Az első Halo 2001 végének nagy meglepetése volt. Konzolos FPS, ami képes eladni a nem túl vonzó Xboxot, és feltűzni a játékipar térképére a Microsoft fekete dobozát? Persze, ma már ez nem meglepő, sőt, épp ellenkezőleg, a piacot az elsősorban konzolra írt FPS-ek uralják (Call of  Duty, kell többet mondanom?). Akkoriban viszont teljességgel hihetetlennek tűnt, hogy egy tévére köthető, kontrolleres masina épp egy emberszimulátorral robbantson bankot. Pedig így történt, dőltek a dollármilliók, és ami régen az újdonság varázsával hatott, mára gigantikus üzletté nőtte ki magát. Mi sem bizonyítja jobban a Halo franchise nagyságát, mint hogy a Microsoft időt és pénzt nem sajnálva elkészíttette az első rész HD változatát. Ez a felújítás viszont nem csak magasabb felbontást jelent, hanem komplett újradizájnolást, hogy Master Chief páncélja 2011-es sztenderdekhez mérve is tündökölhessen. 

Ha lenne még ujjam, keresztbe tenném

Akik esetleg egy kő alatt éltek az elmúlt tíz évben, és sosem találkoztak a Halo jelenséggel, elég annyi információ, hogy egy sci-fi FPS-ről van szó, amiben egy Master Chief nevű (illetve rangú, de ez hosszú sztori) szuperkatonát alakítunk, hogy felvegyük a harcot a gonosz földönkívülieket tömörítő Covenanttal. A történet szerethetően blőd, a játékmenet pedig kész forradalom... volt 2001-ben, ma már inkább a nosztalgikus jelző illik rá. A pályák többsége hatalmas, nyílt terep, amin adott véges számú, de így is bőven túlerőben lévő ellenfél. A dolgunk mindössze annyi, hogy eljussunk a következő checkpointig, ez viszont a program nehézségéből kifolyólag koránt sem egyszerű feladat. Akik korunk gyermeteg cső-FPS-eihez szoktak (hadd ne kelljen példálózni), minden bizonnyal nehezményezni fogják, hogy elég a legkisebb óvatlanság, és a játék máris halállal büntet. Mivel pedig a mentések között sokszor fájóan hosszú idő telik el, kénytelenek vagyunk beletanulni a Halóba, ha nem szeretnénk szitkozódással tölteni az egész végigjátszást. Furcsa, de játékélmény terén a program viszonylag fiatalos tudott maradni. Kicsit bosszantó, hogy a sztori második fele tulajdonképpen az első pályáit vonultatja fel, visszafelé (igen, ezt már tíz éve sem szerette senki), illetve akadnak nagyon monoton szakaszok, amiket egy teljesen új játék esetén már illendő kihagyni. De ezen apró kellemetlenségek ellenére kijelenthetjük, hogy az eredetileg a Bungie által fejlesztett háború még ily sok idő után is kellemes szórakozást ígér. 

Cortana új frizurája

Ennyit tehát a legendáról dióhéjban, és most lássuk, miben nyújt többet az Anniversary a 2001-es Halónál. Az első, és legnyilvánvalóbb változás a tálalást illeti. A grafika önmagában véve szép lett, a fejlesztők a portolás során igyekeztek a látványt a Halo: Reachben látott szinthez igazítani. Mivel viszont a programkódon egy sor nem sok, annyit sem írtak át, a régi és az új találkozása kissé bizarr összképet eredményezett. A textúrák, a modellek és a speciális effektusok jól festenek, különösen a robbanások és a tűz megkapó. Viszont az animációk már inkább viccesek, a mimika pedig szimplán megmosolyogtató. Tíz éve még lenyeltük, hogy Jones őrmester dereka egy szempillantás alatt 75 fokba hajlik, de manapság más szelek fújnak, és a bamba, semmibe bámuló Keyes kapitány láttán is csak csóváljuk a fejünket. Persze csodát nem vártunk, lévén csak egy felújításról van szó. De hogy a sebesség sem javult, az már egy kicsit szomorú. Az Xbox hajnalán a Halo, a legtöbb startcímhez hasonlóan, maximum 30 fps-t erőszakolt ki a platformból, bár legtöbbször inkább 20 körül ketyegett a számláló. Ezen pedig semmit sem orvosolt az Anniversary, holott a stabil 30 fps a viszonylag jól optimalizált (és ennél még mindig jóval szebb) Reach után elvárható lett volna. 

Sebaj, kárpótoljon a Halo egyik érdekes tulajdonsága, mely láttán hajlamosak vagyunk mindent megbocsátani az Anniversarynek: a Back gomb segítségével bármikor (akár videók alatt is) átválthatunk az eredeti grafikára - igaz, az eredeti látvány is marad 720p-ben, de valószínű, hogy a Microsoftnál nem akarták, hogy sokáig tartson a képfelbontás átkalibrálása. Ezekben a pillanatokban érezzük csak igazán az elmúlt idő súlyát, és ekkor értjük meg, miért is szerette mindenki a Halót. Eltelt egy évtized, ez a játék pedig még mindig játszható, sőt, élvezetes. Persze, ha most jelenne meg, ebben a formában nem kapna többet 70%-nál. 2001-ben viszont nem volt megszokott, hogy egy FPS ekkora terepekkel és ilyen jól kiegyensúlyozott arzenállal rendelkezzen. A mesterséges intelligenciáról pedig még nem is beszéltem, holott ez a játék legerősebb oldala, és annak ellenére, hogy a kód milyen régi, még így is sok mai FPS nagyágyút is pironkodásra késztet. A grafikai tuning mellett érdekes újdonság még, hogy minden pályán van egy titkos terminál, ami egy kisebb videóval jutalmazza a megtalálót, ami tovább mélyíti, sőt, mi több, előrevetíti a Halo-univerzum történetét (igen-igen, kapunk homályos utalásokat a Halo 4-re is). 

Bűnös szikra

A Halo tehát, mint FPS, még most is aktuális, sőt, határozottan jó. Sajnos azonban a motor sebességén túl a 2001-ben forradalmat indító multiplayer sem kapta meg a neki járó figyelmet. Mindössze hat, a Halóból és Halo 2-ből származó pályát kapunk, illetve egy ráadás Firefight mapet, és kész, kifújt, pedig a sorozat első részében több térkép volt, sőt, ezeknél jobbak is akadtak. Fájó pont továbbá, hogy még ez a kevéske multi sem szerves része az Anniversarynek: a pályák gyakorlatilag a Reach többjátékos módját lovagolják meg, sőt, akinek megvan a Bungie hattyúdala, az a dobozban található kód fejében az egész komponenst letöltheti hozzá, hogy az Anniversary lemezét csak a kampány vagy a kooperatív mód kedvéért kelljen betennie a gépbe. Nyilván több ez a semminél, hisz az első Halót sosem játszhattuk Live-on, illetve a játék talán legjobb pályája, a Timberland is csak a PC-s változat sajátja volt. De figyelembe véve, hogy ez a játék miért maradt olyan sokáig népszerű, talán jobban megerőltethették volna magukat a játékot fejlesztő 343 Industriesnál. Enyhülést jelenthet, hogy legalább a kooperatív móddal minden rendben, megőrizte az alapjáték összes pozitívumát. Ráadásul nem csak online, de egy tévé előtt ülve is végig lehet vinni a sztorit egy barátunkkal, ami remek alkalmat ad a nosztalgiára.

Nagy utazás

Tíz év után majdnem teljes áron kiadni egy régi játékot egy új konzolra nagy felelőtlenségnek tűnik. Biztos, hogy sokan homlokráncolva merednek az értékelésre, mormogva, hogy „megint egy túlértékelt rókabőr”. Habár tény, hogy a Halo Anniversary nem tökéletes, és szomorúak vagyunk, amiért a fejlett technikát csak és kizárólag a látvány felturbózására használták, érintetlenül hagyva az ingadozó teljesítményt és a megannyi, már 2001-ben is bosszantó programhibát, de összességében nézve fejet kell hajtanunk a fejlesztők előtt, hisz teljesen új platformra építettek egy hányatott sorsú játékot, ami végül annyira jó lett, hogy még tíz év után is van értelme kipróbálni.