Az Academy of Motion Picture Arts and Sciences (a továbbiakban egyszerűen csak Akadémia) 1929 óta osztja ki a legjobb filmeknek, színészeknek, alkotóknak stb. járó díjat, melyet Academy Awardnak vagy egyszerűen csak Oscar-díjnak neveznek a 24 karátos aranyból kiöntött szobor után, melyet a legjobbak kézhez kaphatnak. A díjkiosztó legrangosabb kitüntetése a „Legjobb rendező” (Best Director), illetve a „Legjobb film” (Best Picture, korábban Outstanding Picture) kategóriák. A ceremóniát 2002 óta a Los Angeles-i Dolby Theaterben tartják, vagyis az amerikai filmipar (Hollywood) szívében.
A legfelkapottabb díjkiosztóról van tehát szó (a Golden Globe is csak amolyan „előszobája” ennek) – felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mi a baj vele? Egyfelől az, amit sokan már régóta felrónak neki: szinte csak amerikai filmek szerepelnek a listában, jóllehet, a „Legjobb külföldi film” kategóriába bekerülhetnek európai vagy ázsiai alkotások is, mint A nagy ábránd 1938-ból, vagy a Tigris és a Sárkány 2000-ből, s vicces módon Clint Eastwood Levelek Iwo Dzsimáról című háborús drámája is itt szerepelt 2007-ben – úgy látszik, a japán téma már külföldivé tesz egy filmet az Akadémia szemében.
Másfelől pedig az Oscar-díjátadóhoz már a klasszikus hollywoodi éra (1930-1960) óta hatalmas melléfogások kötődnek, melyek részint abból is adódnak, hogy bizonyos „harmadikutas” filmalkotókat egyszerűen nem szívleltek az ítészek, vagy túlságosan formabontónak tartottak egy-egy amúgy forradalmi, filmtörténetileg kulcsfontosságú művet. Avagy az Akadémia nevéhez hűen inkább az „akadémista” alkotásokat, semmint a művészileg kreatív munkákat preferálta, melyek nem bontották meg a klasszikus hollywoodi konvenciókat. Például Jean Renoir A nagy ábránd című alkotása is azért illett be az Oscar-listába, mert az amúgy kísérletező kedvű, erősen baloldali Renoirnak ez volt a legkonvencionálisabb műve, mely beilleszthető volt az 1940-es évek előtti pacifista hollywoodi háborús filmek közé (a leghíresebb a Nyugaton a helyzet változatlan 1931-ből).
Így 80-90 év távlatából visszatekintve már-már vicces, hogy az Akadémia úgy lődözött évről-évre mellé, mint a peches lottós: szinte mindig pont azokat a műveket választotta ki a „Legjobb film”-nek, melyek nem állták ki az idő próbáját, és kiestek a filmtörténeti kánonból. Például 1932/33-ból a Cavalcade nyert, holott a Búcsú a fegyverektől, a Szökevény vagyok vagy a VIII. Henrik magánélete (a magyar Korda Sándor műve) azok, melyekre ma emlékezünk. S bár 1939-ben az Elfújta a szél nyilván megérdemelte a kitüntetést, de azért a Frank Capra-féle Becsületbeli ügy, a John Ford-féle Hatosfogat vagy a Ninotchka sokkal jelentősebb művek, és persze az Óz, a nagy varázsló is roppantmód kreatív, már csak színkezelési technikái és speciális effektusai miatt is.
S mint említettem, sokszor nyilvánvalóan az Akadémia konzervatív gondolkodásmódja vagy politikai megfontolás miatt nem lehetett az év legjobb filmje valami. 1940-ben a Rebecca nyerte a díjat, mely kétségtelenül Alfred Hitchcock egyik erős thrillerjei közé tartozik, de kérem: a gazdasági világválságot nyers realizmussal feldolgozó Érik a gyümölcs vagy Charlie Chaplin A diktátor című antifasiszta műve sokkal fontosabb volt a Rebeccánál. Nyilván mindkettő megkapná a mai Akadémiától a kitüntetést, de például Chaplin esetében tudvalevő, hogy a második világháború, illetve az amerikaiak hadba lépése körüli mizéria kaszálta el gyakorlatilag a filmet úgy általában Hollywoodban is (hiszen Pearl Harbor csak 1941-ben jött, előtte a filmipar nem szeretett volna a nácik ellen uszítani).
De ugyanilyen, nyilvánvalóan konzervatív ballépés miatt nem nyerhetett 1951-ben a klasszikus A vágy villamosa az Egy amerikai Párizsban-nal szemben. S Fred Zinnemann Délidője is alulmaradt 1952-ben egy gyakorlatilag noname epikus filmmel a versenyben, mely valószínűleg annak tudható be, hogy az akkor kommunistagyanúba került Carl Foreman forgatókönyvíró ebben a remek westernjében frappáns kritikát mondott a paranoid amerikai társadalomról, az alkotóit meghurcoló, jobbos kormányzatról és Hollywood fejeseiről.
Az egyik legnagyobb tévedés a filmtörténetben pedig az 1941-es díjkiosztóé volt, melyen John Ford realista, de kissé giccses, merőben konvencionális Hová lettél drága völgyünk? című alkotása nyerte az Oscart Orson Welles kreatív, forradalmi, mára agyonidézett Aranypolgárjával szemben. A sokáig készült, az RKO stúdión belül sok vitát kiváltott mű nemcsak formailag volt előremutató (a filmes teret a maga realitásában hagyta meg, fény-árnyék technikája – melyet a remek Gregg Toland operatőrnek köszönhet – máig uralkodó a bűnügyi filmekben), de témájában is túlságosan Amerika-kritikus volt, hiszen kíméletlenül megmutatta az amerikai sikermítosz legsötétebb oldalát egy heroikus bukástörténeten keresztül. Hogy ez nem tetszett sem az újításoktól rettegő Hollywoodnak, sem a konzervatív Akadémiának, az teljesen érthető. A „művészet” az amerikai filmipar vezetői szerint az igényes szórakoztatással volt egy hullámhosszon, melybe belefértek társadalmi problémák is, de ha az amerikaiak legesszenciálisabb hibáit dörgölték a nézők orra alá – az jellemzően kiverte a biztosítékot, és minimum ellopta a szobrot az adott műtől (rosszabb esetben pedig újravágással vagy a hollywoodi öncenzúra, a Hays-kódex mozibemutatást biztosító pecsétéjének megvonásával járt).
Persze korántsem arról van szó, hogy az Akadémia csak és kizárólag rossz vagy limonádé filmeket díjazott volna, hiszen olykor eltalálta, és nagyon is megérdemelten győzött az, ami: a Nyugaton a helyzet változatlan, az Ez történt egy éjszaka, a Rakparton, az Éjféli Cowboy, A keresztapa, A bárányok hallgatnak, a Nincs bocsánat vagy éppenséggel Alejandro Gonzales Iñárritu Birdmanje is megérdemelték a kitüntetést.
Emellett azt is látni kell, hogy nagyjából a hatvanas évek vége óta a művészi vagy politikai megfontolások mellett az Oscar-díj a politikai korrektséget is bevette a szempontrendszerébe. Az említett Hays-kódex 1968-as megszűnése után nyilván lazult Hollywood, és az Akadémia is átalakult, liberálisabb lett. Ami azt jelentette, hogy olyan mű kapta a legjobb díjat, mely inkább politikai korrektsége, semmint művészi kvalitásai miatt nyert. Ilyen volt például 2013-ban a 12 év rabszolgaság, mely igazából semmi újat nem tudott mondani a témában, vagy hozzátenni a történelmi dráma műfajához. Konvencionális, sablonos mű volt, melyben minden klisét felvonultatott Steve McQueen kezdve az ötvenes évek óta ciki „jámbor fekete” főhőstől az afro-amerikaiakat kihasználó szexuálisan túlfűtött és erőszakos blaxploitationökből ismerős velejükig romlott fehérekig. S azért 1990-ben is inkább járt volna Martin Scorsese nagyszerű Nagymenőkjének a díj, mint a terjengős és fontoskodó Farkasokkal táncolónak, melynél szintén nyilvánvaló, hogy inkább antirasszista témájának, semmint műfaji és formai kreativitásának szólt az Oscar.
De mi a helyzet az idei mezőnnyel? Vasárnap, február 28-án a 88. díjátadót fogják megtartani, melyben szokás szerint vannak pozitív és negatív meglepetések is, s most nemcsak a „Legjobb film” kategóriájára gondolok. Sőt mielőtt még belevágnánk a sűrűjébe, nézzük meg a minket, magyarokat is érintő „Legjobb külföldi film”-jelöléseket!
Nos, a legjobb külföldi filmek közül nekem hárommal sikerült megismerkednem 2015-ben, és mindhárom rendkívül pozitív benyomást tett rám. A Saul fiát még júniusban tekintettem meg, és bár voltak vele problémáim, de azt meg kell hagyni, formailag és tartalmilag is meggyőző alkotás Nemes-Jeles László műve. Szűk képkivágásokban, dokumentarista-minimalista stílusban, hosszú beállításokban tárul elénk a náci haláltábor világa. Végig olyan érzésünk van a Saul nézése közben, mintha mi magunk is a paranoia részeseivé válnánk. Ránk is átül az örökös szorongás, illetve magunkévá tesszük a mozi sötétjében a főhős „nem szabad megállni” mentalitását. Azaz tökéletesen sikerült átadnia Nemes-Jelesnek a borzalmat csupán a formai megoldásokkal.
De a Saulnak nemcsak a képi világa érdekes, hanem a sztorija is. Bár a Sonderkommandót hatalmas nagy újításnak harangozták be, azért annyira nem újdonság a létezésük, jóllehet, filmen kevésszer láthatjuk működés közben tagjait (például az X-Menben Magneto is a munkaszolgálatosok közé tartozik). A történet nagyon egyszerű, már-már Spielberg-i módon „high concept”: Saulnak el kell temetnie a fiát zsidó szokás szerint. Utazása során pedig feltárul a kényszermunkatábor világa, melyet már láttunk egy másik Oscar-filmben, a Schindler listájában is, de engem személy szerint Nemes-Jeles műve sokkal inkább sokkolt a kislátószögű képi világa és nyersessége miatt, mint Spielberg didaktikus és giccses, bár kétségtelenül megrázó drámája.
Tehát a Saul jó film, megérdemelné, hogy elnyerje a díjat, és büszkék lehetünk rá, mert bár sok nemzetközi pénz van benne, de a stáb és a téma is magyar vonatkozású azért. Persze a hazai szélsőségeseknek és rosszmájúaknak céltáblájává vált, ami várható volt, de még így is felettébb gyomorforgató volt olvasni az egyes portálok reakcióit, kommentjeit, melyek a Saul fia Oscar-jelölésére reflektáltak. Jellemzően persze nem a film esztétikai minőségének, hanem témájának szólt a sok gyűlölet. Szerencsére nem ők fognak dönteni arról, hogy Szabó István Mephistója (1981) után lesz-e végre magyar nagyjátékfilm Oscar-díjas.
Fura, de hiába tartom jó filmnek a Sault, láttam nála két sokkal jobbat és megrázóbbat is. A Mustang volt az egyik. Deniz Gamze Ergüven Franciaországba emigrált török rendezőnő alkotása gyomrost ad nekünk. Illetve pontosabban lassú mérget fecskendez vénánkba, mikor elkezdjük nézni filmjét. Mely egy török kisfaluban játszódik, és öt lánytestvér boldog életét mutatja be. Ám a török szokások szerint a lányoknak igen hamar fel kell nőnie, mert sorra viszik el őket a férfiak feleségüknek. Az iszlám által meghatározott török tradíció szerint pedig a nő élete a hagyományos családrendszer szerint igencsak behatárolt lesz. A lányok pedig különféle reakciókat adnak arra, hogy török nővé kell válniuk, vagyis kvázi elvesztik szabadságukat és ártatlanságukat: van, aki kiharcolja az igaz szerelemmel járó házasságot, van, aki beletörődik, van, aki, megszökik, s van sajnos, aki öngyilkos lesz. Mindezt Ergüven leheletfinom árnyalatokkal, a humor lassú felitatásával fejti ki, s bár a Mustangban nincs olyan kreatív formahasználat, mint a Saulban, mégis aktuális témája és elbeszélési technikája miatt nálam Nemes-Jeles László filmje fölé nőtt.
Viszont személyes kedvencem a tavalyi évből egyértelműen A kígyó ölelése, mely aztán abszolút nem Oscar-kompatibilis alkotás. Fekete-fehér (bár A némafilmes is az volt, ez még nem akkora „gond”), epizodikus történetvezetésű, több idősíkon játszódó (vagyis kevés a fordulat és inkább a világ, az utazás és az Amazonas-vidék bemutatása a célja Ciro Guerra rendezőnek), a kapitalista fejlett világok kapzsiságát kritizáló mű A kígyó ölelése. Ebben a filmben egy dél-amerikai cinikus indián a főszereplő, aki az 1920-as és az 1940-es években is fehér gyarmatosítókat, üzletembereket, kutatókat vezet a különleges, pszichedelikus drogként is működő, jó pénzt hozó növényig. A sztori során vele tart egy „civilizált” indián is, aki a fehéreket megvető, rajtuk átlátó főhős mellett az őslakosok lázadó attitűdjét képviseli. S az egész utazás olyan, mint egy pszichedelikus trip, s erre ráerősítenek a szürreális szertartások, melyekkel a főszereplők szembesülnek a különféle közösségekkel találkozva. Vagyis A kígyó ölelése formailag, elbeszélés-technikailag egyaránt formabontó, emlékezetes alkotás, mely közvetve bizony kíméletlen kritikát mond az Egyesült Államok imperializmusáról is, hiszen bár jórészt európai hódítókat vezet a hős, de eszünkbe juthat az USA és a latin-amerikai országok egyenlőtlen, gyarmatosító-gyarmatosított, alá-fölérendelt viszonya is. Így személy szerint én ennek a művészileg és témájában egyaránt fontos műnek adnám a külföldi filmeknek járó Oscart, jóllehet, azért magyarként a Saul fiának drukkolok.
Szóval ezek lennének a külföldi filmek, melyek mezőnye, úgy gondolom, igen erős. Sajnos nem mondható el ez a „Legjobb film”-nevezésekről, igaz, azért itt is vannak bőven olyan alkotások, melyekre 10-ből 8-9 pontot is adtam. De objektíve el kell ismerni, hogy ismét csak nem a legkreatívabb amerikai filmeket sikerült összeválogatni, hanem olyanokat, melyek inkább konvencionális műfaji sémákkal dolgoznak, vagy régi, jól bejáratott témákat vonultatnak fel.
Számomra a legérthetetlenebb talán a Mad Max szereplése a listán. Félreértés ne essék, jómagam a filmet kétszer láttam moziban, és azóta is újra-újranézek belőle jeleneteket. Vagyis alapvetően tetszett, sőt mi több, nagyon ütős akciófilmnek tartom. De ennyi. Hogy 2015 legjobbja lenne – kötve hiszem. Akkor ennyi erővel a Star Wars is bejuthatott volna, mert az is „csak” egy jó kalandfilm, és bele lehet látni a feminista tematikát, mert női főhőse van. Sőt ez utóbbira a politikai korrektség is tökéletesen ráillik, hiszen színesbőrű másodfőszereplőjével és a látens homoszexuális Poe-val a „Másik” csoportokat reprezentálja.
Nem értem továbbá a Mentőexpedíció / A marsi jelölését sem. Ridley Scott műve, főleg a rendező hullámzó teljesítményét tekintve kifejezetten üdítő energiával hatott, habár én ezt a fajta állandó, erőltetett lazaságot / poénkodást nem bírom, felesleges pózörködésnek tartom. De kétségtelen, hogy jó kis túlélődrámát hozott össze Scott, és nem mellesleg végre egy igazi sci-fit üdvözölhettünk a Metőexpedícióban, hiszen tudományos magyarázatokkal támasztotta alá a főhős akcióit. Ám ezen erényei ellenére nem látom be, miért lehetne ez 2015 legjobb filmje, minthogy semmit nem tud felmutatni, amivel valami újat hozzáadna a filmművészethez. Egy jó sci-fi, de semmi több. Attól meg azért ne ájuljunk el, hogy tényleg tudományos-fantasztikus, mert ez nem annyira Ridley Scott vagy a könyv írójának erénye, hanem inkább a kortárs (amerikai) tömegfilm szégyene, amiért nem mernek épkézláb science-fictiont összehozni, csak az unalmas fantasy-kliséket ismételgetik – és csúfolják sci-finek. Ráadásul ott van Alfonso Cuarón Gravitációja vagy Christopher Nolan Interstellarja, melyek nagyjából ugyanarról szólnak, mint a Mentőexpedíció, csak más szituációban.
A Brookyln című filmet már eleget ekéztem korábbi kritikámban, így nyilvánvaló, hogy ezt sem tartom alkalmasnak a „Legjobb film” díjra. A Brooklyn persze tipikus Oscar-film, mely a toleranciáról, a beilleszkedésről, a női sorsról szól, meglehetősen melodramatikus megvalósításban. Ami nem is lenne baj, ha csak egy kicsit is izgalmas és érdekes lenne az ír regényadaptáció filmen. De ami a regényben megkapó leírás, az a filmen, ha nem társul hozzá páratlan kreativitás, mint Michelangelo Antonioni vagy Tarr Béla klasszikusaiban, dögunalmas jelenetek sorozatát látjuk csak. Én is így voltam: néztem ki a fejemből a moziban, vártam, hogy mikor változik majd ez a mű éles Amerika-kritikává (felcsillant a remény, mikor az ír bevándorló munkások sanyarú sorsa feltárult egy epizód erejéig), de végül nem lett az. A Brooklyn megmaradt nyálas, nem különösebben kiemelkedő színészi alakításokkal teli (Saorsie Ronan nem egy nagy szám) melodrámának, melynek két emlékezetes momentuma van (az említett részen kívül ilyen a cselekmény ütős zárása), a többi igen gyorsan feledhető.
A kémek hídja és A visszatérő pedig a Mad Maxhez és a Mentőexpedícióhoz hasonlóan bejövős alkotások, de csak hajszálnyival mélyebb értelműek, mint George Miller vagy Ridley Scott műve. A kémek hídja a Coen-fivérek és Steven Spielberg gyümölcsöző együttműködéséből született, mely egy amerikai ügyvéd és egy szovjet kém szövődő barátságát meséli el a hidegháború kellős közepén, a kubai rakétaválság és a berlini fal felépítésének környékén. Spielberg fiatal énjéhez hasonló frappáns, ütős rendezése, a Coenék pergő dialógusai, humoros forgatókönyve rendkívül szórakoztatóvá, izgalmassá és felemelővé teszik A kémek hídját. Igaz, témája Oscar-kompatibilis, hiszen pacifista üzenettel bír, de szerencsére nem válik didaktikus parabolává, hanem sokkal univerzálisabb témát vázol fel, az ideológia miatti ellenségek őszinte barátságát ábrázolja remek módon, visszafogottan. Az utolsó nagyjelenet, a „leszámolás”, melyben egy fegyver sem dördül el, mégis páratlanul zseniális, izgalmas, feszültséggel teli. Azt hiszem, az amúgy nem túl bivalyerős mezőnyből A kémek hídja biztosan megérdemelné a díjat, mert bár az én listámon közel sem ez 2015 legjobbja, de az Oscar-kínálatból mindenképp az egyik esélyes az én „Akadémiám” szerint Spielbergék műve lenne.
Alejandro Gonzales Iñárritu kalandfilmjével már kevésbé vagyok kibékülve. A Birdman tavaly elnyerte a Legjobb filmért járó díjat, amit úgy gondolom, nagyon is megérdemelt, mert nemcsak remek dráma, de hosszú beállításos stílusa (illetve konkrétan egyetlen, vágásmentes film illúzióját próbálták meg imitálni az alkotók) formailag is impozánssá tette. Viszont A visszatérő minden erénye (húsbavágó akciójelenetek, magába szippantó fagyos atmoszféra, erős színészi jelenlétek) ellenére is csak egy nagyon jó túlélő-kalandfilm, melynek persze szintén nagy erénye egy formai fogása, hogy a jeleneteket eredeti helyszíneken, Alaszkában, Kanadában majd Argentínában forgatták. Így a stáb is együtt küzdött a főhőst alakító Leonardo DiCaprióval a túlélésért a -30 fokban, hóban és folyóban. Ezért A visszatérő rendkívüli fizikai teljesítmény.
Viszont nem gondolom, hogy filmesztétikai szempontból is kiemelkedő teljesítmény lenne. Persze az borítékolható, hogy Leo ezért megkapja a legjobb színésznek járó Oscart, mert az Akadémiából simán kinézem, hogy vagy dacból, vagy trollkodásból, vagy a szokásos hozzánemértésből kifolyólag az eddig fájóan mellőzött, nyálas kis szépfiúból remek színésszé ért DiCaprio most pont ezért a szerepéért kap díjat, ami igazából közelébe sem jár akár a Djangóban, akár a Nagy Gatsby-ben, akár a Wall Street farkasában nyújtott remekeléseinek. Tom Hardy sokkal jobb volt nála, de hát negatív hős „csak” mellékkarakternek járó Oscart nyerhet – meg fogja érdemelni, ha megkapja, az egyik legjobb főgonosz 2015-ből. De hát az Akadémia tudja…
A tőzsdét és a vállalati kapitalizmust kritizáló, Brad Pittet és Christian Bale-t felvonultató Nagy dobást vagy a sokak által dicsért újságírófilmet, a Spotlightot sajnos még nem láttam, így ezekről én nem tudok nyilatkozni – tegyétek meg ti kommentben. Viszont A szoba című, szintén Írországból (és Kanadából) származó alkotáshoz volt szerencsém, melynek a Brooklynhoz hasonlóan egy sokkoló regény, Emma Donoghue azonos című műve szolgál alapul. Nagyon kár erről a filmről bármit is írni, mert akkor üt csak igazán, ha totálisan tájékozatlanul ülünk be rá, és átadjuk magunkat a vásznon pergő cselekménynek. Mely egy szűk kis helységből indul, és azt hisszük, hogy valami sci-fi világban vagyunk, amit valamilyen kataklizma rombolt le, s anyának és fiának / lányának (nem tudjuk eleinte megítélni az öt éves gyerek nemi identitását) itt kell túlélnie. Vagy akár lehetne ez egy rendőrállam is, melyben szülő és gyermeke valami miatt fontos szerepet töltenek be, ezért kell ebben a kis lyukban vegetálniuk. Aztán jön a váltás a történet harmadánál, mikor kiderül, ez nem sci-fi, hanem a kegyetlen jelen valósága, melyben pedofil állatok tartanak fogságban ártatlan lányokat pincéjükben vagy fészerükben.
S A szoba nem veszít erejéből a fordulat után sem, bemutatja, hogy miként képtelen a tizenkilenc évesen elrabolt, fogvatartójától teherbe esett anya feldolgozni a feldolgozhatatlant: az elvesztett ifjúságát, illetve édesapja megvetését, önkéntelen undorát nem kívánt unokája irányába. Letaglózó, döbbenetes, felháborító dráma A szoba, melynek csupán zenéje túl gejl és érzelgős, holott semmi szüksége a hatásvadászatra, mert pusztán a sztori képes teljes mértékben felkavarni a nézőt.
Így A szoba és rendezője, Lenny Abrahamson is megérdemlik a legjobb film és legjobb rendező jelölést, ám sajnálom, hogy az anyukát alakíto Brie Larson és a kisfiút megformáló Jacob Tremblay semmit sem kaptak, pedig mindkettejük jelenléte nagyon erős (főleg a kisfiúé, aki páratlan természetességgel csinálta végig a kvázi főszerepet).
Amit viszont nem nagyon értek, az a Carol jelölésének elmaradása. Mármint a címszereplőt alakító Cate Blanchett nyilván jelölve lett a „Legjobb színésznő” kategóriában, amiért a díjat nagyon meg fogja érdemelni, de a Mad Maxnél vagy a Mentőexpedíciónál sokkal jobban illene a mezőnybe a Carol, ha az Oscar-tendenciákat nézzük. Ugyanis Todd Haynes műve egy leszbikus kapcsolatról mesél lírai, művészi módon, obszcén vagy állatias szexuális jelenetek nélkül (khm-khm, Adéle élete – jó, jó, nincs is annál szebb, ha két meztelen női test találkozik, de azért a szoftpornó kicsit erős volt ebben a műben). A Carolban csak egy ilyen van, az is visszafogott és gyönyörű, ízléses, amúgy pedig inkább az ötvenes évek Amerikájának prüdériája, illetve a női szerepkörök konfliktusa (a nő mint szexuálisan autonóm egyén versus a nő mint háziasszony és anya) kerül az amerikai független filmes Haynes célkeresztjébe. Persze az érthető, hogy az Akadémia nem nagyon bírja, ha a hagyományos családot vagy Amerikát kritizálja valami, ez tisztán látható az eddigi jelölések / díjazások alapján. Viszont a Carol mint politikailag korrekt film is értelmezhető. Persze amúgy meg egy nagyon jó film, megérdemelné a Legjobb filmért járó díjat. Reméljük, azért legalább Cate Blanchett megkapja alakításáért az Oscart.
S ha már bekerültek populáris műfaji filmek is a listába, szintén nem értem, az Aljas nyolcas miért nem. Jóllehet, Quentin Tarantino alkotása amúgy nem egy közönségbarát mozi: az évtizedek óta nem túl népszerű western műfajában készült, Amerika Észak-Dél szembenállásával ironizál (ami ma is aktuális téma, így nem szerencsés leszólni sem az „uniósok”, sem pedig a „konföderációsok” ideológiáját – Tarantino, a fenegyerek ezt megteszi), egyetlen helyszínen zajlik a cselekmény, sokat beszélnek benne, csak a végén dördülnek el a fegyverek és folyik a vér (de akkor nagyon), és 70 mm-es nyersanyagra forgott. Nem mellesleg pedig közel háromórás. Jellemző az Akadémiára, hogy a dögunalmas, Amerikát dicsőítő Lincolnt berakják a legjobbak közé, a lassú, de nagyon izgalmas, Amerika-kritikus Aljas nyolcast pedig nem.
Pedig amúgy ebben is remek színészi alakítások és témák vannak, s végre Tarantino nem akar moralizálni túl sokat, mint előző két filmjében (Becstelen Brigantyk és Django elszabadul). Dialógusai rendkívül frappánsak, kiválóan megírtak, karakterei, karakterkapcsolatai pedig egytől egyig zseniálisak. Kár, hogy csak az amúgy roppantmód jó Jennifer Jason-Leigh legjobb mellékszereplő kategóriában, és Ennio Morricone ütős eredeti filmzenéje képviselik az Aljas nyolcast. De úgy látszik, Tarantino-film csak akkor kaphat Legjobb film jelölést, ha politikailag korrekt akar lenni (mint a Django elszabadul esetében, 2012-ben).
Bevallom, az animációs filmek sorsát nem követem figyelemmel, mert a nyugati animációk egy ideje (kb. a CGI-váltás óta) nem érdekelnek, így ezt a terepet meghagyom nektek kommentben. Viszont a dokumentumfilm-jelölésekből kettőhöz volt szerencsém 2015-ben. Az egyik az Amy, melytől nem vártam túl sokat, minthogy Amy Winehouse számomra sosem volt egy szimpatikus jelenség, és nem is nagyon ismertem a zenéjét a médiareprezentációján kívül. Így fogalmam sem volt, hogy ő egy dzsessz-blues-soul énekesnő. Csak alkoholproblémáiról tudtam, így abban a hitben éltem, hogy ő csak egy kis dorogos-iszákos celeb, akire nem érdemes figyelmet és szót pocsékolni. Ez a dokumentumfilm viszont meggyőzött arról, hogy ez a nő egy nagyon tragikus sorsú őstehetség volt, akit maga alá gyűrt a hírneve. Ezt a sok sztárt érintő problémát bár kicsit didaktikus módon, de nagyon frappánsan megragadta az Amy, pedig jórészt archív felvételekkel és pár interjúval dolgozott. De a végeredmény roppantmód kreatív, fájóan hiteles dokumentumfilm lett.
A másik sokkoló doku, amihez volt szerencsém, az indonéziai származású A csend képe, mely a helyi kommunista rezsim véres megdöntésének, és a katonai diktatúra kiépülésének emlékezetét dolgozza fel. Előzménye az Act of Killing, melyben a rezsim népirtásokat levezénylő „emberek”-et kereste fel a rendező, Joshua Oppenheimer, hogy játsszák el, miként végezték ki áldozataikat. Már ez a performansz is megdöbbentő képet festett Indonézia káoszáról, de A csend képe, melyben az áldozatok családját és a végrehajtókat szembesítik az alkotók, még erősebbre sikerült. Mellébeszélés, kitérés, a diktatúra leplezése megy – kísértetiesen emlékeztet a hazai Biszku Béla-filmre, melyben az 1956-os megtorlásokat vezető idős öregúr is hasonlóképp akarja kimosni magát a vérből. A csend képe így a diktatúra természetrajzává válik. S elgondolkodtató, hogy vannak gazemberek, akik megúszták, és tovább élik életüket, miközben bíróság elé kellene állniuk az emberiség ellen elkövetett gaztetteikért.
Szóval van pár érdekes film az idei Oscar-mezőnyben, és az esélylatolgatások, a jelölések számát tekintve a legsanszosabb A visszatérő díjzápora, amit meg is érdemel és nem is. Vasárnap mindenesetre kiderül, jól tippelgettem-e. Vagy ti hogy gondoljátok?
Szerintetek idén ki nyeri a legjobb filmnek járó kitüntetést?
