A csillagos-sávos lobogó alatt

Valahol Európában, a második világháborúban. Éjszaka, szakadó eső, két amerikai katona egy lövészárokban társalog, amikor néhány félelmetes alak jelenik meg, és játszi könnyedséggel küldi őket a másvilágra, majd óriási zűrzavar tör ki: az egész tábort lerohanja az ellenség, amely sosem látott speciális fegyverekkel támad. Ezek ellen szinte semmi esélye nem lenne a szövetséges haderőknek. Szinte! Ekkor jön ugyanis a nagybetűs Hős, Amerika Kapitány, és mi átvesszük felette az irányítást.

Ezzel a hangulatos kis videóval indít a játék, majd kezdetét veszi az oktatószakasz: megtanuljuk főhősünk irányítását és az alapmozdulatokat. A történet igazi „bele a közepébe”, semmi sallang, és ne is számítsatok azokra a jelenetekre, amiket a moziban láttatok. Ez egy különálló történet, a filmre csak néha kapunk utalást, de nincs semmiféle eredettörténet és romantikus szál, ami szerintem teljesen jó, nagy csalódás lett volna, ha a vásznon látott eseményeket kellene lejátszani. Ebből kifolyólag a Vörös Koponyával sem fogunk találkozni, leszámítva néhány átvezető animációt. Maga a sztori egyébként egyáltalán nem olyan jó és érdekes, mint a filmben, de így, játékként, egynek elmegy.

Találkoztunk már valahol?

A Captain America egy külső nézetes akciójáték, és már itt az elején leszögezem, hogy tényleg meglepően szórakoztató-- a végigjátszás során egyszer sem unatkoztam vagy vártam, hogy legyen már vége. Igaz, a készítők nem is találták fel a spanyolviaszt, sokkal inkább egy másik játékból vettek át bizonyos dolgokat, ez pedig nem más, mint a Batman: Arkham Asylum. Már a játék legelején észrevenni a hasonlóságokat, a harcrendszer szinte teljesen ugyanolyan, csak a leterítő mozdulatokat alakították át kissé (erről majd később). Itt is kapunk egy hatalmas, bejárható épületkomplexumot, ami egy náci erődítmény, mindenféle kísérleti technológiákkal és veszélyes ellenfelekkel, valamint rengeteg gyűjtögethető extrával (lásd a külön dobozt). Ezen felül a Batmanre jellemző predator- és detektívmódot is kiollózták, és hozzátettek egy-két saját ötletet. „Jó helyről lopni nem szégyen”, tartja a mondás, és úgy érzem ez esetünkben is igaz.

Hail Hydra!

Ha már fentebb kicsit belekezdtem a harcrendszer ecsetelésébe, menjünk is ezen végig. A harc ugyanolyan egyszerű és látványos, mint a Batmanben, többször van belassított, leterítő mozdulatsor (ezekről gyakran eszembe jutott a Watchmen film néhány jelenete). A batarang a pajzs képében köszön vissza, ami nem csak a távolabbi ellenfelek likvidálására használható, hanem értelemszerűen védelmi funkciókat is betölt: ha meg akarnak lőni vagy ütni minket, ezzel védekezhetünk, illetve használhatjuk a kitérést és visszatámadást, de a területre ható sebzések ellen csakis előbbi hoz eredményt. Amire oda kell figyelnünk, az az időzítés: nagyon pontosan és jó időben kell lenyomni a megfelelő gombot, ha nem figyelünk, könnyen bekapunk pár pofont. Az életerő kijelzője fölött van még egy speciális mérő, ennek segítségével adhatunk elő különleges mozdulatokat, ami a legtöbb katonát azonnal kiüti, míg a nagyobb ellenfelek ellen néha többször is be kell vetni; feltölteni a legyőzött ellenségekből tudjuk, illetve a harcban és akrobatikában (lásd alant) a jó időzítés jutalmaként. Még valami: minden ellenfélnek van egy gyenge pontja, ezeket kell kiismerni, ha gyorsan túl akarjuk magunkat verekedni rajtuk, de a játék vége felé kombinálja a program az ellenfelek típusait, így próbál még egy kis nehézséget vinni a játékba, bár nem túl sok sikerrel -- erre hamarosan visszatérek még.

Ne csak az öklödet használd!

Ha a játék csak az „üsd, vágd, nem apád” stílust kínálná, akkor két óra alatt röpült volna a lemez az Xboxból. Persze tudták ezt a fejlesztők is, így a játékot feldobták akrobatikus és logikai részekkel. Néhány ajtót például csak hackkeléssel lehet kinyitni; ekkor megjelenik két, „kémiai lánc”, itt annyi a teendőnk, hogy meg kell keresnünk azt a betűt vagy számot, ami mindkettőben szerepel, majd egymásra illeszteni őket. Nagyon egyszerű az egész, akárcsak az akrobatika. Ezen könnyen el tudtak volna csúszni a készítők, ha mondjuk milliméter pontosságú ugrásokra és hasonló megoldásokra kényszerítik a játékost, ám ennek épp az ellenkezőjét találták ki. Ez viszont így kissé fura lett, hiszen az ilyen szakaszokat gyakorlatilag nem lehet elrontani: a kapitány mindig megfogja az adott kiszögelést, rudat vagy más pályaelemet, sosem fogunk leesni, egyedül csak arra kell figyelnünk, hogy amint hozzáér valamihez, nyomjuk meg az ugrás gombot, mert ahogy fent írtam, jó időzítéssel növeljük a speciális támadásokat előhívó kis mércét.

Egyszerű, de nem nagyszerű

A mai játékokra igencsak jellemző, hogy le vannak egyszerűsítve, és ez igaz erre a játékra is, sokszor azonban már bosszantó módon. Az előbb már írtam, mennyire egyszerűek a logikai és ügyességi részek; mindez eleinte érdekes, hosszútávon azonban idegesítő, hogy alig van igazi kihívás, a harcok is gyorsan elsajátíthatók, csak közepes fokozat felett lehet komolyabb ellenállásba ütközni. Az ellenfelek mesterséges intelligenciája sincs a helyzet magaslatán, néha még egymást is meglövik, minden ész nélkül puffogtatnak, sokszor pedig öten, hatan körbeállják hősünket, és fél percig csak néznek ki a fejükből. A főgonoszok kicsit feldobják a játékmenetet, de semmi emlékezetes harc vagy ellenfél nincs.

A fejlesztési rendszer pedig egyenesen egy rossz vicc: nem vásárolhatunk új mozdulatokat, csak néhány speciális képességet, amiket én szinte nem is használtam, simán végig lehet menni a programon ezek alkalmazása nélkül is. Ráadásul csak kilenc, ismétlem, kilenc (!) fejlesztés vásárolható az egész játék során -- azért ez meglehetősen harmatos. A fejlesztéseket amúgy tapasztalati pontokból vehetjük meg, de ez nagyon lassan gyűlik.

Az igyekezet dicsérhető

Technikai téren a Captain America nem éri el az igazi AAA-kategóriás játékok színvonalát. A grafika teljesen közepes, semmi kiemelkedő nincs benne, egyedül a Kapitány van jobban kidolgozva és a mozdulatai. Ráadásul néha érthetetlen belassulásokat tapasztaltam a videók közben; nem konkrét szaggatások, csak mintha lassabban battyognának a dolgok a kelleténél, pedig fel is volt telepítve a játék. A zene egész jó, csak éppen nagyon kevés, gyakran ismétlődnek egyes dallamok néha még egymás után többször is. Az viszont nagyon tetszett, hogy Chris Evans, aki a Kapitányt játszotta a filmben, a hangját adta a játékhoz. Szó sincs róla, hogy ez akkorát dobna a játék minőségén, de ezen is látszik, hogy a fejlesztők igyekeztek egy fogyasztható játékot készíteni, ami, zárjuk ezzel a tesztet, az összképet nézve végül is sikerült nekik.