontjából kritikusak -- ha ezen csalnak, akkor büntetés jár, a hitelesítésre való benyújtás során ugyanis a kiadó vagy fejlesztő elfogadja a vonatkozó szabályokat. Ezt az űrlapot aztán elküldik, a vizsgálóbiztosság pedig az átadott információk alapján ezeket a pontokat megvizsgálja és döntést hoz. A különbség az, hogy az ESRB forgatókönyvek, zenék esetén szöveget, valamint videofelvételt kér a kritikus részekről, és alig játszanak, míg a PEGI két lépcsőben dolgozik: a döntés meghozása után továbbküldik a játékot, hogy a Netherlands Institute for the Classification of Audio-visual Media (NICAM) vagy a Video Standards Council (VSC) felülvizsgálja a határozatot.

Érdekesség, hogy az ESRB gyorsított eljárásban bírálja a letölthető játékokat, ami egy online kérdőív kitöltéséből áll, amit kiértékelve a rendszer automatikusan ad besorolást -- a játék megjelenése után persze ellenőrzik, hogy helytálló volt-e a döntés. A DLC-k esetében legtöbbször az alapjáték besorolása érvényes.

A korhatár-besorolás a PEGI esetében öt nagy kategóriából áll, amik az életkorokat jelölik: 3, 7, 12, 16 és 18-as matricával találkozhatunk, ami egyszerűen annyit jelent, hogy a feltüntetett életkortól vagy afelett ajánlott a játék. Ennél egy kicsit bonyolultabb az ESRB, de nem sokkal. Az Egyesült Államokban és Kanadában hat kategóriát különböztetnek meg: Early Childhood (EC), hároméves kor, vagy afelett; Everyone (E), kortól függetlenül bárki számára; Everyone 10+ (E10+), 10 év felett; Teen (T), 13 éves kor felett; Mature (M), 17 éves kor felett; és végül az Adults Only (AO), amit csak 18 éven felülieknek ajánlanak. A PEGI és az ESRB is kiegészíti a besorolást azzal, hogy pontosan miért döntöttek így, ezek a tényezők, az agresszió, az obszcén szavak használata, szerencsejáték, a szexuális tartalmak, vagy a droghasználat bemutatása. Ezeket is fel kell tüntetni a dobozon.

Az AO értékelésre érdemes egy kicsit kitérni, ez ugyanis az ESRB legszigorúbb besorolása, amit csak nagyon ritkán ad ki. A legtöbb játék, ami ezt megkapta, főleg a szexuális tartalma miatt érdemelte ki, s eddig csak két olyan program volt, ami tisztán agresszióval és obszcenitással tett erre szert: az egyik a Thrill Kill, ami végül nem jelent meg, a másik pedig a Hatred. Az AO besorolás komolyan korlátozza a játékot, ugyanis egyik nagy konzolgyártó sem fogadja be ezeket a címeket, s a nagyobb áruházak sem teszik ki a polcra, így jogosan hívják ezt a halál csókjának, egy AO játék ugyanis eladhatatlan hagyományos úton.

Külön kategóriának számít mindebben Ausztrália, ahol ugyan volt előrelépés a besorolásokkal kapcsolatban, de így is van lehetőség arra, hogy effektíve kitiltsanak egy játékot, azzal, hogy nem adnak besorolást. A Hotline Miami 2 fejlesztői erre azt mondták, nem baj, töltsétek le torrentről.

Megéri?

Mind az ESRB, mind pedig a PEGI egy önkéntes jellegű dolog, így elméletben semmi akadálya nem lenne annak, hogy egy játék értékelés nélkül kerüljön boltokba, ám mégis kötelező. A konzolgyártók közös megegyezés alapján követelik ezt meg, s a boltok is csak akkor rendelnek készletet, ha megvolt a hitelesítés, így aki ezt elkerüli, az végül is megöli a saját termékét. Pénzügyi szempontból tehát mindenképpen szükséges, hogy a PEGI és az ESRB lássa a játékot megjelenés előtt, ezt nem lehet megkerülni -- de mi a helyzet az értékelések hatékonyságával? Erről már lehet vitatkozni.

Az egyik oldalon az ESRB és a PEGI talán nem teljesen elfogulatlan véleménye áll, miszerint az értékeléseiknek van eredménye. Az ESRB tavalyi kimutatása szerint a szülők 84%-a tisztába van a értékelésekkel, s 69%-uk rendszeresen meg is nézi ezt, mielőtt a kosárba tenné a játékot. Hasonló eredményről számolt be a PEGI is: a megkérdezettek 86%-a világosnak találta az értékeléseket, és átlagosan a vásárlók 51%-a nézi is ezeket.

Sokan azonban mégis úgy gondolják, hogy nem sok eredménye van annak, hogy egy játék 18-as matricát kap, egyszerűen azért, mert a boltok nem veszik figyelembe a vásárló életkorát. Te is láttad már azt (vagy akár magad is csináltad), hogy egy fiatalkorú egy felnőtteknek szánt játékot gond nélkül megvett -- és ez csak egy szimpla bolt, online még könnyebb a manőver. Ebbe persze belejátszik a szülők nemtörődömsége is, és máris látható, miért gondolják sokan értelmetlennek a korhatár-besorolásokat. A helyzeten ráadásul nem segít az sem, hogy nincs egyetlen független kutatás sem, ami ezek hatékonyságát vizsgálná, és nehéz is lenne egy ilyet elvégezni, ugyanis erősen szubjektív témáról beszélünk. Ennek ellenére évek óta hallani innen-onnan javaslatokat egy univerzális értékelési rendszerről, ami áttekinthetőbb lehetne, de ezekkel kapcsolatban soha semmilyen előrelépés nem történt.

A korhatár-besorolások, tetszik vagy sem, maradni fognak, s lehet, hogy valóban nem sokat érnek, de az ipar úgy rendezkedett be, hogy a használatuk szükséges, még úgy is, ha ez okoz kellemetlenségeket, például tartalmak eltávolítását. Saját tapasztalatból kiindulva egyébként nem sok eredményt láttam, de neked talán más a véleményed. Várjuk hát, hogy mit gondolsz a korhatár-besorolásról és annak hatékonyságáról!